|
Üres a nagy kastély: csak itt-ott lézeng benne egy-egy
cseléd. Ha ajtó nyílik valahol, az már nagy zaj itt, s összerezzen rá mindenki.
A zsaluk le vannak eresztve egész nap, mind a tizennyolc
ablakon. A pajkos napsugár végigtáncol néha a zsaluk zöld bordácskáin, abban a
mindennapi csalódásban, hogy talán élõ falevelek, mert sohasem hatolhat odább.
Enyelgõ napfény nem kell annak, aki ott benn lakik egyedül.
Az már kivette osztályrészét: az örök felhõt.
Néha egy-egy cserebogár koppantja meg a léc-páncélzatot, s
ez a koppanás is olyan kísértetiesen hangzik odabenn...
Mindenütt
mindenen az elhagyottság látszik. Mintha valami nyomasztó lehelet vonná be
fûnek, virágnak, lombnak a színét, s az attól bágyadt lenne és szomorú.
A park sûrû fáin
keresztül a legforróbb nyári délben is valami sajátságos hideg légáramlat suhan
el.
A galagonyabokron
fejletlen bogyók között egy félig rakott madárfészek himbálózik. Vajon miért
nem rakta meg egészen a madár? Miért hagyta el idõ elõtt, hogy másba kezdjen
egyebütt.
A nagy jegenyefák
komoran nézik lerajzolt árnyékukat a selyem gyepen. Mintha az az árnyék is csak
árnyék fölé lenne terítve.
A kapu küszöbét
beverte a gyom, paraj és laboda. Kocsi ide nem jön, kocsi innen nem megy
esztendõk során át.
Kihalt, csendes minden. A két nagy fehér komondor unatkozva
õgyeleg az udvaron. Roppant egyhangú a hivataloskodásuk; hónapok elmúlnak, míg
valami megugatni való kerül.
Még a galambdúc lakói is olyan csendesek, olyan némák,
turbékoló szavakat alig hallani, s a színük meg többnyire fekete. Ki öltözteti
föl ezeket ide illõ gyászruhába?
Vagy már mindennek mutatnia kell, hogy köröskörül mindaz,
ami itt van, egy szomorú koporsó, amibe egy szép asszony - van temetve.
Özvegyasszony házatája.
Itt lakik már évek óta, lemondva a világról, amelyik a
földön van, elvesztve azt, amelyik ott fönn van, s nem bírva azzal, amely
odalenn van. Nem viszi az emlék a sírokhoz, ahol megpihenne lelke, mint más
özvegyasszonyoké.
Mert õ csak szalmaözvegy.
S nincs a természetben szúróbb tövis, mint a szalma,
amelybõl az õ koszorúját fonják.
Csak azt tudja, hogy szeretett, s hogy szeret még most is,
csak azt tudja, hogy volt férje, s csak azt tudja, hogy nincs férje. Ami e két
nagy tény között fekszik, egy rettenetes üresség, egy ködgomoly, melybe
belemerül az elme.
A gondolat, mely nem talál alakot, a fájdalom, melynek
nincsen jogcíme, a remény, melynek nincsen neve: ez az õ élete.
S ezt az életet hurcolja itt, mint rab a láncát, napról
napra, évrõl évre, ezekben a tágas nagy szobákban, hol megszólítják az emlékek,
s meghorzsolják minden nyomon a nyitott sebeket.
Sírna. De hát kit sirasson? Föltenné özvegyi fátyolát,
kiért? Él a férje.
Hiszen ha csak meghalt volna, milyen »közel« lenne hozzá.
Tengerek se választhatnák el olyan nagyon, mint az a »szalma« állapot.
A törvény nem választotta el, csak asztaltól, ágytól. Azt
mondta: nem öllek meg, csak beleteszlek a koporsóba.
S az aztán egészen mindegy, virágos-e a koporsó, aranyozott
arabeszkekkel van-e cifrázva, vagy csak gyalulatlan egyszerû négy deszka.
Egyhangúan folynak a napok, a szalmaözvegy nem megy sehova,
nem fogad senkit. Egyik napja olyan, mint a másik s ebben az örökös
egyformaságban nem változik semmi... semmi, - csak õ maga.
Arca rózsái elhullnak egyenkint, nagy kék szemei elvesztik
fényüket, a büszke márványhomlok ráncokat vet, a piciny kezek elsoványodnak, a
ruganyos délceg termet összeesik.
Nem õ az már; nem õ.
De a megtagadott örömöket, az elvesztett életet visszakéri a
szív. Az nem számít a Gregorianus naptár szerint, az nem feled, de emlékezik,
annak csak »tegnap« volt, amikor a férj elment, hogy vissza ne térjen; a szív
nem számít, nem - kombinál, követeli a »tegnap« után mindennap a »holnapot«.
