A DIPLOMATA LEVELE

1881

Novella az életbõl

Neczpály Miklós egy szegény nemesi család utolsó sarja Felsõ-Magyarország egyik zabtermõ megyéjébõl.

Hórihorgas hosszú fiú, kinek arca, ha igazat lehet adni azon elméletnek, miszerint minden ember hasonlít valamely állathoz, legközelebbi rokonságban áll a kiéhezett agáréhoz: beesett, bizonytalan színû szemek, kidudorodó arccsontok, rõt pofaszakáll, olyan ritka, mintha ültetve lenne, és elõre álló hegyes áll. Miklós úr éppen nem mondható szép embernek, s midõn protekciója folytán (mert két nagybátyja van beválasztva a magyar parlamentbe tagnak s mind a kettõ a hatalom fényénél sütkérezik) egyik közös minisztériumhoz Bécsbe fogalmazónak neveztetett ki, senki sem jósolta meg, hogy a fényes birodalmi székvárosban asszonyok által csinálja meg a karrierjét, pedig minden fiatal embert ezzel a szóval szoktak útnak ereszteni: »igyekezz barátokat szerezni és fõleg barátnõket.«

Nem is azoknak a fájából volt Miklós faragva, kiket a sors már mintegy elõre csodálatos dolgokra szemel ki. Egyszerû, igénytelen ember, ki két kézzel kapaszkodik bele kötelességeibe, ki szorgalmas és tevékeny s földi hiúságokkal vajmi keveset törõdik. Bizony, nem fogja szegény sokra vinni!

Csendesen húzódott meg bürójában festetlen, rideg asztalánál s egykedvû megadással õrölte a napokat. A hivatalos órák után egyet sétált valamely szép kertben vagy a Grabenen, aztán megvacsorált és hazament kis szobájába, hol könyvei közt érezte magát a legboldogabbnak.

S ezek a könyvek többnyire utazási munkák valának, a világ minden nyelvén, mert Miklósnak az utazás volt szenvedélye, idegen országok látása, ezek népeinek megismerése, társadalmi institúcióik, szokásaik tanulmányozása érdekelte.

Ábrándjai, vágyai odavonzották Amerika õserdeibe, Szibériába az ólombányákhoz, Ukránia sivatagjaira a kozákok közé; szerette volna fölkeresni a magyarok elõdeit Ázsia belsejében, képzelete egyik álmában ott kóborgott valahol a fényes Granadában, a mórok között, és a jó isten tudná elmondani, hol mindenütt.

Nincs a világon komikusabb szenvedély, mint az, hogy egy tintatartójához láncolt bürokrata a világot akarja bekalandozni. És mégis oly természetes, mert az emberi természet szükségképpen az ellentéteket keresi.

Csekély fizetésének fölöslegét könyvek vásárlására fordítá. Egy egész halom volt már a szobájában. Mikor kifogyott a magyar és német útleírásokból és utazási almanachokból, megtanulta a francia nyelvet, hogy a franciák e nemû termékeit is átolvashassa, majd ezek fogyatékán az angol nyelvet sajátítá el. A szenvedélyek megvalósításáért nagy áldozatokra képes az ember s kicsinyelve hozza meg azokat.

Ha Miklósunk nem volt megelégedve állásával, anyagi viszonyaival, ha fájlalta, hogy dacára tevékenységének, már hat év óta nem léptetik elõ, csak azért történt, mert sötét szobájába is, hol olyan bután meredtek rá a császári királyi miniszteri akták, bevilágított a reménynek az a halavány sugara, hogy hátha... ki tudja, mit rejt a jövõ... egyszer még õ is tehet egy utazást, - valamikor, osztályfõnök korában, ha pénze lesz s hosszabb szabadságidõt is kaphat.

Hiú álom! Futó bolond! Mikor leszel te osztályfõnök, ha ugyan egyáltalán leszel valaha! Mint törõdött öreg ember juthatsz te csak ily magas polcra, mikor már a köszvény fogja a lábadat hasogatni... akkor te már nem fogsz sehova utazni, hanem a meleg kályhát és a puha ágyat õrzöd otthon.

Ilyen kételyek borították be lelkét, de mégsem tudott lemondani. Minden hónapban félretett egy kisebb összeget a takarékpénztárba, az »útra«.

Mennyi boldogságot, örömet jelentett elõtte ez a szó: az »útra«. Éppúgy elpirult, ha rágondolt, mint mi, többi közönséges szegény halandók, abban az életkorban, ha a kedves lányka jut eszünkbe. Neki is mindig hevesebben dobogott a szíve, valahányszor erre az útra emlékeztette valami.

Pedig folytonosan elõtte lebegett az éjjel és nappal, az utcán és a hivatalszobában, hol a fekete dûlékeny betûk az iratokban amerikai tájképekké változtak át, s az esti szürkület, mely ónszínûvé festette a kis cellát, London ködévé alakult.

