MINISZTER KERESTETIK

1881

Hogy lett meg országgyûlési képviselõ tekintetes és nemes Domándy Gábor uram, azt bizony csak a domándi pince tudná megmondani s Czibere Muki, a híres kortes, aki de sok százas bankót elhordott a nagyságos asszonytól, hogy a közvéleményt kiformálhassa ilyenre.

Egy szóval megválasztották, s már két esztendeje ült ott a mameluk-padokban, elterpeszkedve, álmodozó tekintettel és sokszor álmosan is.

A nagypolitikára soha életében nem gondolt, s bár kora ifjúságától nem csinált egyebet, mint ivott, evett és aludt, mégsem álmodta meg soha, hogy õ valaha honatya legyen. Nagyon magas állásnak hitte õ azt! Egy honatyát örökösen úgy képzelt, mint valami rendkívüli lényt, ki összes idejét a közügyeknek szenteli, kinek nemes domborodású homlokán a honfiúi bánat borong, hangjában a haza fájdalma rezeg.

Nem, nemes és vitézlõ Domándy Gábor uram, aki ugyan a leggazdagabb és legtekintélyesebb sarja az egész Domándy-hadnak, sohasem vágyott ilyen nagy kitüntetésre, mely csak a vármegye négy lovon járó nemeseit illetné voltaképpen.

De hát mindennek a tekintetes asszony az oka, az õ ideálja az, hogy a Domándy-család hírnevét túl kell vinni a megye szûk határain, s hogy ím a kis Erzsike levetette a rövid ruhát, ki fogja magát legrosszabb esetben is fizetni, három farsangot a fõvárosban tölteni. Aztán milyen szépen hangzik majd a bemutatásoknál: »Domándy Gábor országos képviselõ neje és leánya.« Csak más az, egészen más, mint egyszerû komposszesszornénak lenni odahaza s a kis »libácskát« legfeljebb a szurdokház bálokra vinni be a családi bricskán.

Egy szó, mint száz, Domándy Gábor, ki egykor »tehetségeinek igénytelensége folytán - hogy a saját szavaival éljünk - a bolyki-járási szolgabíróságot sem merte elfogadni, a tekintetes asszony rábeszélésére zsebre tette harmadéve a mandátumot, szállást fogadott a Zerge utcában, felköltözött feleségével és leányával egyetemben, minden áldott este elment a klubba tarokkozni, minden áldott reggel átolvasta az Ellenõr-t, melyet két példányban járat, és soha nem mulasztott el egyetlen ülést sem a Házban, bármilyen halálosan unta is magát rajta, s ezzel aztán belátta, hogy mégsem olyan nagyon nehéz parlamenti tagnak lenni, mint gondolta.

De ha nehéz nem volt, könnyû sem volt. A nagyság átka az õ poharába is vegyített némi keserûséget; nemcsak az, hogy a gazdaság odahaza idegen kezelés alatt mindinkább oszlott, foszlott, azt is elszenvedte volna, hogy a tarokkban néha túlságosan megkopasztották tisztelt képviselõtársai, sõt még az sem esett neki szörnyen zokon, hogy a háztartás rengeteg sokba került, mert hiszen az egészen a Vilma dolga, a Vilma okos asszony, több esze van, mint egy vicispánnak, eladó lány van a háznál, tudja õ, mit csinál, ha fogy, az övé is fogy... hanem az fájt az öregúrnak nagyon, hogy a Szurdokházi Híradó címû ellenzéki lap majd minden számában le volt rántva, sõt némelykor a fõvárosi sajtó hasábjain is.

Hát azért õszült meg az õ haja tisztességben, hogy becsületes neve meghurcoltassék, hogy éretlen tacskók a »bolyki kerület élhetetlen képviselõjének«, »hallgató mameluknak«, »néma Lycurgusnak« s a jóisten tudná még, minek gúnyolják, mert hiába, tekintetes Domándy Gábor úrban is volt hiúság, de ez a hiúság nem terjeszkedett ki hírnév, szereplés, hanem csupán nyugalom és tisztességes, nemes úri embert megilletõ auktoritás után.

A tekintetes asszony, valahányszor egy ilyen gyalázat érte a családot, görcsöket kapott, Gábor úr pedig bezárkózott szobájába s dúlt-fúlt, mint a medve, mindössze talán a szép Örzsi kisasszony örül neki, mert... mert az õ édes céljai így kívánták.

Bizony, ha nem mondjuk is el, kitalálják. Hiszen már mindenki tudja, a cselédek, a rokonok, az ismerõsök, csak talán a »nagyságossá« lett mamának derogál észrevenni, hogy az a csinos, barna fiatalember, aki egy faluból való származás a képviselõ úrral s aki mindennap eljár a házhoz azzal a szelíd ürüggyel, hogy »itthon van-e az urambátyám?« már egy félév óta az Erzsike kisasszony szívén kopogtat, s jelek mutatják, nem hiába.

No, de isten mentsen ilyet a nagyságos asszonynak csak elõhozni is, az öregúr pedig, amilyen jámbor ember, azzal a csepp ésszel észre nem vesz semmit a világon, kivéve, ha netán a kóspallagi dohánya megnyirkosodik.

