|
Nehogy azt higgyék rólam, hogy hirtelen meggazdagodtam, ami
ma már csak az állami liferánsoknál és minisztereknél megy, mindenekelõtt
kijelentem, hogy a régi szegénységben vagyok, s hogy mégis ilyen hercegi luxust
ûzhetek, annak sajátszerû okai vannak.
Ami a passzióimat illeti, azokat családi betegségképpen
örököltem az apáimtól, s azok teljesen egybevágnak azzal, hogy komornyikom
legyen, aki fölügyeljen arra, hogy rendesen öltöztem-e föl, ki van-e a kabátom
kefélve rajtam, jól szelel-e a virginia szivarom, aki megmondja, hova
ígérkeztem ma délelõttre, akit összeszidhassak, ha haragszom, ki tûrje
szeszélyeimet és jókedvemnek örülni tudjon.
No, hát nekem ilyen komornyikom az a jó öreg Dénes bácsi.
Sajátságos egy alak. Az összes fiatal literatúrai körök ismerik, ahol én
megfordulok, mert mindenütt a sarkamban van. Magas, sovány alak,
arisztokratikus arccal, mélyen bentülõ szemekkel, kopasz homlokkal és
aranyszínû - körszakállal, melyet két helyen szel ketté a lekonyuló, hosszú, veres
bajusz.
Aztán egészen furcsa dolog az, ha akarom, bátyám, mert
távoli rokonom, ha akarom úr (mert valaha nagyon gazdag ember volt, jó modorral
bír s õseit II. Endre koráig viszi föl), ha akarom, szolgám, mert minden
dolgaimat õ végzi (õ viszi el még ezt a megírt tárcát is a postára), ha akarom,
hõs, mert végigküzdötte az olasz légióban Garibaldi minden harcát, s csodálatos
dolgokat tud regélni a saját vitézségérõl és szerelmi kalandjairól.
Délelõtt, mikor még alszom, a statisztikai hivatalnál ír,
ahol mint írnok van alkalmazva, egy volt szegedi biztosi tanácsos protekciója
folytán, délután pedig az én rendelkezésemre bocsátja magát, rettentõ
könnyedséggel hidalva át a statisztika és a szépirodalom közötti ûrt.
Fizetsége, hogy rossz napokon kap két hatost, a mellé
összeszidom és lebecsmérlem. Káromkodni neki is szabad.
Verõfényes idõkben sokszor egy forintot is kap és
»Déneskének« szólíttatik. Ünnepélyes ígéretet teszek neki, hogy a jövõ héten
már komolyan az õ sorsa javításával kezdek foglalkozni. Õ aztán boldog ebben,
pedig tudhatná, hogy sohasem jön el - az a jövõ hét, amikor már a magam
sorsának a reperálásával annyira készen legyek, hogy az övéhez foghassak.
De õ türelmes, csendes, s néha vannak igazi úri napjai is
mellettem, amikor nagy a bõség, amikor õ is dúskálhat a sok jóban. Sorsát
tökéletesen azonosítja az enyimmel, s ha pénzen nincs, az õ aggodalmas arcáról
látom azt, ha valami örömteljes dolog ér (no, az ugyan ritkán van), a kopasz
homlokán fényes napsugarak tündökölnek.
Tömérdek idegen nyelvet tud, s minthogy megtörtént rajtam a
múlt hónapokban az az érdekes eset, hogy tolmács útján udvaroltam egy szép
asszonynak, Dénes bácsi is ott ült az asztalnál és fordította, amit egymásnak
mondottunk. És e fordítási tiszt eltartott néha esti hét órától kezdve éjfél
után egy óráig, de õ csak nem unta meg, hanem olyan jól mulatott mellette,
mintha õ érezné át ennek a késõ virágzásnak az édességét.
Én sokszor oda sem hallgattam, mit felel az ideálom a
nyilatkozataimra. Amint hogy minek is? Hiszen ott van a komornyikom. Az
evidenciában tartja a viszonyt. Attól mindég meg lehet kérdezni: »mennyire
mentünk már a menyecskével?«
A legnagyobb öröme és a legnagyobb kilátásba helyezett
fizetése azonban azon ígéretem, hogy le fogom õt írni. (Íme, beváltom a
szavamat.)