S mindez olyan nagyon reménytelen volt, mint annak a szenvedélye, aki egy álomképet kerget.

Évek jöttek, mentek, miniszterek letûntek és támadtak, a világ forgott a maga hatalmas küllõin odább-odább, Ukránia sivatagjai megtermették a selyem-füvet, a kozákok lovai meg is ették, a Guadalquivir partjain ott csóválták fejeiket a fehér liliomok, Andalusiában a szép señorák már évekig ábrándozhattak ablakaiknál, de Miklós még mindig ott ült egyik napról a másikra, a festetlen íróasztalnál.

Mindig csüggedtebb, szomorúbb lett. De azért még most sem mondott le. A pénzt gyûjtötte, mint ahogy illik egy pedáns hivatalnokhoz, ki sohasem felejti el betölteni egyetlen rubrikáját sem - még ha az a rubrika képzeletbeli is.

Barátai már gúnyolták is; nemegyszer hangzott háta mögött: »Ott megy a nagy utazó.«

Miklós arcát láng borította el ilyenkor, s olyan szép volt a harag villámaival szemeiben és összeszorított ökleivel, hogy szinte elfelejtette az ember azt a rút szõke szakállát.

Még otthonról is bosszantották a rokonok, minden levél végén ott volt rendesen: Mikor indulsz az amerikai nagy útra?

Azt gondolták, kedélyes tréfáikkal kigyógyítják utazási mániájából.

Féltek, hogy bele fog bolondulni egyszer.

Hanem hát fordult a szerencse kereke, s egy napon az osztályfõnök szobájába hívatta Miklóst.

- Ön a fogalmi szak legszorgalmasabb tisztviselõje - mondá.

- Köszönöm ezt a jó véleményét, fõnök úr.

- Önnek, mint látom, az egészsége nem áll a legjobb lábon, barátom, önnek elkelne egy kis pihenés.

Miklós meghajtotta magát.

- Félre ne értsen barátocskám. Nálunk hivatalnokoknál csak egy igazi pihenés van: a halál után. Én a pihenést úgy értem, hogy az ember egyebet dolgozik, mint amit szokott.

A derék principális sokatjelentõen köhögött, azután sokat jelentõen felszítt egy csipet burnótot az orrával s így folytatá:

- Õexcellenciájával, a miniszterrel beszéltem önrõl.

E szavakat oly kevély hangnyomattal ejté ki, mint egy spanyol hidalgó.

- Egy szó mint száz, fiatal barátom. Egy memorandumról és respektive egy jelentésrõl van szó, melyet ön fog elkészíteni. A pihenést, respektive az elkészítést úgy értem, hogy ön azt három hónap alatt készíti, ott, ahol akarja.

Miklós arcát az öröm élénk derûje öntötte el s önkénytelenül kiáltott fel:

- Mily szerencse!

- Igenis szerencse és respektive kitüntetés, mert akármilyen emberre ilyesmit nem bízhatunk. A munka azonban nem követelhetõ, hogy itt készüljön a lármás falak között, ön utazhat, megírhatja valami csendes fürdõn, a lombok között a zöldben. Én nem tudom, de a poéták, mintha olyasvalamit hallottam volna, olyan helyre mennek, midõn szamárságaikat költik.

Miklós a világ legboldogabb embere lett. Most már elérte, ami után oly rég sóvárog.

Egy percet sem akart veszteni. Azonnal útlevél iránt intézkedett Amerikába.

Csak egy darabig habozott, nem-e inkább Oroszországba menjen. Nem, nem a szabadság, a civilizáció hazájáé legyen az elsõség.

Pénzét összeolvasta: bizony szûken volt, de annyi mégis, hogy két hónapra szigorú takarékoskodás mellett éppen elég lesz.

Éppen csomagolni sietett, vagyis inkább rohant haza, midõn a Schullerstrasseban beleütközött nagybátyjába, ki ma jött fel, mint delegátus, a szép birodalmi fõvárosba.

- Hallá! gyerek! Hát már rá sem ismersz a nagybátyádra? Talán bizony fogadásból szaladsz?

- Nem biz én, Pali bácsi. Hanem siket is, vak is vagyok a nagy örömtõl. Képzelje csak, utazom Amerikába.

- Tyû, öcsém! Ez nagy szó. Hát aztán értesz-e angolul?

- Akár a folyóvíz.

- Valahogy félre ne érts - mondja Pali bácsi, ki Deák óta a legjobb adomázója a képviselõház folyosójának. - Mert azt egészen úgy vedd, ahogy Teleki Mihály uram vette egykor, ki beállítván Köprili nagyvezérhez egy ékes magyar orációval kérni valamit, az csendesen végighallgatta, majd így szólt: »Egy szót sem értettem, édes fiam a szavadból; eredj vissza és tanulj meg elõbb törökül.« Teleki Mihály uram visszament s tíz zacskó arannyal térvén vissza, elmondá ugyanazon beszédét szóról szóra még egyszer, mire a derék nagyvezér egyszerre megértette és teljesíté minden kérését. No, hát tudsz-e mármost angolul?