A fiatalembernek dr. Fekete János a neve, nem valami regényesen hangzik s talán a Nagy Ivánban sem fordul elõ, hanem azért talpig derék ember a viselõje, csakhogy szerencséje nincs. A vármegyében, odahaza nem tudott boldogulni.

Talán azért, mert nem rangbeli vagy azért, mert tudós hírében állott, aminthogy az is volt. A vármegye kapacitásainál nem szabad többet tudni senkinek.

Tanulmányai végeztével megválasztották a fiatal jogtudóst segédszolgabírónak, s ki tudja, meddig vihette volna már azóta, - ha kevesebbet tud.

Egyszer értekezletet tartottak a megye kormánypárti urai, hogy mit csináljanak a bolyki kerület szélsõbali követjelöltjével, akinek kilátása van rá, hogy leveri a kormánypártot.

- El kell fogatni - mondák a korifeusok. - Börtönbe vetni s ki nem ereszteni onnan, csak a választások után. A programbeszédjeire könnyû ráfogni, hogy tele vannak felségsértéssel.

- El kell fogatni - volt az általános határozat, s az elfogatással a fiatal segédszolgabíró, dr. Fekete János bízatott meg.

Fekete arcát pír öntötte el, s fölemelkedvén helyérõl, ékes szavakkal fejtegette az alkotmányosság legsarkalatosabb posztulátumát, a legszentebbet, amihez nyúlni nem szabad, a személyes szabadság jogát, ekként kiáltva föl egy helyütt:

- Igenis, tekintetes megyei bizottság, a botnak két vége s az önök által szándékolt tettnek két oldala van...

- Meglehet, öcsém - kiáltott bele a vármegye hatalmas oligarcháinak egyike -, hanem akkor nem is lesz tebelõled vicispán.

Nem is lett, de még szolgabíró sem. Ettõl a naptól fogva üldözni kezdte mindenki. Hogy is mert õ kétféle szempontot észrevenni ott, hol a nemes vármegye csak egyet lát? Hogy mert õ, a szerény féreg, odaállni a kerék alá, melynek világmorzsoló küllõit a megyei kastélyok tulajdonosai mozgatják? Nagy nevek, melyek mögött cifra címerek és nagy tradíciók állanak.

Meg is bûnhõdött érte, egy félév alatt kimarták hivatalából, kénytelen volt Budapestre költözni, ahol nagy nehezen kinevezték a közoktatásügyi minisztériumba segédfogalmazónak.

Tanulmányai ugyan más szakhoz utalták volna, mert Fekete János fõleg a nemzetgazdászattal, a pénzügyi tudományokkal foglalkozott legszívesebben, de hát Magyarországon ez nem irányadó. A magyar ember beleszületik minden tudományba s egyformán érti.

Évek óta nyomorgott nyolcszáz forintból, s még mindig nem léptették elõ, mert nem volt semmi protekciója, csak ügyessége és szorgalma. Ez pedig nem elég egy befolyásos képviselõ nagybátya nélkül.

Más téren is megkísérlé a siker aranyos szárnyaiba kapaszkodni. Hasztalan! Írt egy vaskos kötet munkát Magyarország pénzügyeirõl. Megvolt a rengeteg kéziratcsomó, amelybe lelkét, tudományát lehelte, cipelte fûhöz-fához, kiadótól kiadóig, bizony nem vette meg azt senki. Név kell ahhoz, név - mondák neki. Végre már odaadta volna ingyen, csakhogy napvilágot lásson, de még így sem kellett senkinek. Még a Gábor bácsi protekciója sem használt, mert az utóbbi napokban már õ házalt a nagy paksamétával, melynek, úgy látszik, immáron az a sorsa, hogy az õ almáriumja tetején küzdjön meg az enyészettel és a penésszel, mert János elkeseredésében megfogadta, hogy ha kezébe kerül, mindjárt a tûzbe dobja.

No, márpedig azt mégsem lehet engedni, mert hátha sok figyelemre méltó dolog is lehet benne. Ki tudja, - ezek a kiadók, mióta a világ áll, úgyis mindig ostoba emberek voltak. De meg ott van a Katona Bánk bán-ja, eleinte az ördög sem hitte volna, hogy az irodalomnak egy drágagyöngye. Fekete Jani nem bolond ember, még hasznát is veheti valamikor, úgy lehet, annak a kéziratnak. Õ hát nem engedi azt ki a kezébõl, hogy a kályhába dobja. Az ember késõbbi korában még egy hajdan elégetett szerelmes levelet is megsajnál, szinte szomjúhozza a vonásokat, amiket a tûz elhamvasztott, gyönyörködni tudna most bennök, nemhogy egy egész megsemmisített könyvet ne sajnáljon.

Könyvet, nemzetgazdászatot, mindent felejtett mostanában dr. Fekete János. Aki a paradicsomban van, az nem vágyik még talán a tudományos akadémiába sem. Aki egy egész méztengerben úszkál, azt nem hozza ki sodrából egy-két csöpp keserûség.

