|
Mikor a mostani lakásomra költöztem, ezelõtt négy évvel, nem
ösmertem utcámat a legkevésbé sem. Csendesen laktam az elsõ emeleten, s szinte
jól esett nézni ki az ablakon, nem annyira az örökké idegen járókelõket, mint
inkább a közelben lakó embereket.
Legtöbbször az átellenes ház két szögletablakán pihent meg
szemem. Két kis módos ablak ez, melyen a zsaluk egész nap le valának eresztve,
kivévén, mikor a szolgáló a szobát szellõztette. Akkor jobban szemügyre
vehettem én is. A kopott, igénytelen bútorokról és a berendezésrõl azonnal
észrevettem, hogy az hónapos szoba.
Vajon ki lakik benne? Egész nap otthon szoktam lenni, de
soha annak függönye föl nem lebben. Csak olykor hallottam onnan víg
kurjongatásokat.
Borzasztó korhely lakhatja e pici szobát, ki soha sincs
otthon, csak éjjel botorkál haza.
Egyszer véletlenül nálunk volt a szomszéd háznak a
házmestere, Porhanyós Gergely gazda. Nem tudom, miféle indokolatlan
kíváncsiságból, megkérdeztem tõle:
- Ki lakja azt az emeleti szobát, Gergely gazda?
- Egy gyehennára való vásott diák, valami Cséry Pista. No,
abból is szép mákvirág lesz, ha megérik. Nagy öröme lesz apjának.
Hüm! Cséry Pista - gondolám -, hisz ez az én kedves
unokaöcsém Bihar megyébõl, akire holtom után minden vagyonomat hagyom. Igen, a
gyerek, ha jól emlékszem, említette is, hogy itt közelemben lakik valahol,
mikor a minap az öt forintot kérte.
- Hát nem tanul az a gyerek semmit, ugye?
- Nincs annak egyetlen könyve sem, uram. Mikor megjön az év
elején, alig bírom a kufferjét leemelni a fiákerbõl, mikor elmegy haza az év
végén, a félkezemmel vágom oda a bakra: csak úgy kong az ürességtõl.
Ejnye, ejnye - mondám magamban bosszankodva -, mégsem illõ
dolog tõlem, hogy semmi gondot nem fordítottam erre a fiúra. Hagytam
elcsenevészedni, elrontani, pedig az édesapja hogy rám kötötte.
Lelkiismeretfurdalást kezdtem érezni s elhatároztam, hogy a
jövõ félévben olyan lakást fogadok, melyben neki is szoba jusson: majd kordába
fogom én a gaz kópét, ha még nem késõ.
Elkezdtem tanáraitól kérdezõsködni. Azok bizony mind azt
mondták, hogy már elkéstem, Cséry Pistából sohasem lesz semmi, országos korhely
és léhûtõ. A betût alaposan gyûlöli, akár írva, akár nyomtatva. Hanyag, rossz
magaviseletû, s még a többi fiúkat is elrontja. Csak az ördög vinné el innen
minél elõbb.
Ilyen nagybátyai örömöktõl áthatva, hagytam ott a tanárokat,
s magamnak tulajdonítottam, hogy unokaöcsém ennyire elromlott, magára lévén
hagyatva; hosszan törtem fejemet, miképp segítsek rajta.
Végre egy barátom azt tanácsolta, hogy jó volna elvinni a
fõvárosból, hol sok az alkalom a rosszra, valami kisebb vidéki helyre: ott
örökösen szem elõtt lesz.
Ez a mód látszott leghelyesebbnek elõttem is.
Írtam Kecskemétre, anélkül, hogy Pistával csak beszéltem
volna, mert meg volt hagyva inasomnak, be ne bocsássa többé. Kecskeméten lakik
megboldogult nõm anyja, az örömmel kapott az ajánlaton, legalább, mint írta,
nem lesz olyan rideg, csendes a ház, mint egy kripta.
El voltam tehát határozva. Húsvét elõtt a második félévre
Kecskemétre fog menni a fiú. Írtam szüleinek is tervemrõl, azok hálás szavakkal
köszönték meg gondoskodásomat, s mindenben rám bízták gyermeküket, akit olyan
forrón szeretnek s akirõl fájdalommal hallják, hogy olyan gonosz.