- Nem mondhatnám, hanem talán csak megértem valahogy szótár segélyével a nyelvet. Pali bácsitól csupán azt kérném, ha jó viszonyban van Andrássyval és ha terhére nem esik, hátha ki lehetne tõle eszközölni valami ajánlólevelet valahova...

- No, még csak az kéne, hogy ne adjon. Hát mért volnék én másképp mameluk? Eredj, siess haza, húzz fel magadra valami fekete gérokkot, és menjünk el hozzá. Addig megvárlak a kávéházban.

Miklósnak sem kellett több. Ez már több is a jóból, mint amennyit egy szegény hivatalnok megbírhat. Mégis csak szép dolog az a »nexus«.

Mire visszakerült, addig Pali bácsi már mind kiolvasta a német újságokat.

- Mind minket szidnak, édes öcsém. Éppúgy, mint Pesten. Az ember azért érzi magát itt olyan otthon.

Azzal szép csendesen megindultak a Ballplatz-i fényes palota felé, hol »Gyula« lakik.

Igen, a »Gyula«.

Vajon nem-e csakugyan Magyarország fénykora volt ez?

Volt valami varázsszerû abban, hogy a birodalom sorsát az a gavallér úri ember intézi, aki Pali bácsiékkal »per tu« van, aki Cenci néninek valamikor táncosa volt az ajnácskõi fürdõben, akit gyakran láttunk négy lovát végighajtani a magyar falvakon, aki törvénybíró uraimékkal nemegyszer szóba is keveredett a németet szidni.

No, már ez mégsem egészen tréfadolog.

Éspedig csakugyan az a Gyula volt. Hogy megörült Pali bácsinak, mikor meglátta, majdhogy a nyakába nem ugrott.

- Eljöttél. No, csakhogy eljöttél. Bizonyisten nem hittem, hogy teveled találkozzam ma, ebben a nagy német városban. De ha már itt vagy, bátyám, hát csak viseld magad tisztességesen; szavazz meg mindent, amit elédbe tesznek.

- Hát kötözködtem én valaha? Hát nem mindig elöljártam-e én a haza elárulásában? - dicsekedett Pali bácsi tréfásan, engem is bemutatva.

Andrássy könnyû fejbólintással viszonozta meghajlásomat s kérdõleg nézett Pali bácsira.

- Látom már - szólt az öreg, azt akarod kiolvasni belõlem, hogy ugyan mit jöttem kérni. No, ne ijedj meg - csak egy kis ajánlólevél kell. A fiú Amerikába utazik, hát egy kis pakszussal szeretném ellátni, ha netán baja akadna, lássák, hogy nem éppen valami sehonnai. Ha talán szíves lennél, kegyelmes uram, néhány sort...

Neczpály szíve hangosan dobogott.

- Szívesen tenném, kedves Pálom, de bizony én alig ismerek ott valakit, hacsak egy-két balett táncosnét vagy énekesnõt nem. Azokra pedig, azt hiszem, rátalál az öcséd maga is...

- Talál ez az ördögre. Élhetetlen ez, nem a mi fajtánk. Ez legfeljebb a gyárak kéményeit veszi észre New Yorkban.

- Hanem megállj csak - mondja hirtelen Andrássy -, ha jól emlékszem, éppen ma ígérkezett hozzám Mr. Clark, az amerikai nagykövet. Ha egy félórát vártok, itt lesz, s ha én megkérem, nem hiszem, hogy ne kapnánk ajánlólevelet tõle.

Alig kellett várni egy negyedórát, mialatt a gróf szögrül-végre kikérdezte Pali bácsit, hogy odahaza mi újság, a klubban, a kaszinóban, a folyosón, egyszóval az eseményeknek azon csemegeszerû részét, mely a sajtó hasábjaira nem kerül, melyet a nyomdafesték nem foszt meg a zománcától.

Pali bácsi tudott is rengeteget: a Stefinek kétszer fogták el a »huszonegyesét« tegnapelõtt; oly dühbe jött, hogy nyomban elrohant s az igazságügyminiszter felsõjét vette fel magára tévedésbõl. Csak másnap gombolyíttatott le a kabátcsere-ügy, mikor aztán Stefit azzal bosszantották, hogy a törvényszéki elnökké való kineveztetése éppen abban a felsõkabátban volt, valahol a belsõ zsebben - hanem kiveszítette. Gyuri most a szép Altorjainénak udvarol. A csinos özvegy még mindig hódító - csakhogy nincs benne politikai karakter. Még mindig Laciba szerelmes, pedig az most már átment a szélsõbaloldalra.