Mit tesz az, hogy hivatali pályáján nincs elõmenetele, ha viszonya Erzsikével napról-napra halad? Nemrég még csak néma tekintetekben nyilvánult a szerelem, olyanok voltak e tekintetek, mintha milliárd hangya mászkálna az ember testén; égetõk, de tüzük édes zsibongást okoz; azután a kézérintés jött, a »költészet kapcsa«, kéz kezet fog, mintha két puha fészek tapadna egymáshoz... milyen csodálatos villanysodrony szívtõl szívhez.

Most már a csókoknál vannak. A mama a másik szobában felejti a kötést vagy valami dolga van a cselédszobában, akkor aztán meg van engedve a lopás. Hiszen a szerelem maga lánc, s ha már valaki úgyis láncon van, hadd legyen legalább igazi tolvaj: annak az úgysem árt már.

De amennyire haladt Fekete az Erzsike kegyeiben, éppen annyira nõtt ellene a nagyságos mama ellenszenve, ki, valahányszor az öregúr beküldte: »Eredj, öcsém, mulattasd egy kicsit a famíliát is«, mindig vasvillás szemekkel fogadta és föltûnõ hidegséggel társalgott vele, mintha õ is azt akarná mondani: »név kell ahhoz, név, név.«

Hátha még tudta volna, hogy az ifjúnak mi a célja, s hogy a leány, az õ szép, ünnepelt Erzsikéje, teljes szívébõl az övé már!

A legköltõibb összeesküvés a szülõk háta mögött, melyen keresztülmegy minden leány, a legédesebb árulás, mely okvetlenül felfödöztetik, mert a nyilvánosság a célja. Oh, hogy a szerelem a legboldogítóbb, ha titkos, s mégis keresi a módokat, hogy világosságra jöhessen.

Fekete látogatásai mindig sûrûbbek lettek, úgyhogy a nagyságos mama elérkezettnek látta az idõt azoknak végét vetni.

- Hallod-e Gábor - mondá egy napon, mert õ viselte a háznál a kalapot -, én ezt a helyzetet nem tûröm tovább.

Gábor úr szelíden simította meg szürkülõ hajfürteit s idegesen hol kinyitotta, hol becsukta a pipakupakot.

- Miféle helyzetet? - mondá lassan.

- Azt a helyzetet, hogy én az ablakon dobtam ki anyai örökségemet, tizenötezer forintot a megválasztásodra, csak azért, hogy nevetségessé légy. Én azt hittem, családunkat emelem ki. Forgós teremtette, Gábor, te nem vagy jó családapa, de még jó keresztény sem. Te pogány vagy, valóságos pogány, aki tönkreteszed saját magadat s veled együtt bennünket is.

- De hát mivel, kedves Vilmám, mivel? Mondd meg legalább, mi a bûnöm?

- Ostoba, tehetetlen ember vagy, ennyi az egész. Az egész világ kinevet és nem vesz semmibe. Ujjal mutogatnak rád az emberek: »Ni, a vén Domándy, ez is egyike a truncusoknak az országházban, aki még a száját sem meri kinyitni.« Megöl a szégyen, Gábor, ha ez így lesz, lányod elsorvad, elepeszti magát, megölsz mindnyájunkat. Nincs lelked, Gábor, nincs, nincs, nincs...

Tekintetes Domándy Gábor úr összefonta kezeit mellén, letevén természetesen elõbb a hosszú szárú pipát, s elszontyorodott arccal hebegé:

- Legalább mondd, hát mit tegyek?

- Nézz magad körül. Ki vagy te? Egy nagy nulla? Ki látogat meg téged, kivel barátkozol, milyen társadalmi állást foglalsz el? Semmilyet. Néhány név nélküli, ágrólszakadt képviselõ jár hozzád, ezek elõtt azonban nincs tekintélyed: a borodat megisszák, a pénzedet elnyerik. Na, de a bolondnak a fapénz is jó: neked ez is grácia. Menjünk tovább. Mit tettél vajon értünk, a családodért? Bírtad-e központtá tenni házadat, bírtad-e megnyitni elõttem s lányod elõtt azokat a köröket, amelyek nevelését s atyja állását megilletik? Nem. Gábor, Gábor, te tévúton jársz, te veszedelmes barázdán lépkedsz!

- Asszony, ne kínozz engem! Eluntam már...

- Mit untál el, a semmittevést, a tarokkozást vagy az alvást? Melyiket untad meg a három közül? Nos? nem felelsz, ugye? Találva vagy! Gábor, Gábor, térj lelkedbe s ne szaporítsd azok számát, kik a saját családjuk sírjának megásói. Neked becsületes, jó szíved van, s meg fogsz érteni. Ha pedig nem, mordizom adta, akkor váljunk el... ma jobb, mint holnap.

- Vilma, Vilma, csillapodj... hiszen hallgatlak, hiszen tanácsod szerint akarok cselekedni.

- Az már más. Ülj ide mellém, öregem, s hallgass meg... Neked beszédet kell tartani a parlamentben.

- De, édesem, én nem tudok...

- Meg kell lenni. Megteszed, kedves öregem? Ugye megteszed, családodért, értem?

- De mikor abszolute semmi mondanivalóm.

- Dehogy nincs, dehogy nincs.

- Becsületemre mondom.

- Tehát megtagadod? - pattant föl az asszony dühösen.

- Nem, nem - makogá Gábor úr szórakozottan. - Csak arra akartalak kérni, ha lehet, engedd el, mert úgyis mi hasznod lesz belõle?