A »Szegedi Napló«-t délben, mikor hozzám jön, rendszerint õ
hozza föl a portástól egyéb leveleimmel együtt a harmadik emeletre, s minthogy
más lapom nem jár, elolvassa az utolsó betûig. Olyan járatos már õ a szegedi
dolgokban, mintha negyven éve ott lett volna városi szenátor. Összes dolgaimat
tudja, a lapot át sem kell futnom, megmondja õ, megérzi õ, mi érdekelhet
belõle. Most, hogy már tizenöt napja nem volt kezemben szegedi újság, ma délben
így szólt:
- Az ördög tudja, miféle unalmas idõket élünk. Kezdek
életunt lenni. Hanem rájöttem, hogy az onnan van, mert errõl a Szegedrõl nem
veszünk semmi hírt. Sürgesd már meg a kiadóhivatalt, hogy küldje már azt a
lapot!
A derék Dénes hasonlít még azokhoz az eredeti régi jó magyar
ragaszkodó alakokhoz, akikbõl már alig van imitt-amott egy-két példány.
Elsõ éves jogász koromban ösmertem egy éppen ilyen fajú
fizetõ pincért a jogász kávéházban. Az is úri családból származott s
megtartotta úri természetét ez alárendelt állásában is. »Péter bácsi«-nak
híttuk, õ pedig »te«-nek szólította a jobb családból származó jogászokat.
Emlékszem, mikor elõször maradtam adós, pirulva mondám neki:
- Az enyimet is írja föl, Péter bácsi!
- Jól van, no - dörmögte az öreg, ki már ötven éve volt ott
pincér -, majd fölírom, az apádtól meg a nagyapádtól is van még egy kis kapni
valóm.
Szegény Dénes! Prototípusa vagy te a magyar kiveszõ,
nyomorba jutott nemességnek. Egy az ezer közül.
Vannak reményeid, de azoknak nincs alapja; vannak álmaid, de
nincsen nyugodalmad. Van múltad, de nincs jövõd!
S szebbnek találod a semmittevést a munkánál; a tervek,
melyeket aranyos szálakkal szõsz, gyönyörködtetnek, - csalod önmagadat, s ez
boldoggá tesz.
Ha a XVI. században születtél volna, a Balassák, Drugethek
és Omodék udvarában lehetnél »lengyel«.
A Balassák, Drugethek és Omodék nincsenek többé. Az új
földesurak kapuja be van csukva.
Az én szívem megnyílik elõtted, Dénes, csakhogy az én
szívemben - nincs se konyha, se éléstár, se hálószoba.
De te azért mégis meg vagy velem elégedve s éppen olyan
kevélyen lépegetsz be hozzám, mintha valami fejedelem volnék.
Mikor jogász voltam, akkor is mellettem sürögtél-forogtál
már és nemegyszer mondottad, magadról egészen lemondva:
- Mikor majd fõispán leszel odahaza... akkor leszünk csak
igazi urak.
Hogy aztán nem lettem fõispán odahaza, te azért nem vetettél
meg, tudtál nekem fantáziáddal annyi ragyogást, annyi dicsõséget találni, hogy
a királynak sincsen több.
Mikor az elsõ rossz szárnypróbálgatást megírtam, hallottam,
amint súgva mondtad az idegeneknek a hátam mögött, hogy valahogy ne halljam:
- Jobban ír, mint Jókai. Ez a gyerek éppen úgy ír, mint
Kossuth. Nagy ember ez!
A bolhát csak ezerszeresen nagyítja a mikroszkóp, te
százezerszeresen nagyítod környezetedet, hogy majd fényes környezetben lehess.
- Micsoda önzés az, Dénes?
De ha téged boldoggá tesz, én nem bánom.
Mikor jössz, lábujjhegyen lépkedsz, hallom, milyen óvatosan
nyitod az ajtót, nehogy felkölts, mert érzed, tökéletesen meg vagy gyõzõdve,
hogy az egész Európára ártalmas dolog lehetne, ha idõ elõtt költenél föl.
Ha leküldlek, hogy eredj le a boltba és hozzál négy
virginiát az utolsó forintomon, látom az ablakból, mikor jössz, és leolvasom az
arcodról, amint a hatosokat csörgeted, hogy ekképp gondolkozol:
- Tejbe-vajba fürdünk! Szörnyû nagy úr ez az én öcsém. Csak
már hamar lenne meg palatinus, hogy én is zöld ágra vergõdjem.
Te vagy, öreg Dénes, a legboldogabb ember a világon!
|