Ideje is, hogy nyílik az ajtó és megérkezik Mr. Clark, mert már Pali bácsi esemény hiányában (kitelik tõle) pletykacsinálásba keverednék.

Mr. Clark apró töpörödött arcú férfiú, izgékony és eleven, mint a halcsík. Külseje után bizony nem gyanítaná senki, hogy a hatalmas egyesült státusokat képviseli itt.

- Sir, ön nagyon pontos - mondja a gróf szívélyesen rázva meg õexcellenciája kezét.

- Csak önzõ vagyok, kegyelmes uram, ha egy percet sem kívánok elmulasztani az idõbõl, melyet önnél tölthetek.

- Mindenekelõtt azonban menjünk reggelizni. Bemutatom önnek a magyar képviselõház egyik veteránját, Pált és Neczpály urat. Mindkettõ nagy angolbarát. De menjünk, hisz a reggelinél visszatérhetünk erre.

- Annál is inkább - mondá Mr. Clark mosolyogva -, mert nem fogunk a politikáról beszélni.

- Azon hatalmas birodalomnak, melyet ön képvisel, Sir, nincs szüksége arra, ha nem akarja, hogy a politikai élet hullámai iránt érdeklõdjék. Neki nem árthat semmi.

E kölcsönös udvariaskodások, melyekben Andrássy oly felülmúlhatatlan mester, folytak a reggeli mellett is, mely nem kevésbé volt jó és ízletes, mint a bonmot-k, melyek azt fûszerezték.

A szegény Neczpály tûkön ült ezalatt. Meg nem álmodta volna soha, hogy õ valaha még Andrássyval fog reggelizni szemtõl-szembe, négyesben. Bizony csak sok minden furcsa dolog esik meg a világon!

Vajon mikor térnek vissza õrá. Hogy fogja elõhozni Andrássy?

Pali bácsi összes angol tudományát összeszedte ma s még adomákat is ezen a nyelven mondott, amiket ugyan Mr. Clark nem értett meg, de megnevetett.

- A mi parasztjaink azelõtt sokat ábrándoztak Amerikáról; mióta azonban köztudomású dolog lett, hogy egy Majthényi ott tejet árult, mióta kitudódott, hogy ott dolgozni kell, - azóta nem kell félnünk a kivándorlásoktól.

- Pedig még most is, ha jól tudom, elég magyar fordul meg nálunk - mondá Mr. Clark.

- Leginkább tapasztalatszerzés miatt utaznak oda - jegyzé meg a gróf. - Íme, szomszédja is, Sir, a fiatal gentleman is éppen Amerikába utazik néhány hétre.

- A szép Amerikába... Ah, uram, ön sokat fog élvezni - sóhajtá Mr. Clark, egészen elérzékenyülve, szülõföldére vonatkozó emlékeiben.

- Kár, hogy nem élünk már a középkorban - szólt Andrássy -, mikor még nem volt távirda, posta, most milyen fényes alkalom lenne - ön ezer meg ezer üzenettel bízná meg e fiatal urat.

- S kegyelmességed persze hallaná, hogy mit üzenek. Valóban - nevetett kedélyesen - ez lenne a legjobb mód belátni a kártyáimba.

- Az ön kártyái, Sir, csupa ászok: nem vagyok kíváncsi rájok, mert úgyis tudom, hogy csupa ütõkártyák. Azonban, hogy visszatérjünk e fiatalember utazására, nekem egy kérésem lenne önhöz...

- Excellenciád szerfelett kitüntet engem.

- Egy ajánló levelet kérnék e fiatalember számára.

Mr. Clark ki sem ürítvén poharát, melyben ott csillogott a Madeira szemes nedve, a legnagyobb udvariassággal azonnal felkelt s szó nélkül az íróasztalhoz ült, mely felett õfelségeik arcképei függtek, csak alább a szép Katinka grófnõé.

- Keresztülutazik ön New Yorkon, uram? - kérdé Neczpálytól.

- Több napot szándékozom ott tölteni.

- Tehát a fõpolgármesterhez fogom ajánlani, Mr. Bradley igen derék, szeretetreméltó ember. Bocsánat, uram - folytatá kevés vártatva, félbeszakítva az írást -, a nevét elfeledtem. Ezeket a magyar neveket oly nehéz megtartanom.

- Niclas Neczpály.

- Köszönöm, uram! Így, ni. Még egy borítékot, s azzal készen vagyunk.

Az ajánló levél pedig szórul szóra így hangzott:

Tiszteletreméltó Sir Bradley.

Neczpály Miklós urat, ki jelen soraimat átadja, különös figyelemmel fogadják s mindennemû kívánatában támogassák. Óhajtandó, hogy õ magát jól érezze a szabad Amerikában. Fogadja stb. stb.

Clark.

Mielõtt a kis ideges emberke borítékba tette volna e sorokat, még egyszer átolvasta s szórakozottságból-e vagy szándékosan, a »különös figyelemmel« szavakat még alá is húzta.