»Itt ült õ ezen a széken...« A szegény szalmaözvegy odaborul
reá, mintha még most is meleg lenne az a hely. Pedig már tíz hosszú éve
annak!...
Igen, ott ült utoljára. S a »kis feleség« feje ott pihent
domború, erõs vállán; fekete hajfürtei, jól emlékszik, beleakadtak az arany
inggombba, alig bírták kioldozni mind a ketten. Milyen boldogság volt az akkor!
El is tréfálóztak rajta: »Most vagyunk még csak igazán összekötve.«
S másnap már el voltak szakítva örökre.
»Boldogtalan éj! Igen igen, úgy kellett történnie. Az az
õrült fiú eljött éjszaka idején, kétségbeesett szenvedélye hajtotta utánam.
Átkozott legyen az a kéz, mely levelét átvette, hogy hálószobámba behozza...
Oh, minek is engedtem a kísértésnek, a hiúságnak? Minek is mentem ki a parkba?
Õrült voltam, tehetetlen voltam. Tudom is én, mit tettem. Meghatott a levél,
megijesztett a fenyegetés, hogy ablakom alatt lövi fõbe magát, féltem a
botránytól. Le akartam beszélni. Tudtam, ha nyájasan távozásra kérem, engedni
fog szelíden. Minek is mentem ki? Hisz úgyse szerettem... soha nem szerettem.
Igen, úgy kellett történnie. Észrevette, hogy fölkeltem,
hiszen a szomszédban volt a hálószobája. Utánam jött a kertbe s meglátott
mindent. Oh, ha már meglátta, miért nem avatkozott bele, miért nem büntetett
meg... miért ment szó nélkül, panasztalan, hogy soha vissza ne térjen.«
Elment, hogy a híre sem jött évekig. Mikor aztán a kis Péter
öt éves lett, egyszerre csak egy ember jelent meg, aki elvitte a fiút fél évre
az atyjához, mert úgy ítélt a törvény, hogy a fiú közös legyen. A
szalma-asszony meg a szalma-férj ügyvédei úgy egyeztek meg erre a pontra: hat
hónapig lakjon évente az apjánál, másik hat hónapig az anyjánál.
Egyik sem engedi a maga hat hónapját, s a szegény szöszke
fiú olyan, mint a mesék bolygó embere, ki az egyik plánétából a másikba jut, s
sehol sem bír átmelegedni.
Milyen hat hónap az, mikor az a fiú távol van!
És milyen másik hat hónap az, mikor az a fiú az apáról
cseveg esténkint az anyjának.
Föl van találva az a mesterség, hogy lehet egy egész életet
alaposan keserûvé tenni.
»Édes kis Péterkém! Hát láttad? De mit is beszélek, hát
hogyne láttad volna, mikor együtt voltatok! Szeret-e? Csókolt-e sokszor? Õszül-e
már a haja? Milyen ruhát visel? Milyen házban lakik? Ott vannak-e még azok a
nénik? Te okos fiú vagy, Péterkém, jól vigyázz, amit kérdezek, te olyan cukros
vagy, és olyan szépen tudsz felelni. Mik azok a papának? Nem hallottad a
cselédektõl, vagy valahol? Szépek-e? No, ne mondd, hogy tudod is te. Nézz jól
rám, szebbek-e, mint én? Oh, te kis bolond. Hogy én vagyok a legszebb? Az ám
neked, te édes apróságom. Felelj, kis porontyom, de emlékezz vissza mindenre,
mindenre... emlegetett engem valaha a - papa, említette-e úgy a nevemet
valamikor, mondott-e neked rólam valamit, mikor haragos volt, vagy amikor víg
volt?... Vagy semmit sem mondott, hogy nem emlékszel. Eredj, kis cudar, te
kiállhatatlan vagy...«
Ezer meg ezer kérdés. Egy szomorú szívnek, egy egész életnek
apró kérdésekre szétszedett fájó titka.
De a kis Péter nem tud felelni azokra a kérdésekre. Ostobán
bámul a »petite maman«-ra s mindig csak az olyan dolgokat hajtja, amik azt nem
érdeklik.
Oh, ha õ csak egyszer egy percre láthatná. Oh, ha neki olyan
bûvös tükre lenne, amibe ha belenéz, látná, hogy ott mi történik, egyszerre kitalálna mindent, amit még tudni akar
ezen a világon.
De nincs olyan tükre.
Ha írna, ha üzenne. Nem, nem, azt nem teszi. Levelét
visszaküldené nyitatlan, üzenetét kikacagná.
Hanem ha majd ez a gyerek nagyobb lesz. Akkor talán...
S - ez a talán az,
amibõl él. Ezt szívja be a levegõben. Erdõ, lugas ezt hajtja, onnan jövõ felhõk ezt beszélik...
szegény szalmaözvegy, ezekkel beszélgess!
|