- Mi hasznom? Ne tettesd magad oly együgyûnek, aminõ nem vagy. Tudod te azt, hogy kétféleképpen lehet emelkedni az embernek: vagy a vagyona, vagy a politikai befolyása által. Hidd meg, édes öregem, egész más szemmel fog a világ rád nézni, ha egyszer beszédedet lenyomva látja a lapokban, vastag betûkkel: Domándy Gábor, s utána: »T. Ház!« s a többi. Oh, Gábor, de szép is az a politika, de szép is a férfiúi hivatás!

Az öreg szomorúan dörmögte, hogy nagyon szép.

- Mit morogsz? Igen vagy nem? ez a kérdés.

- Igen, kedves Vilmám! - tagolá Domándy - majd a tavaszra.

- Nem! Most, holnap vagy holnapután. Legfeljebb négy napot adok. Most vagy soha!

- De, kérlek, angyalom, vedd tekintetbe, hogy most nagyon nehéz, komplikált viták folynak a »Ház«-ban, ember legyen az, aki most felszólal. Tudod, én sohasem bolondultam a könyvek után...

- Miféle nehéz tárgyak? Engem meg nem csalsz. Én is olvasom az országgyûlést. A pénzügyi vita van napirenden. Nos, te el fogod mondani nézeteidet.

- De ha nincsenek! Aztán vedd tekintetbe, hogy miniszterkrízis van...

- Baj is az... Legalább a leköszönt pénzügyminiszter, ha nincsen ott, rád nem pörkölhet, hogy nincs igazad. A többi úgysem érti.

Gábor úrnak tetszett ez az ötlet és megfogódzott benne:

- Persze, nem érti... hüm, hüm... nem érti azt talán senki a világon.

- Hogy is értené? Ha értenék, nem utasította volna vissza már a negyedik kapacitás a miniszterelnök által fölajánlott tárcát. Hát csak iratkozz föl, édes férjecském, a szólásra, de még ma... Három napnál elõbb úgysem kerül rád a szó, addig van idõd átgondolni, amit mondj.

- Igazán kívánod?

- Követelem, Gábor.

- Isten neki! - felelte Domándy egy mély sóhajjal. - Legyek hát én az áldozat tiértetek; föl fogok iratkozni.

- De ne úgy, hogy az elhatározó pillanatban aztán »elállj«, mert ösmerlek benneteket, hallgató mamelukok, de esküszöm, többet nem leszünk egy fedél alatt. Tovább már nem tûröm e megaláztatást.

- Mindent ígérek, Vilmám, csak ne haragudj.

- Mindent, tehát még azt is, amire ezentúl megkérlek.

- Hogyan? Nem elég ennyi erre az egy napra?

- Nem, mert az egyik összefügg a másikkal. Mondd meg nekem, Gábor, mit keres nálad annyit az a Fekete-gyerek? De hogy mit keres nálad, ahhoz semmi közöm, hanem abba igenis van beleszólásom, hogy a szalonba küldözgeted a mi nyakunkra. Talán bizony a lányodhoz - tette hozzá gúnyosan.

- Csinos pár válnék belõlük.

- Ne ingerelj, Gábor, ne lázíts... az ilyen beszédekkel rövidíted életemet, pedig úgyis csak árnyék vagyok ezen a világon, s csupán az irántatok való szerelem tartja itt lelkemet a földi rögökhöz kötve. De amíg erõ lesz bennem, addig mindig élõ tiltakozás leszek e frigy ellen. Nem akarom, Gábor, jegyezd meg jól magadnak, nem engedi a természetem. Tudod, hogy a Szentillésy-családból származom, s azoknak a címerén az a körirat: »Följebb!«

- Én pedig, megvallom, nem voltam idegen ez eszmétõl. János jeles fiatalember, nagy tudománya, jó modora és nemes jelleme van: ritka tulajdonok a mai világban.

- Nem lesz semmi a dologból.

- Amint te akarod, meg a leány. Nagyon jól van, édesem, én nem fogom õt többé hozzátok küldeni, hacsak magától nem megy...

- Mely esetben mi küldjük hozzád.

- Ahogy tetszik. Én mindenben kapitulálok a házi béke kedvéért.

A béke, a nyugalom, ez volt a Domándy Gábor összes vágya, de bezzeg mennyire fölzavarta azt most az elvállalt nagy kötelezettség. Izgatottan járt-kelt az utcán, a klubban szórakozott volt, úgyhogy minden este elfogták a »huszonegyesét« vagy négyszer.

Pokoli kínok dúlták belsejét.

A tragikum magva el volt hintve. Az alaphiba el volt követve. Föliratkozott a szólásra, s a nagy politikai lapok közölték is a hosszú névsorban, egyik pláne malíciából odajegyezte, hogy ez szûzbeszéde lesz az ötvenéves tapasztalatokkal dicsekvõ férfiúnak.

Oh, hogy hazudik a gézengúz! Nem dicsekedett õ soha semminemû tapasztalatokkal, nem irigyelt õ meg sohasem borostyánt, sem tapsokat. Szeretne a föld alá bújni inkább, vagy sohase virradjon föl az a végzetes keddi nap, amikor a jegyzõ valamely nagyszabású beszéd után e nevet fogja leolvasni: »Domándy Gábor«.