S csak akkor adta át a magát mélyen meghajtó Neczpálynak.

- Köszönöm, Sir - mondá Andrássy. - Ha egyszer Pestre megy ön, örömest viszonzom - barátnõimhöz fogom ajánlani.

- Én már nem venném annak semmi hasznát - szólt nevetve a kedélyes aggastyán -, de talán barátnõi sem.

Ezen azután elnevettek egynéhány percet, majd más tárgy vetõdött föl, s Neczpályval többé senki sem gondolt, ki csakhamar otthagyá a Ballplatz-i palotát Pali bácsival egyetemben s sietett csomagolni.

Nem volt ma nálánál boldogabb ember abban a nagy, fényes városban, hol ahány fej, annyi a cilinder-kalap.

Még az éji vonattal elutazott, s ma már csak ott vesszük fel elbeszélésünk fonalát, midõn õt New Yorkban a »Kék hering«-hez címzett hatodrendû szállodában találjuk.

Ha ugyan rá lehetne ott találni, mert hõsünk mindenfelé lót-fut, nem pihen egy percet sem, kergeti a tapasztalásvágy. A nagy Babylon szokatlan zajával, óriás kereskedelmével, feltûnõ sajátságaival annyi anyagot nyújt, hogy máris szomorúan látja, mily kevés pénze és ideje van neki ahhoz, hogy Amerikát alaposan megösmerhesse.

És különösen pénze van hozzá kevés. A derék Montecuccolinak igaza volt, hogy ez kívántatik a hadviseléshez elsõsorban; de higgye meg, hogy a békéhez is, vagy hogy a helyesebb szót használjuk, a nyugalomhoz.

Miklós, mikor pénzét összeolvasta, nagyon meg volt ijedve s kezdte egészen szûkre vonni össze a kiadásait. A félelem, a pénzzavar elrontotta egész tervét, egész mulatságát s szomorúan mondogatta: »A szegénység nem szégyen ugyan, de nagyon kellemetlen állapot.«

Hogy még valamit lásson New Yorkon kívül is, csomagolni kezdett s sietett otthagyni a várost anélkül, hogy - látta volna, mert az újkori Babylon áttekintéséhez nem elég egy-két nap. Csomagolás közben akadt kezébe a Sir Bradleyhez intézett levél, melyrõl már egészen meg is feledkezett volt.

»No, ezt a levelet még átadom. Ámbár nincsen reá semmi szükségem - monologizált magában ‑, mert okvetlenül elmegyek innen, látni akarom a vidéket is, az õserdõket, a növényzetet, a gazdálkodási rendszert, a farmokat. De a levelet okvetlenül át kell adnom, mert Pali bácsi tudom kivallat otthon s nagy tiszteletlenségnek venné, ha az általa szerzett ajánlólevelet, melynek diadalmas megszerzését a rokonoknak százszor is elmagyarázta azóta otthon, még át se adtam volna.«

Sietett a polgármesteri hivatalba, melynek elõszobájában egy kiborotvált képû gentleman állta útját.

- Kicsoda ön, Sir? - kérdé Neczpály.

- Én a polgármesteri szolga vagyok, Sir. Mit akar ön, Sir?

- Be akarok menni a polgármester úrhoz.

- Nem lehet, Sir.

- Ej, nekem ajánlólevelem van hozzá, a nagykövettõl.

- Az itt nem ér semmit, Sir.

- Hogyan? Mi foglalja le annyira a polgármester úr idejét?

- Egy napszámos van odabenn.

- Igazán nem ereszt ön be?

- Nem tehetek kivételt.

- De legalább jelentsen be, mert én a következõ vonattal utazni akarok.

- Hiába jelenteném be, uram: nálunk nincs protekció, sem kivétel. Az sose történt, hogy a polgármester úr valakit elfogadott volna, míg nem jut sorba, vagy hogy valamely kihallgatást félbeszakított volna valaki kedvéért. Pedig már tizenhét éve vagyok itt.

- Nos és soká lesz bent az az ember?

- Ej, uram, nekem sem idõm, sem kedvem sokat beszélni önnel. Önre, hadd lássam csak - (egy jegyzõkönyvet vett elõ) - három óra és tizennégy perc múlva fog kerülni a sor.

- Hogyan? Addig lesz bent az a napszámos?

- Ej, dehogy, hanem mindazok ön elõtt következnek, akik elõbb vannak följegyezve nálam a kihallgatásra.

- Ön tréfál velem. Nem látok én itt senkit.

- Látszik, Sir, hogy ön merõben idegen, mert tudhatná, hogy Amerikában pénz az idõ; senki sem fogja itt idejét várakozással tölteni. Mindenki azon percben jön, amely neki elõírva van. Íme, nézze...

