|
Szomorú az a ház, ahol asszony nincsen. Olyan elhagyatott,
rideg az udvar, a kert, a ribizkebokrok, a rózsatõk, minden, minden. A szoba,
tornác, mind olyan üres, pedig bizony a Máthé János házatája derekasan meg van
rakva cseléddel. Van ajtócsapkodás, elevenség, nyüzsgés aztán, mivelhogy bíró
is a faluban; egyik ember a másiknak adja a kilincset reggeltõl estig szakadatlan,
ki panasszal, ki a porciós könyvvel; de azért mégis olyan néptelen, üres,
elhagyott az a Máthé-ház, mióta kivitték az asszonyt az örök nyugalom helyére.
Nem is bírja elfelejteni Máthé János; komor az õ arca,
örökös felhõ az õ osztályrésze e naptól fogva.
Pedig folytatása is maradt a derék nõnek, egy szép
rózsabimbó, a szõke Mariska. Alig van még hét éves s mégis olyan kedves, okos,
mintha már nagy lenne. Engedelmes, szófogadó, szelíd. - Az elkényeztetés sem
árt neki, pedig ugyancsak kényezteti ám Máthé János az õ »báránykáját«.
Neki él, érte fárad, minden gondolata az õ kis leánya;
térdein ringatja esténkint, kártyavárakat épít neki, ajándékokat vesz, még a
gondolatát is kilesné, még azt a helyet is megfúja, ahová ülteti, óvja széltõl,
hidegtõl, napsugártól, hajszál híja immár, hogy üveg alá nem teszi.
De hát csoda-e ez a túlság, mikor két nagy szeretetnek az
összeadása! Az anya is benne van, a gyermek is. Képzelete körmeivel nem kell
kiásnia, kikaparnia a földbõl a kedves halottat, - itt van, bírja képét
elevenen.
Csakhogy ez a kép olyan búbánatos, szomorú -
Mariska azon gyermekek közé tartozik, kik nem betegek, de
mégis úgy tetszik, mintha azok volnának; a hangjukban valami részvétgerjesztõ,
valami fájdalmas rezgés, az arcukon, a mosolyukban szenvedés van lefestve,
halántékaikon kék, duzzadt erek futnak összekuszálva, egész egyéniségök egy
megtestesült fájdalom.
Szegény Máthé Jánosnak sokszor elég volt egyszer nézni a
méla, elbámészkodó gyermeki szemekbe, hogy könnyekre fakadjon.
Valami titkos baja van ennek a gyermeknek! Miért lenne olyan
halovány különben? Elégedetlen, néha elgondolkozik, homloka ráncokat vet, s
akkor úgy néz ki a kis bárányka, mint egy százesztendõs öregasszony, mint egy
nagyanyó. Vajon mirõl gondolkozik az akkor?
Soha ennek a csengõ kacaját nem hallani, mint más
gyermeknek. Csendesen meghúzódva ül egy szögletben s közönyösen nézi a szebbnél
szebb játékszereket, vagy ha a mezõn van, mézes virágokat tép, vagy az Ipoly
folyó partján ül ki a homokba s órákig is elnézi némán, egyedül a víz folyását.
Vajon mit néz rajta?
Pedig azt szeretné Máthé János, ha víg lenne, ha ugrándozna;
nem bánná õ, ha azt mondanák, hogy vásott, rossz gyermek, hogy betörte a
szomszédok ablakait, agyontaposta vigyázatlanságból a kis kacsákat, vagy
csinálna, amit akar, csak ilyen szomorú ne lenne az õ lelkének élõ mása, - s
mégis neki egy örökös szemrehányás ez a bánatos gyermek, ez örökös tõrszúrás.
Szemrehányás azért, mert nem bírja boldoggá tenni, tõrdöfés azért, mert mindig
úgy tûnik fel Máthé János elõtt, mintha nem is ide tartoznék a földre azzal az
ábrándozó arccal, azzal a légies, sovány alakkal, hanem mintha a menny lakója
lenne már, ki csak ideiglenesen van még itt.
Ezerjófû vagy gyógyító balzsam nincsen ez ellen. A doktorok
azt mondták, semmi baja a kis Mariskának, legfeljebb hajlandó a melancholiára.
Nem kell sokat magányosan hagyni, mert embergyûlölõvé lesz késõbb sat...
A gondviselõnõje, aki egyszersmind gazdasszony is a háznál,
özvegy Kubek Mártonné pedig azt állítja, hogy ennek a gyereknek már a természete
ilyen; hanem hát majd másforma lesz, ha eladó sorba kerül... más a bimbó, más a
rózsa.
Vannak azonban lelketlen, szószátyár vénasszonyok is a
faluban, akik meg-megijeszték Máthé Jánost meggondolatlan beszédeikkel.
- Nem telelni való gyerek az! - mondá az egyik. - Angyalnak
termett az, Máthé János uram - mondja a másik.
Máthé János pedig sehogy sem akarja angyalnak nevelni:
többet ér annak a földi leány, ha jó, ha szép, ha erkölcsös.
Innen a nagy szeretet, innen a túlság benne. Remeg, hogy
elveszti, hogy azok a kék szemecskék egyszer csak örökre behunyódnak, és
sohasem fognak olyan szomorúan mosolyogni többé.
Hej, ha Máthé János tudná, mitõl gyógyulna meg az õ
báránykája. Bezzeg, ha térdig koptatná is a lábát, ha a világ végén lenne is az
orvossága, mégis elhozná, hogy víg legyen, hogy pajkos legyen az õ Mariskája,
mint a többi gyerekek.