S õneki föl kell állania akkor, és minden szem rá lesz függesztve.

Oh, bárcsak a folyosón lenne az összes ház, és ne hallgatná senki, vagy ha már hallgatja, hadd siketüljön meg egy félórára minden honatya, hogy csak a szája mozgását lássa, de ne értse.

Sem az nem történt, hogy a parlamenti tagok megsiketültek volna, sem az, hogy a keddi nap föl ne virradjon, hanem az történt, hogy mikor tekintetes Domándy Gábor úr egy komfortáblin hazaért a képviselõházi ülésrõl, az elmondott beszéd után lázban, vacogó fogakkal, az volt a legelsõ dolga, hogy az elõtte ajtót nyitó inast úgy nyakon teremtette, miszerint az menten az asztal alá gurult.

- Mit nevetsz rám olyan furcsán, te gazember - hörgé dühösen. (Elsõ eset, hogy a tekintetes úr igazán mérges.) - Csukd be az ablaktáblákat, ereszd le a függönyöket, ne lásson be senki, még a napfény sem. El vagyok veszve... brr... brr... (ez a fogak vacogását jelenti). Oh, milyen csodálatosan nézett reám a premier azokkal az elõkelõ üvegszín szemekkel! Megfagyok! Miska! Tegyetek fát a kandallóba. Vajon mit akarhat velem a premier... Csukd be a kaput Miska, reteszeld be valamivel, be ne jöhessen egy lélek sem. Nagy bajban vagyunk, édes Miskám. Ha valaki kérdez utánam, mondjad, hogy nem lakom itt, hogy nem ösmersz, mondj akármit, de be ne ereszd. Brrr... Beteg vagyok... Tégy egy vánkost a fejem alá, egyet meg a hasamra. Hadd melegedjen föl. Fogd meg csak, milyen jéghidegek a kezeim. A miniszterek szorongatták. Oh jaj, oh jaj...

A hû Miska kétségbeesve sürgött-forgott ura körül, ki ónszínûvé vált arcával és síri hangjával olyan volt, mint egy kísértet.

- Talán jó lenne, ha zacskót melegíttetnék a szakácsnéval a nagyságod gyomrára.

- Ne nevezz engem nagyságosnak, nem vagyok én csak nemzetes úr vagy talán még az sem. A feleségemet, leányomat pedig különösen be ne ereszd: nem akarom õket látni.

- Õnagyságaék a sánta bárónénál vannak ebéden, addig úgysem jöhetnek. A zacskót hozzam? Vagy hogy talán mégis jobb lenne a meleg lepény szervétába betakarva? Nekem az használt egyszer.

- Azért beszélsz, gazember, hogy az elhasznált orvosságot te ehesd meg aztán.

Az ajtón kopogás hallatszik.

- Ki az, mi az? Nem szabad! - hörgé Domándy Gábor mérgesen.

- Telegramm! - hangzik kívülrõl.

- Vedd át, Miska, s olvasd föl hangosan.

Miska fontoskodó arccal fejtette le róla a papírpecsétet s következõleg sillabizálta:

- Dicsõ hazafi!

- Te szamár! - fordítsd meg és nézd meg még jobban az adresset.

- Domándy képviselõ, Zerge utca.

- »Dicsõ Hazafi! - folytatja Miska az olvasást. - Táviratilag értesülve azon óriási sikerrõl, melyet mai remek beszéde a parlamentben aratott, büszkék vagyunk, hogy a nemzet tapsai kerületünk képviselõjét illetik. Üdvözöljük önben a gyakorlati államférfiút. Ön az újonnan fölgyúlt csillag. Lelkesedéssel nézzük innen ragyogó fényét.« Aláírva a bolyki kaszinó.

- Tépd össze s dobd a tûzbe! - kiáltá Gábor úr, s habár foga vacogott is a hidegtõl, arca lángba borult.

Megint kopogtatás. Új telegramm. Ebben a szurdokházi intelligencia fejezi ki elragadtatását a beszéd fölött s rakja le hódolatát a megye nagy szülötte elõtt.

- Föl ne bontsd a többit, ha még jönne!

És jön: mindig több-több, magánosoktól és testületektõl, nagy nevû államférfiak, kik eddig hidegen nézték le Domándy Gábort, ha köszönt is nekik a »Ház«-ban vagy azon kívül, alig biccentették fejüket, most névjegyeiket küldik és baráti kézszorításukat. Livrés inasok egymásnak adják a kilincset a Zerge utcai csendes polgári házban. Miska nem bírja elképzelni, mi történhetett.

Majd egyszerre fölpattan az ajtó, s maga a nagyságos asszony rohan be s egyenesen a férje nyakába ugrik azzal a repesõ örömmel, mellyel valaha régen... régen.

A kezében egy esti lapot lobogtat, arcán a diadal mosolya virít.

- Gábor, édes Gáborom!... Ki hitte volna, ki gondolta volna... Én, csak én tudtam azt egyedül, Gábor, hogy benned nagy talentum rejlik.

Gábor úr egy hörgõ nyöszörgéssel válaszolt erre a bókra.