Alig vártam, míg elmúlik a két hónap. Végre megérkezett a
kitûzött nap, inasomat átküldtem korán reggel a szomszédhoz, hogy tudassa
Pistával, miszerint csomagolja be holmiját, mert az esti vonattal Kecskemétre
viszem. Semmi ellenmondást vagy választ nem fogadok el. Megmondtam, meg fog
történni.
Az inas azzal jött vissza, hogy az úrfi nagyon csodálkozott,
de azt üzente, hogy engedelmeskedik és készen lesz.
- Csodálom! - szóltam önkéntelenül és siettem a tanárokhoz,
hogy bizonyítványát kivegyem.
Az igazgató úr szívesen fogadott, mert ismert a
természettudományi társulat üléseirõl.
- Mivel szolgálhatok, kedves barátom? - kérdé nyájasan.
- Öcsém, Cséry István bizonyítványát kérem. Viszem
Kecskemétre a második félévre.
- Oh, oh, milyen kár! - mondá az igazgató sajnálkozó hangon.
- A legderekabb fiút. A legjobb diákot!
- Negatíve. Ugye, kedves direktor úr!
- Nem, uram, pozitíve. Cséry István az osztály dísze,
nemcsak példás magaviseletû, hanem a legjellemesebb, legeszesebb és a
legszorgalmasabb tanuló. Igazi dísze az oskolának.
- Tréfálni méltóztatik, vagy az én eszem kezd megzavarodni,
hogy az ellenkezõjét értem annak, ami mondatik.
- Oh, oh! Ön nem hisz nekem. Nos, tehát kérdezzünk meg
másokat. Íme, itt van Bonyvay tanár úr... mondja meg õ, ki a legjobb diák az
iskolánkban?
Bonyvay tanár úr Cséry Pistát nevezte meg.
- Hogyan, Bonyvay úr! - kiáltám ámulva. - Hisz ön mondta
ezelõtt két vagy három hónappal, hogy az osztály mételye.
- Hja, uram, az akkor volt!
- Ön mondta, hogy sohasem lesz belõle semmi.
- Hja, uram, én nem tehetek arról, ha csodák is történnek...
- Ez igazán csoda! - mondám. - De hol van az a gyerek? Hadd
tudjam meg magától, mi változtatta így át?
- Azt én is szeretném tudni - szólt Bonyvay.
Pistát kihívattam a leckérõl s meghíttam ebédre hozzám.
Ebéd alatt így szóltam hozzá:
- Meg vagyok veled elégedve, öcsém. Most már szabad
bejárásod van hozzám. Vasárnaponkint nálam ebédelsz s havonkint tíz forint
zsebpénzt kapsz tõlem.
- Köszönöm, bátyám, de a pénzre nincs szükségem. Amit otthonról
küldenek, sem tudom mire költeni.
- Éppen ez az, amire kell hogy megadd nekem a
felvilágosítást, mi változtatott meg annyira? Azelõtt adósságokat is csináltál,
a havi pénzeddel nem jöttél ki, ruháidat eladtad, nem tanultál, szüleidnek és
tanáraidnak keserûséget okoztál - most pedig ember vagy a talpadon. Mondd, mi
vezérelt a jó útra.
- A szeretet, kedves nagybácsi!
- Ah, mesebeszéd, A szeretet inkább el szokott benneteket
rontani.
- Meglehet, de énrám az hatott. Különben elbeszélem egész
õszintén.
- Hallgatlak, kedves öcsém.
