A KORMÁNYZÓ ÚR ISKOLALÁTOGATÁSA

Elbeszélés az iskolai életből

1881

I. VÁRJÁK A NAGY URAT

Volt egy idő, fiúk, amikor az iskolák is el voltak nyomva, amikor katona volt úr az országban, és küzdöttek még a kisgyerekek is az alkotmányért.

Nem volt ez háború, csak ellenállás. Nem kellett ahhoz fegyver, csak erő és szívósság.

Mi, akik abban a korban voltunk gyermekek, elevenen emlékszünk még mindenre: a fényes, pompás temetésre, midőn Széchenyi meghalt, s az ő porából is erőt szítt magába agg, ifjú, gyermek; emlékszünk, mikor édesapánk az első magyar ruhát varratta, és az első sarkantyús csizmát; azt az időt is jól tudjuk, mikor meg volt hagyva a tanár uraknak, hogy tiltsák be nekünk az árvalányhaj viselését. A szép gyöngyös nemzetiszín kokárdákat, miket a húgaink küldtek otthonról a pénzeslevélben, újra le kellett szedni. És ezt a korszakot akkor úgy hívták az öregebbek, hogy »provizorium«, és mindig szomorú volt az arcuk, valahányszor kimondták.

Azután megint más idők jöttek.

Egyszer ezekkel a szavakkal nyitott be a tanárunk:

- Ez a mappa, fiúk, már nem ér semmit! (ti. Ausztria és Magyarország közös térképe függött egy szögletben). Egy nagy darabot elvesztettünk belõle, Velence többé nem tartozik Ausztriához.

És olyan gúnyos volt az arca, mikor ezt kimondta, és úgy ragyogtak azok az apró, szürke szemek, hogy mi mindnyájan boldogok voltunk attól a ragyogástól.

Az osztályban egy társaság szövetkezett, mely elhatározta, hogy ezentúl nem jár németórákra, és nem tanulja a német nyelvtant. Csinált is ilyen értelemben egy kérvényt, és azt benyújtotta a tanári karhoz, hogy nekik engedtessék el a német.

A derék Berkes Ferenc professzor urat bízta meg a tanári kar, hogy válaszoljon erre a kérvényre.

Magához hívatta a német nyelvellenes társaságot, s így szólt:

- Olvastuk kérvényeteket, fiúk. Helyes dolog az, nagyon helyes. A német nyelvre csakugyan nincs szükségtek, de csak egy esetben, ha julius 26-áig, amikor a nagy vizsgák lesznek, amennyi német csak van Európában, mind kikergetitek például Ázsiába. Ez esetben, mondom, belenyugszik a tanári kar kívánságotokba; de ha netalán ki nem bírnátok pusztítani a mondott határidõig, és nem tanultok németül, akkor irgalmatlanul meg foglak benneteket buktatni. Ehhez tartsátok magatokat. Elmehettek.

A nagy forradalmi kérdés, mely már két hét óta tartotta izgalomban a gimnázium összes rétegeit, ezzel meg volt oldva. A fiúk lehorgasztották fejüket. Az ügyes válasz hatott, visszatértek a grammatikához.

Furcsa idõk voltak ezek! Tudományszomj mellett szabadságszomj epesztette a gyermekek szívét. A levegõben volt valami, hogy aki azt beszívta, dacot, haragot szívott be vele, mely ezer meg ezer alakban nyilvánult.

Nem értettünk mi a politikához, azt sem tudtuk, mi fáj, de éreztük, hogy fáj valami. Mikor a »Szózat«-ra gyújtott rá száz meg száz torok, öregek, ifjak, asszonyok, volt abban az égbeszálló dallamban valami rettenetes keserûség, valami szörnyû harag, mely mindent áthatott, a mi gyermekszíveinket is.

Egy napon tisztára ki volt seperve a gimnázium épülete elõtt az utca, valamint a nagy udvar is, melynek közepén a harangláb állott. Derék öreg csengettyû, de sok jó órát is mért ki nekünk, melyeknek derült fénye bearanyozza emlékeimet.

A tisztára sepert udvar általános feltûnést keltett a városrészben és a diákok elõtt. A pedellus, az öreg Dankó bácsi alig tudott felelni a sok kérdezõsködésre.

- Hát bizony nagy dolog történt - mondá a katonaviselt ember némi hetykeséggel. - Itt van a kormányzó úr a vármegyeházán, megüzente reggel, hogy a gimnáziumot is megnézi. Az igazgató tanár úr meghagyta, hogy mindent rendbehozzak tíz óráig, mert tíz órakor fog eljönni a nagy úr.