- Rosszul vagy, édesem? A nagy öröm levett lábadról. Mutasd csak a homlokodat. Lázad van, majd elmúlik. Úgy szokott az lenni az ilyen nagyobb emóciók után. Ne fõzessek egy kis herbateát?

- Ne, ne! Hagyj magamra. Egyedül akarok lenni.

- Oh, dehogy hagylak, édesem, van énnekem olyan orvosságom, mely minden bajt nyomban begyógyít. Nézd csak, olvasd csak, »kis öregem«, mi van itt.

Abban az esti lapban pedig az a kombináció volt megírva, ritkított betûkkel, a vegyesek között, hogy a pénzügyminiszteri tárcára mai beszéde után, mely oly behatóan tárgyalja közgazdasági viszonyainkat, az egyedüli komoly jelölt csupán Domándy Gábor lehet. Sõt - mint a lap biztos forrásból értesül - gróf Cserényi Pál miniszterelnök még a mai nap folyamán föl fogja azt neki ajánlani.

- Ámulat ez, mese ez, Gábor. Nem, nem, hiszen itt áll megírva. Jó, hogy jössz, Erzsi, olvasd el te is, hadd gyõzõdjem meg, hogy nem álmodom.

Egy fiatal, délceg leány lépett be, gyönyörû szõke fürtökkel és a legszebb kék szemekkel, amiket csak képzelni lehet. Piros korall ajkai ingerlõen mozogtak, valami pajkos operettdallamot dúdolt, hanem attól a néhány sortól egyszerre elhalt a dal, s arcáról a gondtalan pajzánság eltûnt, helyét sápadtság foglalta el.

- Te is elsápadtál a nagy örömtõl, éppen mint apád. Benneteket minden meg tud zavarni. Örömben, búban legyetek erõsek, mint az anyai nagyatyám címerirata mondja: »In prosperis et asperis.« Bizony, csak különös nyilvánulásai vannak az örömnek.

Pedig hát a szép Erzsike éppen nem örült a dolognak. Nagyon jól tudta õ, hogy a magaslat távolítja attól, akit õ oly nagyon szeret. Mit ér neki az, ha apja a piros széken fog ülni, mikor neki csak a boldogtalanság padja jut!

E pillanatban fölemelkedett az öreg Gábor a díványról, ahol eddig összekuporodva feküdt, s egy miniszterhez éppen nem illõ összegörnyedt pozitúrában állott meg neje elõtt.

- Asszony! - mondá, talán elõször életében férfias, kemény hangon. - Eddig mindig te hurcoltál az orromnál fogva, most már én akarok az úr lenni a háznál. S az is leszek, becsületemre fogadom. Dixi.

- Az leszesz, Gábor. Az egész ország fölött úr. Kegyelmes urunk.

- Asszony! - szólott Gábor úr tompán és ridegen - ha még egy ilyen hivalkodó szót kiejtesz, megfojtalak. Pusztuljatok a szemem elõl a szobátokba. Akarom, parancsolom!

- De, Gábor, az isten szerelmeért, mit gondolsz?... Értekeznünk kellene... a miniszterelnök mindjárt jöhet. Ember, ember, hogy lehetsz ilyen könnyelmû! Téged elvakított a szerencse, pedig nekem köszönheted azt...

Domándy állati dühhel toppantott egyet a padlón. Arcán kidagadtak az erek. Még sohasem látta neje ilyennek.

- Egy szót sem többet. Pusztuljatok.

- Reám is haragszol, édesapám? - kérdé lágy, szelíd hangon Erzsike.

- Rád is. Te vagy minden bajomnak az oka.

A nõk távoztak.

- Apád megbolondult - mondá a mama -, megártott neki a nagy öröm, és rohamai vannak. De majd kitombolja magát. Most pedig siessünk s hozzuk kissé rendbe a szalont, mert a gróf jöhet. Oh, leányom, milyen dicsõ pillanat! A miniszterelnök, Magyarország miniszterelnöke a Domándyné szalonjában.

- De hátha csak levelet ír?

- Nem, nem. Nekünk, idõsebb nõknek, hatalmas elõérzetünk van. Én hiszem, tudom, hogy õ itt lesz még ma.

- Te könnyen hivõ vagy, mama. Egy hírlapi hír légbõl kapott is lehet. Én nem értek a politikához, de énnekem mégis különösnek látszik az, hogy az én papám olyan nagyon okos dolgokat mondott volna.

- Gyermek vagy, nem érted, hogy kis ésszel kormányozzák a világot, s hogy ezerféle körülmény játszik bele az ember szerencséjébe. Aztán ami apádat illeti, õ nem mindennapi ember, édes leányom, én rég fölfedeztem benne az égi szikrát. Szentillésy-lány létemre nem is mentem volna hozzá másképp. Igen, a te apádban van égi szikra, de szertelen lustasága takarja el annak fényét.

- Levél a nagyságos képviselõ úr számára - jött jelenteni a szobalány.

- Vigyék a szobájába.

- De nem lehet, mert a nagyságos úr rázárta magára az ajtót.

- Kopogtatni kell, majd kinyitja.