E pillanatban megnyílt a polgármester ajtaja, s kilépett a kék blúzos egyén, ki bent volt, s ugyanekkor már szemközt rá jött be az elõszobába egy öregúr arany pápaszemmel s egyenesen benyitott a polgármesterhez.

- Uram, ez bámulatos pontosság.

- Igaz, itt minden embernek tíz perce van. Addig igénybe veheti a polgármester, azontúl nem. Itt mindenki röviden mondja el a dolgát, mert érdekében fekszik s ez gyorsítja az ügymenetet.

- Nos, uram, ez igen szép dolog. Nekem azonban semmi kedvem három órát várakozni. Legyen ön szíves, adja át a polgármester úrnak e levelet.

*

Mr. Bradley egyike volt azon képzelõdõ embereknek, aminõket sûrûn nevel a XIX. század. Azt hitte magáról, hogy õ nagy diplomata, pedig csak jó közigazgatási hivatalnok volt.

Magas, szikár ember, à la Gladstone, haja à la Pitt. Ajkain mézédes mosoly s homlokán örökösen három mély ránc. A diplomaták összes külsõségeit szerencsésen egyesíté.

Mikor megkapta a nagykövet levelét, melyet félénken vitt be a szolga, mihelyt elolvasta alul a »Clark« nevet, arcát szokatlan láng önté el, szemei fényleni kezdtek, mint szentjánosbogár, s szíve hangosan dobogott örömében.

Íme, annyi mellõztetés után végre mégis fölismerik, ki õ! Igen, igen, az Egyesült Államok nagykövete ír hozzá, õhozzá. Istenem, istenem, vajon mit írhat?

Lázas izgatottsággal olvasta el a levelet kétszer-háromszor, összefolytak elõtte a kövér betûk egy fényes, biztató csillaggá s újra meg újra olvasta azt, míg végre megérté alaposan.

- Ohó! Hohó! - ütött kedvtelten homlokára. - Ez nagy dolog. Itt sok fekszik... nagyon sok fekszik. Ön jól számított, Sir Clark. Teringette, ön jól számított, hahaha. Ön úgy kombinált, mint egy diplomata. Vannak dolgok, amiket nem szabad papírra írni, de teringette, ösmerem az öreg Bradleyt... az ki fogja találni, mi van a dologban s aláhúzom neki a »különös figyelemmel« szavakat. Értem, Sir, értem. Az ördögbe is, hogyne érteném... Itt állami érdekek... messze kiható szövetségek forognak szóban. Úgy van, úgy. Igen, igen a helyzet magaslatán vagyok. Õ különös figyelemmel fog fogadtatni...

- Jim, az ördögbe is, csak megkérdezte ön, hol lakik ezen úr?

- Nem, Sir, nem kérdeztem meg. Azt mondá, még ma elutazik.

- Ennek nem szabad megtörténni, Jim. Menjen azonnal a rendõrfõnökhöz, itt a jegyem. Várjon, megírom. Azon úr szállása rögtön kipuhatolandó s díszõrség állítandó a szállodához, melyben lakik. Egyszersmind küldje be ön a titkáromat is.

A titkár megjelent.

- Mr. Toby, fogalmazzon ön meghívókat. Holnap díszbált adunk, Sir... mindjárt megmondom önnek... Sir Neczpály tiszteletére.

Bradley hamisan hunyorított szemeivel.

- Most pedig intézkedjék ön, hogy a szolga készítse ki azonnal ünneplõ ruháimat. Senkit sem fogadok ma. Látogatást kell tennem magas helyen... érti ön, Mr. Toby, igen magas helyen.

- Értem, Sir! - mondá a titkár meghajolva.

- Még egyet, Toby. Menjen családomhoz s értesítse a leányaimat, hogy toalettrõl gondoskodjanak holnapra. Isten önnel.

*

Miklós a bõröndét rendezte, aztán órájára nézett, nehogy elkéssék a Bostonba induló vonatról, midõn egyszerre kocogás hallatszik az ajtón, s teljes díszben belép New York polgármestere.

- Én Bradley polgármester vagyok szolgálatára, uram, - mondá s a legalázatosabb szelídség és hódolat ült viaszsárga arcán.

- Mily nagy szerencse, Sir! - szólt Neczpály ámulva.

- Azért jöttem, hogy felajánljam magamat s mindazt, amit e város élvezhetõt nyújthat.

Miklós hátratántorodott zavarában. »Ez az úr bizonyosan bolond, gondolá. De nem hiszem, a dolog mégis összefügg. A levelet a polgármesternek küldtem, egy idegen nem tudhatná ezt.«

- Sir Bradley - igen le vagyok kötelezve e nagy kegy által...

- Tréfálni kegyeskedik. Oh, igen, igen, értem a gúnyt. De vajon tudhattuk-e, hogy ön itt van. S az ostoba szolga, ki engem oly magas szerencsétõl fosztott meg...