- A nagybácsi nagyon jól tudja, hogy szüleim nem gazdagok s
keserves verejtékkel szerzik a pénzt; én is tudtam ezt, de sokkal könnyelmûbb
valék, hogy ez szabályozott volna cselekedeteimben. Február elsején megküldték
kezemhez a szállás- és kosztpénzt, meg a zsebpénzemet: negyven forintot. Én ez
összeget átvettem és nehány nap alatt haszontalanságokra elköltöttem, anélkül,
hogy csak valamely hasznos szükségletemet is fedeztem volna belõle. Igen,
bátyám, nagyon könnyelmû voltam s azonfelül az iskola söpredéke, a legrosszabb
diák. Nincs nekem semmi veszteni valóm a jó hírembõl. Ez a tudat könnyedén vont
egyik bûnbõl a másikba. Felmondták szállásomat és kosztomat, midõn a háziúr
megtudta, hogy a pénzt elköltöttem. Nagy zavaromban önhöz akartam folyamodni,
de ön nem engedett magához.
- Hát miért nem írtad ezt meg nekem így? - szakítám félbe
szemrehányó hangon. - Szegény fiú.
- A szüleimnek írtam egy válogatott hazugságokkal telt
levelet, melyben soha meg nem történt dolgokkal hoztam kapcsolatba azt, hogy
pénzem nincs, s kértem, küldjenek még negyven forintot.
Harmadnap, ahogy a levelet elküldtem, a Mari húgom jött erre
keresztül, ki Pozsonyban jár az apácákhoz. Remegve kérdeztem:
- Hoztál nekem pénzt?
- Nem hoztam - felelé kis nõvérem szomorúan.
- Micsoda dolog az? - fakadtam ki indulatosan. - Talán nem
kapták meg a levelemet?
- De bizony megkapták tegnap.
- Nos, és?
- Sírtak mind a ketten.
- Apa is? - kérdém félénken.
- Õ is - szólt kishúgom halkan.
- Tehát nem küldenek pénzt?
- Szegény Pista! Csakugyan azt határozták, hogy nem
küldenek. Nagyon fel vannak indulva ellened. Békítsd ki õket, kérlek,
valahogy... Talán egy szép levéllel...
Meg voltam semmisülve. Midõn húgom tovább utazott,
kétségbeesve rohantam haza, s a díványra rogyva sírtam, s a szívem majd
megszakadt attól, amit éreztem.
Tompa aléltságomból a levélhordó zavart fel.
- Cséry István! - kiáltá a szoba közepén. - Pénzes levél.
Felvillanyozva ugrottam föl. Tehát megbocsátanak.
Átvettem a levelet és aláírtam. Ott fénylett a borítékon:
»terhelve 40 forinttal«.
- Még egy levél - mondá a levélhordó s átnyújtott egy másik
levelet. Édesanyám írását ismertem fel rajta, s annak a borítékján is ott volt:
»terhelve negyven forinttal«.
Felbontottam mind a kettõt. Igen, negyven-negyven forint
volt bennök.
Remegõ szívvel fogtam az olvasáshoz.
- Kedves fiam! - írja atyám. - Te sok szomorúságot okozol
nekünk, anyád nagyon fel van indulva fájdalmában, s annyira is haragszik rád,
hogy talán sohasem is bocsát meg. Hallani sem akart arról, hogy negyven
forintot küldjünk. Egy garast se, kiáltá s rám csapta az ajtót. De én még ez
egyszer megkönyörültem rajtad s tudtán kívül eladtam a kis tarka csikót ezért
az összegért s titokban küldöm a Miska kocsistól a postára stb.
Szívem elszorult az önvád miatt e levél olvasására, minden
tagom megzsibbadt.
Hát még midõn anyám levelére került a sor.
Szegény jó édesanyám! Azt írja, hogy az istenért valahogy -
az apámnak el ne áruljam, miszerint ide mellékelve küld negyven forintot. A
libákat vitte eladni a Borcsa szolgáló, meg az üszõt. Abból megy az a pénz.
»Atyádnak errõl - fejezé be - sohasem szabad tudni, mert tán meg is ölne,
amennyire dühös rád, kedves, édes gyermekem.«
Záporként omlottak a könnyeim. Ez a nagy szeretet
keresztüljárta szívemet, mintha egy éles kés lenne, s kivágott onnan mindent,
ami tisztátalan. Megesküdtem, hogy ezután csak örömöt fogok nekik szerezni.
- S meg is tartottad, kedves öcsém - mondám magam is
meghatva. - Az isten tartson meg ebben örökké!
|