- De éppen az volna a legnagyobb baj, mert a nagyságos úr a hatcsövû revolverét helyezte maga elé s megesküdött, hogy lelövi, aki legelõször háborgatja. Azt az egyet pedig meg különösen is meghagyta, hogy János úrfit, ha jönni találna, még közel se eresszék az ajtóhoz.

A nagyságos asszony fejet csóvált s így szólt:

- Vegye át a levelet és hozza be ide.

- Igen, de a levél a miniszterelnöktõl van, s válasz kell rá. A lakájnak meg van hagyva, hogy választ vigyen.

Domándyné élénken ugrott föl s maga sietett ki az elõszobába átvenni a levelet. De bizony csak nagy rimánkodások után sikerült bejutni vele a férjéhez.

- Mit akarsz? - kérdé az durván.

- Levél a miniszterelnöktõl. Bizonyosan a pénzügyi tárcával kínálnak meg. Oh, Gábor, tagjaim remegnek a gyönyörtõl, s lelkem már olvassa a sorokat benne.

- Nem fogadom el.

- Hisz csak nem bolondultál meg.

- Becsületemre mondom, nem fogadom el.

- Ember, ne tégy hamis esküt! Vagy pedig ne tréfálj velem.

Domándy fölbontotta a levelet s olvasá: »Kedves Gáborom! A mai minisztertanács után, körülbelül esti hét óra tájon, jelöld ki, hol válthatok veled néhány bizalmas szót. Tisztelõ barátod: gróf Cserényi Pál.«

- Az ördögbe is - dünnyögé Domándy ijedten -, a dolog komolyabb, mint hittem volna. No, Gábor, most vagy már igazán megakadva.

Leült és a következõ választ írta:

»Kegyelmes uram! Én rosszul érzem magam s valószínûleg ki nem mozdulhatok ma szobámból. Méltóztassál azonban megengedni, ha tán a mai beszédem folytán jöttem volna szíves jóindulatodnál fogva valamilyen kombinációba, határozottan kijelentem: drága idõdet, melyet a haza annyira igénybe vesz, rám ne pazarold, mert én semminemû hivatalt nem vállalok, sõt holnap a képviselõi mandátumot is leteszem. Hódoló híved: Domándy Gábor.«

A kész választ odatolva a neje elé, kárörvendõ hangon mondá:

- Ne, olvasd el te is!

Domándyné ijedten csapta össze kezeit.

- Szent isten, te meg vagy õrülve.

- Meg voltam akkor, mikor reád hallgattam. Ezentúl már okos ember leszek, csak ezt a szégyent kiheverjem.

- Valami titok nyomja a lelkedet. Mi történt veled? Légy õszinte.

De Domándy Gábor úrból nem lehetett kivenni harapófogóval sem egyetlen elfogadható indokot arra nézve, hogy - a felajánlt tárcát el nem fogadja. Szótlanul méregette a szobát vaskos medvelépéseivel s nem is felelt a neje kérdéseire, minélfogva az visszament a szobájába nagy tûnõdések között.

»El kell fogadnia. Már miért utasítaná vissza? Vannak emberek, akik ha miniszterekké lesznek, lejárják magukat, oda lesz tekintélyük, nimbuszuk, de Gábor nem veszíthet semmit; õ csak nyerhet.«

Alig egy óra múlva fõúri fogat állott meg a ház elõtt és gróf Cserényi lépett ki a hintóból, ruganyos léptekkel haladva föl a lépcsõkön.

Domándyné látta a hintót, s hallotta a közelgõ lépteket, és szíve hangosan dobogott.

- Erzsike, ide mellém, simítsd meg a hajadat, igazítsd meg a fodrot a ruhádon, kissé össze van gyûrve, adj a testednek méltóságos állást... így ni...

A nõk elhelyezkedtek a szalonban, s egy idõben, ahogy a szobalány jelenté, belépett gróf Cserényi Pál.

Magas, karcsú ember, õsz hajjal, arisztokratikus hosszúkás arccal, az egyik szemén monokli, s az »r« betût triplán ejti ki. Egyszóval, meg van áldva a miniszterelnökök összes szükséges tulajdonaival.

- E nagy szerencse - mondá Domándyné fölkelve - bizonyosan férjemet illeti, gróf.

- Oh, éppen nem, asszonyom. Én megvallom, egy kevéssé politikus vagyok s szeretem megkerülni az esélyeket.

- És ez a leghelyesebb is, úgy hiszem - mondá Domándyné nyájas, de bágyadt elõkelõséget szenvelgõ hangon, midõn magas vendégét a legfõbb helyre, a sárga selyem díványra ültette, melyet még valamikor Domándon vett a postamesterné irigylésének felköltésére. - Gróf úr, van szerencsém leányomat, Elizt - bemutatni.

Erzsike mélyen elpirult a gróf tekintete alatt, mely kissé szemtelen is volt.

- Valóban, asszonyom - kezdé meg a társalgást Cserényi -, az esélyeket az igazi diplomatának elõ kell készíteni, s erre nézve legjobbak a szövetségkötések.

- Értem önt.

- Igen kellemes rám nézve, mert éppen önnel akarok szövetségre lépni, asszonyom.

- Hogyan? Énvelem? Ki ellen?

- Természetesen a férje ellen - mondá a gróf mosolyogva. - Azt akarom, hogy ketten vegyük rá a miniszteri tárca elvállalására.