- Hagyjuk kérem e túlzó kifejezéseket...

»Tehát mély inkognitó - dörmögé magában a polgármester. - Úgy látszik, a legmélyebb inkognitó.«

- Sir, remélem, ön nem utazik el - mondá aztán hangosan.

- De igen, körülbelül az a szándékom.

- Oh, Sir, ne fosszon meg bennünket a szerencsétõl.

- De, uram, ha úgy beszél, azt kell hinnem, hogy ön tréfál velem. Ez a hang, ez a modor...

- Bocsánat, Sir... beszéljünk másképp. Amint parancsolja Sir. Tehát... önnek nem lehet elmennie, nem szabad elmennie, kell, hogy részt vegyen a holnap tiszteletére rendezendõ bálon, melyre ezennel tiszteletteljesen meghívom.

- Köszönöm, Sir. Ez az ajánlat olyan, hogy elfogadom. Arra csakugyan nem gondoltam, hogy ilyesvalamit kellene látnom itt. Ennél mi sem lehet érdekesebb.

Mr. Bradley meghajtá magát és távozott.

Miklós egyedül maradván, csengetett.

Egy fényes ruhába öltözött szolga jelent meg, egészen olyan ruhában, minõt a bécsi udvarnál viselnek a lakájok.

- Kicsoda ön? - kérdé Miklós.

- Én, Sir, az ön szolgálatára vagyok ide rendelve, valamint másik két társam is.

- Én nem rendeltem, nem fizetem.

- Minket a város fizet, Sir.

- Az ördögbe is - kiáltá Neczpály -, az Ezeregyéj tündérmeséjét álmodom én, vagy pedig ébren vagyok?

- Parancsol valamit, Sir?

- Hozzon ön kocsit számomra.

- A kocsi lent várja önt, Sir.

- Csakugyan álmodom hát.

Miklós lement a lépcsõkön, s egy bécsi udvari kocsi állt a foyerben, parókás kocsissal; a lovak szerszáma ménkõ kétfejû sasokkal volt díszítve.

- De hát mi az ördög ez? - dörmögé megriadva. - Az ördög játszik káprázatos játékot velem?

Aztán megadva magát sorsának, beült s így szólt:

- Kocsis, hajtson egy szabóhoz.

A hintó kirobogott. A szálloda kapujában két fegyveres katona állott és tisztelgett.

*

Másnap reggel az egyik lakáj egyebet sem tett, mint a névjegyeket hordta be egy ezüst tálcán. Bankárok, nagy urak jöttek tisztelegni Miklóshoz.

De még ez mind semmi az esti bálhoz képest, melyben õ volt az egész társaság központja.

A bál egyike volt a legfényesebbeknek, melyekre New York városa valaha emlékezik. A pénz-, szellem- és mindennemû arisztokrácia képviselve volt.

Midõn Neczpály belépett, a zenekar az osztrák himnuszt játszotta. A polgármester egész a lépcsõházig eléje jött nejével és egész családjával.

A család pedig két szép leányból állott, kiknek egyike, Miss Edith, New York legszebb hölgyének tartatott s nem éppen jogtalanul.

Barna szépség volt, ébenfekete erõs hajjal, szép metszetû szemekkel, s ami New Yorkban ritkaság s a nõi szépség tökélyének tartatik, római orra. Alacsony leányka volt, tehát nem mondható délcegnek, de termete ruganyos, s annyi báj ömlött el minden mozdulatán, hogy az ember igazán nem találhatott, õt látva, semmi, de semmi kívánni valót az õ tökéletes szépségéhez.

Mikor Miklós belépett a terembe, általános lett a suttogás: látta, hogy mindenki õt nézi, érezte, hogy mindenki õróla beszél.

Szédülni kezdett e szokatlan helyzetben, alig bírta erejét összeszedni, hogy a bemutatásoknál, melyeket részint - a polgármester, részint neje végzett, ostobaságokat ne kövessen el.

Ezek után is õ maradt állandóan az est napja: akihez hozzászólt, arca felragyogott a boldogságtól, a nõk egyetlen tekinteteért epedtek.

S amint végigment a termen, itt-ott hallotta a megjegyzéseket a háta mögött.

»Hasonlít, nagyon hasonlít« - mondá egy hang.

»Én, ha nem tudnám is, felismerném, hogy az. A családi vonások annyira eminensek« - mondá egy másik.

- De hát miféle családi vonások? - töprengett magában Miklós. - Hát mikor voltak ezek az emberek Bugy-Kutymándfalván, hogy a famíliámat így felhánytorgatják.

- A »Graphic«-ban láttam a múltkor I. Lipót arcképét. Szakasztott olyan - jegyzé meg egy nõi diszkant.

Miklós végre is úgy gondolkozott, hogy abbahagyta a gondolkozást s nekiesett egészen az örömöknek. Hej, sose volt õ még ilyen kapós a lányoknál.