Ebbõl aztán megtudtuk a nagy eseményt, hanem az értelmét nem fogtuk fel. Nem gyermekésznek való dolog az, amit a legfurfangosabb agyvelõ a nemzet vesztére sötétben fogamzó gondolatokból kiforral. Megpróbálták, hátha olyan alakban lehetne tönkretenni legjobban az országot, megsemmisíteni, elfojtani benne az ellenállási erõt, hogy a fiatalság nevelését vezessék. A hatalmas, mindenható kormányzó volt megbízva e rettenetes terv keresztülvitelével, s ez sorba járta az ország valamennyi iskoláját.

Csakhogy ezt a tervet még akkor nem sejtette senki, még tanáraink sem. Díszesen öltözve gyülekeztek fel valamennyien, s az igazgató sorba járván minden osztályt, ünnepélyes hangon adta tudtára a tanulóknak azon magas kitüntetést, hogy õexcellenciája, a kormányzó úr szerencséltetni fogja a tanodát, s mivel bizonyosan tudni nem lehet, mely osztályokban tesz látogatást, felszólította a fiatalságot, hogy hazamenve, aminõ gyorsan csak lehet, tegyék magukat vasárnapi burkolatba.

Mikor mindnyájan kiöltözködve, tisztességesen megfésülködve újra összegyûltünk, osztálytanárunk, Berkes Ferenc megpattogtatva a szavakat, ezeket mondá:

- Aztán ha ide jön az az »úr«, és kérdéseket talál tenni, azt mondom, fiúk, helyén legyen az eszetek, okosan kell felelni.

És jelentõségteljesen hunyorított szemeivel.

Berkest nagyon szerettük, megértettük, hova céloz, valami ösztönszerû volt az bennünk. A mai nemzedék már nem képes ilyenre.

Nagy izgatottsággal vártuk a magas vendéget, minden kocsirobogás megrezzentett. A tanár úr fel s alá járt a tágas teremben és gondolataival volt elfoglalva. Az óra lomhán járt s egyhangúlag ketyegett a falon, mi suttogva beszélgettünk, s bizonyos szorongással vártuk a nagy pillanatot, midõn egy olyan nagy urat fogunk színrõl színre látni, akinek az a kevély címe van, hogy »Magyarország kormányzója«. Hej, hol van az most, ki õelõtte viselte ezt a címet akkor, mikor mi születtünk?...

De ha lassan is múlt az idõ, eljött a 10 óra, el a 11 is, de a kormányzó úr még mindig nem mutatkozott. A tanár urak türelmetlenkedni kezdettek. Dankó bácsi, a pedellus nem gyõzött kiszaladgálni az utcára, nézni, vajon nem jön-e már kíséretével a megyeház felõl, de bizony csak nem jött. Mi azalatt szintén türelmetlenkedve találgattuk, milyen ruhában lesz? Aranyban‑e, ezüstben-e, vagy pedig hermelinprémesben, bíborosban, mint aminõben a színpadi kormányzók öltöznek? Vajon, hogy fog kinézni, õsies, megdöbbentõ arca lesz-e, méltóságosak-e a léptei, királyi a magatartása?

Ezalatt a 12 órát is elütötte. A déli harangszó is hangzott mind a katolikus, mind a kálvinista templom tornyáról, és a kormányzó mégsem jött.

A tanárok most már bosszúsak voltak. Hogyisne, mikor otthon azalatt elhûl a leves s elromlanak az ételek.

Elõre lehetett látni a végét, pedáns emberek nem állják ki. Ha minket nem eresztenek is szét, õk magok hazaszökdösnek egyenként, egymás tudta nélkül, Dankó bácsira bízva, hogy sebes híradással legyen, ha a kegyelmes úr csakugyan közelednék.

Dankó bácsi különösen úgy 1 óra tájban távozni látva õket egyenkint, valamennyit, azon hitben, hogy a többiek mind ott vannak, (mert mindenki szigorúan ráparancsolt, hogy ne tudassa a többiekkel, hogy õ elment) nagy feladatot érzett vállaira nehezedni. Kevély volt arra, hogy most kezeiben van a gimnázium becsülete, sõt több, most õ egymaga a gimnázium. Kiállt az utcára, s ernyõt csinálva kezeibõl szeme elé, a világért sem vette volna le tekintetét azon irányból, honnan a kormányzónak jönnie kellett. Osztályunkból, mely a földszinten volt, (a többiek mind az emeleten valának) irtóztató zsivaj és lárma hangzott füleibe, a rend és fegyelem teljesen meg volt bomolva. Az éhség forradalmat csinál mindenütt, itt is háborút idézett elõ. A nemes ifjúság komoly és tréfás színezetû bírkózásokkal töltötte idejét, némelyek zúgtak, hogy ily soká kell maradniok, mások ismét szenvedélyes veszekedésbe bonyolódtak valamely kérdés fölött, mert sok ember közt sok kérdés támad, kivált ha az a sok ember unatkozik.