- Nehezen fog menni - szólt Domándyné, alig palástolhatva el nagy örömét.

- Nehéz dolog, de nem hiszem, hogy könnyen ne menne. Önnek, asszonyom, nem lehetetlen semmi.

E finom bókra elpirult Domándyné s aggályosan tekintett a nyíló ajtóra, melyen Gábor úr lépett be.

- Kegyelmes uram, te itt?

- Testestül-lelkestül, Gábor barátom. Ha nem jössz, viszlek. Kaptam leveled, de nem vehetem komolyan a kosarat.

- Pedig elhatározásom megmásíthatlan.

- Gondold meg, hogy az egész kabinet sorsa tõled függ. Ha holnap estig nem bírok minisztert találni, be kell nyújtanunk lemondásunkat. Éppen a tizedik ember utasította vissza tegnap. A mai beszéd után te vagy az események által elõtérbe tolva, s ha csak egy csöpp hazaszeretet lakozik benned, nem teszed ki a kabinetet s ezáltal a hazát kimondhatatlan zavaroknak.

- Nem bírok megfelelni annak az állásnak.

- A patvarba is, ne beszélj! Te, aki egyetlen beszédedben több tapasztalatot, több tudományt és készültséget árultál el, mint amennyit mi mindnyájan. Barátom, gondold meg, hogy vannak kötelességek, amelyek elõtt meg kell hajolni a férfiúnak.

- Úgy van! - mondá Domándyné kenetteljesen.

Domándy megsemmisülve rogyott egy karszékbe s halántékait szorította össze a tenyereivel.

- Már habozik - súgá Domándyné.

- Nem lehet, nem lehet - hebegé Domándy sápadtan.

- Olyan vagy, barátom, mint egy szfinx vagy mint egy gyerek... titokzatos és érthetetlen. Nem lehet, mondod, nem lehet: de hát van-e alapos okod arra a nem lehetre? Mert ha nincs, én szavamra mondom, egy tapodtat sem mozdulok innen addig, míg nem adod beleegyezésedet.

- Jól van tehát - kiáltá Domándy fölkelve, egy hirtelen határozat szilárdságával -, gavallér ember vagy, kegyelmes uram, neked elmondom az okot, ha mindjárt el kellene is süllyednem a föld alá miatta szégyenletemben.

- Szent isten! Mit fogok hallani.

E súlyos pillanatban halk kopogás hallatszott az ajtón, s anélkül, hogy bevárná a választ, belépett a kopogtató: dr. Fekete János.

A nagyságos asszony szigorú, fagyasztó tekintettel nézte végig, Erzsike fülig pirult, a miniszterelnök pedig megbotránkozó pillantást vetett rá.

- Bocsánat! - mondá a fiatalember, visszavonulni készülve - nem tudtam, hogy háborgatni fogom.

- Maradj itt, öcsém, mert amit mondani fogok, szorosan összefügg veled. Neked okvetlenül itt kell lenned és hallanod. Kegyelmes uram, van szerencsém neked bemutatni földimet, dr. Fekete János segédfogalmazót.

Õexcellenciája föltette a monoklit, s mint ahogy valami apró rovart szokás, futólag végignézte Fekete Jánost.

- Hallgass meg tehát, kegyelmes uram, és el ne ítélj - kezdé Domándy töredelmesen -, mert ha lumen nem, de becsületes ember vagyok. Hibámat jóvátenni kötelességem. Ez a fiatal barátom egy vastag kéziratot nyújtott át nekem ezelõtt hetekkel...

- De, Gábor, ez tán mégsem tartozik a dologra.

- Sõt éppen oda tartozik. A kéziratot át kellett volna adnom valamely kiadónak, de senki sem vállalkozott rá, mert nem fantasztikus, ledér regény, hanem komoly mû a magyar pénzügyi viszonyokról.

- Ah, ah! - csudálkozott õexcellenciája. - Nos, aztán?

- Aztán... aztán... itt állok, kimondom az igazat - szólt az öregúr egy mély sóhajjal -, én bizony ebbõl a kéziratból mondtam el egy fejezetet tegnap a képviselõházban; nem értek én magamtól a pénzügyekhez annyit sem, mint a körmöm feketéje.

A nagyságos mama egy halk sóhajjal összerogyott a karszékben. Örzsike arcán a diadal glóriája tündökölt, csak Gábor úr állott ott bûnbánólag, s a szerzõ elpirulva.

Gróf Cserényi Pál hidegen fölkelt ülõhelyérõl s fitymáló hangon tagolá, egyetlen ujját nyújtva oda Domándynak:

- Ah, ah! Nos, így csakugyan be van ez a dolog végezve. Szervusz! Isten önnel kisasszony!

Kegyelmes uram - szólt Domándy megkönnyebbülve -, a mûnek, mely engem majdnem a miniszteri székbe vitt, e fiatalember a szerzõje, mint mondám, s e fiatalember már öt év óta csupán segédfogalmazó. Ha tán kegyes lennél kiterjeszteni figyelmedet... elõléptetésére vonatkozólag.

- Hja, az nagyon nehéz, édes barátocskám... sõt mondhatnám, lehetetlen most, midõn redukálunk. Adieu!