Táncolt is inaszakadtig, s a szép Edith, kivel a legtöbbet táncolt, ott is hagyta nyilát a szívében csakhamar. De nem sokáig fájt a seb. Mert - nem csoda, hogy Amerikában gõzzel megy minden - éjfél után két órára már bevallották egymásnak a közös szerelmet s megesküdtek, hogy holtig fogják egymást szeretni.

- Atyám nagyon gazdag - mondá a leány biztatólag. - Ha Európában élnénk, õ bizonyosan herceg is lehetne.

- Én pedig nagyon szegény vagyok. Egyszerû hivatalnok. A mi szerelmünk egy chiméra, egy szép álom csak.

A szép leány álnokul mosolygott arra a szóra, hogy õ nagyon szegény.

- Oh, hogy is mernék arra gondolni - rebegé reszketve -, hogy mi valaha... Istenem, milyen bohó vagyok. Hiszen ön válogathat szebbek közül, ön elõtt az egész világ. Mi önnek egy miss Bradley... egy kis bimbó, amely elég jó arra, hogy egypár percig játsszék vele.

- Edith... szerelmem, ne beszéljen így, mert megöl.

S Miklós arca kipirult a szerelem csodás tüzétõl. Biz isten, még szép is volt ebben a pillanatban.

Egy szó, mint száz, Miklós az elsõ szerelem kínját a boldogsággal kezdé érezni. Egész erejével lépett fel benne ez érzelem. Halálosan beleszeretett Edithbe.

Ilyenkor pedig a legokosabb ember is hiszékeny, fantaszta és légvár-építõ.

Dehogy távozott másnap New Yorkból, maradt és látogatást tett sir Bradleynél; maradt azonban harmad- és negyednap is, mialatt folyton nagy ünnepélyességeket rendeztek tiszteletére, melyeken természetesen Edit is részt vett.

Nem akarom toldani-foldani a történetet, hanem elmondom röviden az eredményt, hogy ötödnapra Miklós egy vakmerõ pillanatban lehúzá karikagyûrûjét ujjáról és az Edithére fûzte.

Edith boldogan hajlott vállára:

- Én vagyok a földön a legboldogabb.

Miklós is az volt.

- Én tehát menyasszonya vagyok, Miklós, isten elõtt - suttogá.

- Igen, Edith - ön az.

- De az emberek elõtt még nem. Szóljon ön atyámnak is.

- Én félek, Edith... õ nem fogja engedni.

- Biztosítom róla.

- Ah, ön biztosít! De lássa, én olyan szegény ember vagyok... míg önök...

Edith gúnyosan fölkacagott.

- Igen, ön szegény. Szegény! Ugyan, hogy is fogunk mi megélni. Mikor ön csak egy szegény királyi fõherceg.

Miklós elhalványodott:

- Mi vagyok én?

- Ej, ej, fenség! Kedves jegyesem! Hát még elõttem sem veti le az álarcot. Ön igazán makacs egy hallgató. Mintha az titok maradhatott volna, hogy ön egy inkognitó utazó osztrák fõherceg.

Miklósban elhûlt a vér. Mintha hideg zuhannyal öntötték volna nyakon. A falnak tántorodott és sápadtság öntötte el.

»Tehát azért szeretett« - rebegé halkan magyarul és összeesett.

Lett szörnyû ijedtség, lárma. A táncot azonnal abbanhagyták, a zene azonnal megszûnt játszani, a lakájok orvosokért futottak. Edith az otkolonos üveggel serénykedett ott.

- Köszönöm a figyelmet - mondá Miklós -, az egész csekélység. Heves szívdobogási rohamaim vannak. Már elmúlt, de kissé gyönge vagyok, engedjenek távoznom.

Eltávozott s bemálházván, még az éjjel tovább utazott New Yorkból egy összetört mennyország emlékével.

*

De hiába utazott tovább, ahol kiszállt, ott mindenütt a hatóság fogadta, ékesen berendezett lakosztályba vitték, díszfogatok, ünnepélyek ünnepélyeket követtek.

Miklós most már könyörgésre fogta a dolgot, mennyre, földre esküdözött, hogy õ nem osztrák fõherceg, hanem csak egy szerencsétlen miniszteri fogalmazó, hagyják õt békén. Nem ért semmit. Senki sem hitte el neki.

Lélekben megtörve, testben a sok élvezetektõl elbágyadva, végre is kénytelen volt megszökni a túlságos jólétbõl.

Szabadságideje hátralevõ részét otthon, Bugy-Kutymándfalván töltötte. Midõn váratlanul megjött, Pali bácsi éppen kint pipázott a tornácon.

- Te vagy, Miklós?

- Én ám, Pali bácsi. Hanem nem is kérek többé Andrássytól ajánlólevelet.

- Hát mi történt? Gyerünk no be, beszéld el!