|
Szepi egész nap nem evett. Szomorúan õgyelgett az utcákon
farkaséhségével. Az emberek közönyösen mentek el mellette, hiába nézett fel
rájuk, arról a beteges halvány arcról senki sem olvasta le az éhséget. Vagy ha
leolvashatta volna mindenki, de az emberek szeretik észre nem venni a szenvedés
elmosódó betûit.
Aztán könyörtelenek is. A kisfiú csak tûrte egy darabig, de
mikor szája egészen kiszáradt, lábai pedig elerõtlenedtek, ledõlt egy fal mellé
s megpróbálta, hátha el tudna aludni. Nem lehetett.
Éhsége ûzte. Felkelt. Tovább vánszorgott. A lacikonyhák
pecsenyeillata felé vitte ösztöne. - E sátorok elõtt állott meg és sokáig
nézte, nem-e ejt le valamely néni, ki a sátorban árul, egy-egy darabkát. De
bizony nem ejtett le. Ez asszonyok nagyon vigyáznak a portékájukra.
A kisfiú szeme szikrákat hányt a vágytól. Mindig
közelébb-közelébb ment a sátorokhoz. Az éhség nagy szörnyeteg és leleményessé,
vakmerõvé teszi azt, akin erõt vett. A kisfiú elhatározta, hogy megkerüli az
asszonyok valamelyikét, s hátulról ravaszsággal hirtelen kivesz egy darab húst
és elfut vele. A szelíd árvából tolvaj lesz! Tolvaj egy falat végett. De mikor
ez az egy falat kínokat enyhít s tán az éhhalástól ment meg, oh, akkor az egy
szörnyû harc az életért.
De ez a harc vesztett csata lett. A hadicselt észrevették
jóeleve az óvatos kofaasszonyok, és elkergették a gyermeket:
- Eltakarodj innen, te csavargó, mert tudom istenem! lesz
mindjárt nemulass. Ni, a gazemberje, hogy settenkedik itt!
A szónokló asszonyság magasra emelte a piszkafát, mellyel a
tüzet szokta igazgatni az üst alatt, s felemelkedett, hogy utána iramodjék a
fiúnak, vagy csak mutatta, hogy kedve volna egy harcias rohamhoz.
- A rendõrség is mire való - dünnyögé aztán -, ha az ilyen
tolvajpalántákat jóeleve fogságra nem veti...
De a fiú ezt már nem hallotta. Elfutott, nagy szívdobogva,
mert még csak kezdõ. Ez lett volna tán az elsõ bûnös lépése, s azt hiszi, a
szándék is már nagy bûnbe keverte; ijedten megiramodva fut hát, s tán meg sem
állana sokáig, ha egy úri ház udvarán meg nem állítaná egy mennyei jelenés, ha
nem tündéri álom, de való.
Egy tál ételmaradék mosolyog az udvar közepén, amit
bizonyosan a kiskutya számára hoztak ki, mert a földön van a tál a kutya
mellett, ki most kezdi azt úri nemtörõdömmel nézegetni, mielõtt hozzányúlna.
Az emberektõl nem lehetett lopni. Hátha a kutya türelmesebb,
elnézõbb lenne!
Egy perc mûve a gondolat és a kivitel. Mint az éhes karvaly,
csap le a tál mellé, s mind a két kezével mohón utána kap az ételnek.
Jogos tulajdonát tiltakozás nélkül nem hagyja az eb sem.
Rávicsorítja fogait s hatalmas ugatásban tiltakozik ezen jogtalan eljárás
ellen, de a tettleges ellenszegülésre nincs ereje és bátorsága.
A hadi kocka már-már a fiú részére dõl, õ van közelébb a
tálhoz, s az erõsebbé a jog, az eb hátrálni kezd - midõn egyszerre váratlan
külbeavatkozás vet véget az éles kenyérharcnak.
Megint egy ember - egy könyörtelen ember.
Kidugja fejét az ajtón, rákiált a fiúra:
- Eltakarodj innen, te csavargó! Nézze meg az ember, még a
kutyát is meglopja.
Szegény fiú, hova takarodjon hát.
Miért nem mondták neki akkor is, midõn a világra jött:
- Takarodj innen.
|