Pedig hát annak a kis Mariskának semmi baja sincs, csak az õ
aggódó, képzelõdõ lelke festi azt bajnak, ami csupán a környezet kifolyása.
Mikor esténkint hazajön a mezõrõl, útközben mindig
elképzeli: hátha a picikének baja történt otthon, hátha a kutya megharapta.
Vagy a méh megcsípte, vagy valaki bántotta, s lihegve fut az önalkotta
veszedelem érzetétõl sarkalltatva hazafelé. Ilyen a szeretet, többet lát a
valónál.
Váltig mondják rokonai Máthé Jánosnak, hogy házasodjék meg,
hiszen még harminc éves, csak nem akarja oly siváran tölteni el egész életét,
aztán a gazdasága is elpusztul asszony nélkül, mindenét szétszedik az idegenek,
kivált ha ez a becsületes Kubik Mártonné is be találja hunyni a szemeit.
Megvallva az igazat, volna is kedve hozzá, mert azokhoz az
emberekhez tartozik, kik szeretet nélkül megélni nem tudnak. Sõt van is valaki,
aki szívesen néz rá vasárnaponkint a templomban, és a Mariska arany haját is
gyöngéden megsimogatja, amikor meglátja, - de nem, mégsem teszi, mostohaanyára
nem bízza a kis Mariskát; azt a szeretetet, mellyel Borcsája (úgy hítták a
szegény boldogultat) leánykájának tartozik, fel nem aprózza a netalán még
születendõ gyermekek közt. Õ sohasem fog megnõsülni többé. Hiszen elég
életcélnak, amit õ kitûzött: ennek a gyereknek élni, isten szeretetében és a jó
erkölcsben dúsnak fölnevelni.
Alább is hagytak ezzel a jó tanáccsal a rokonok, látván,
hogy az kivihetetlen. S neki magának sem jutott eszébe semmi.
Egyszer azonban csakugyan beteg lett Mariska, valami
jelentéktelen láz fektette le ágyacskájába. Bezzeg lett nagy ijedtség s szörnyû
futkosás. Hívatták a doktort azonnal, aki szokás szerint megnézte a Mariska
nyelvét és medicinát írt.
- Valami ápoló asszony kellene - mondá a doktor -, az öreg
Kubikné nem arra való.
- Kit kellene? - töprenkedék Máthé János. - Mit gondolsz,
kis aranyom, kit akarnál ide magadhoz? Kit szeretsz legjobban? Kitõl vennéd be
legszívesebben a medicinát?
- Hívassák el nekem a Rózsa nénit! Én a Rózsa nénit
szeretem.
Máthé János elpirult, mert õ is azt a Rózsa nénit szerette,
az tetszett neki a faluban a legjobban.
Nem volt mit tenni egyebet, mint hogy Kubiknénak át kellett
szaladni a felvégbe Rózsa néniért. Nem is vetette meg az a szép kérést, ott
termett azonnal, még egy tiszta ruhát sem vett; az igazi szeretet egyszeribe
hozta s elfelejtette vele a legközönségesebb asszonyi hiúságot.
No, de hogy megörült a kis beteg, amint meglátta. Sápadt
arca egyszerre kipirosodott, amint Rózsa néni puha kezeivel megsimogatta; aztán
elkezdett beszélni mindenfélét, ahogy szokás a gyerekekkel, hol tréfásan, hol
komolyan. Mariska nagy figyelemmel hallgatta, belefecsegett maga is, aztán
közbe nevetett, és olyan víg volt, mint egy szarka. Hogyne, mikor a Rózsa néni
olyan jól tud az õ nyelvén szólani.
Máthé János elhallgatta volna ítéletnapig. Ugrált,
reszketett a szíve örömében, hogy az õ kis madara milyen vígan csiripel! Hej,
mert a tavaszt hozta neki ide az a másik meleg szív, a Rózsa nénié. A madarak sem
énekelnek télen...
No, már nem lesz semmi baja - hála istennek -, de ha már az
orvos megírta a receptet, s a kocsi be van fogva, mely Jánost a városba viszi a
patikába, hogy elhozza az orvosságot, ha netán kellene még...
Mikor Rózsa néni kimegy, hogy tejeskását hozzon be a kis
betegnek a konyháról, a fiatal apa lábujjhegyen lopódzik oda a gyerekhez, s
befogja kezével a kis szemeket.
- Találd ki, hogy hívnak? - kérdé átváltoztatott hangon.
- Maga az, édesapám!
- Én hát. Tudod-e, hogy a városba megyek. Hozzak-e neked
vásárfiát?
- Bánom is én... hanem hát mégis hozzon!
- Ugyan mi legyen az, amit az én kedves leányom szíve kíván?
- Tudja mit, édesapám, hozzon nekem egy... egy...
- Mit no?... Ne félj semmit, kicsikém, mondd ki!
- Hozzon nekem egy
mamát!
Máthé János uram meghökkenve hátrált egy lépést a kis
virágos ágytól, azután meghajtotta fejét szelíden, megcsókolta hevesen a gyerek
arcát, s így szólt:
- Válassz magadnak!
Rózsa néni belépett a tejes bögrével.
A kislányka átkarolta nyakát görcsösen.
- Ezt! ezt! - kiáltá, s mikor lefejté kezeit a szép
özvegyasszony nyakáról, vígan tapsolt s dobolt velök a vánkoscihán.
|