Abban a pillanatban, amidõn legnagyobb volt a zûrzavar odabenn, ember ember hátán, letepert alakok a földön, beporolt ruházattal, és diadalmas alakok a katedrapadokon feltett kalappal, egyszerre minden kopogtatás nélkül megnyílik az ajtó, s egy hórihorgas ember lép be rajta, utána mintegy hatan, csupa tekintélyes emberek, díszmentében, kócsagos kalpaggal. A hórihorgas ember szélesen jártatja körül szemeit, mire mint egy varázsütésre helyeikre ugrálnak a diákok, olyan néma csend lesz, mint a tengeren szokott lenni vihar elõtt.

- Nos, hát tanultak-e sokat? Tudnak-e valamit? - kérdé a hórihorgas ember, akin tábornoki ruha lötyög, s kinek vékony lábszárai hasonlítanak a szúnyogéhoz, hosszúkás arcán fanyarság látszik, apró kékes szemei bágyadtak, mégis fürkészõleg tekintgetnek jobbra-balra, mialatt a fõispánnal halk társalgást folytat.

II. AZ ÁLPROFESSZOR

Dankó bácsi, ki ezalatt még mindig az utcáról lesi õket, el sem gondolhatva, hogy hátha az udvar felõl a hátulsó kapun is bejöhettek a magas uraságok, egyszerre figyelmessé lesz arra a feltûnõ körülményre, hogy az óriási zaj, melyhez füle már annyira hozzászokott, egyszerre megszûnt, s halotti csendesség váltotta fel.

- Teremtõ isten, mi történhetett? Tán bizony megsiketültem?

Egyébre persze nem is gondolhatott a jó öreg, mert olyan csoda csakugyan nem eshetik a XIX.-ik században, hogy a diákok maguktól hagyják abba a zsivajt, lármát.

Ijedten kapott füleihez, de egy arra elhaladó kocsi robogását meghallván, megvigasztalódott s csendesen és nyugodtan nyitotta ki az osztály ajtaját, hogy a csodálatos csendesség okát megtudja; és éppen jókor, mert abban a pillanatban, midõn õexcellenciája elvégezvén halk társalgását a fõispánnal, mérgesen kérdezé:

- Hát a tanár nincsen itten? Ah, ah, ön itt van! Semmi szónoklat, semmi beszéd kedves tanár úr. Nem szeretem az efféléket.

Nem is akart Dankó bácsi beszédet tartani, sem szónoklatot, úgy állt ott az ajtónál megmerevedve, mint egy kõszobor, ijedtében a saját nevét és kilétét is elfelejtette, hanem görcsösen megfogózkodott a tulajdon zöld színû gérokjában, melyet Berkes tanár úr viselt még tavaly, s mely fiatal korában igen csinos szabású kabát lehetett. A világért sem bírt volna egyetlen értelmes mondatot kiejteni.

- Engedje meg, kedves tanár úr! - mondá a kormányzó -, hogy kikérdezhessem tanítványait, mert nekem szívemen fekszik a fiatalság nevelése. Te, szõke fiú, hogy hívnak, ott a második pad elején?

- Lengyel György.

- No hát, Lengyel György, mondd meg nekem a történelembõl, mikor uralkodott Lipót császár?

Lengyel György a »magolók«-hoz tartozott, amint belekezdett, egy szuszra fújta el az egész fejezetet, amit e császárról írt meg a szerzõ, mígnem odáig jutott, hogy: »és az ónodi országgyûlés trónvesztettnek nyilvánítá Ausztriát«.

Az államférfi önfeledten ütött kardjára haragosan.

- Ki merte azt cselekedni?

Lengyel Gyuri ijedten, zavarodottan tekintett köröskörül; jószerencse, hogy az elsõ padban ülõ Nagy Pista odahajolt hozzá s halkan mondá:

- Mondjad, hogy a lázadó Rákóczi.

- A lázadó Rákóczi! - felelt Lengyel Gyuri fennhangon.

Az államférfi arcán édes mosoly ült ki.

- Helyesen van, igen helyesen van. Kitûnõen feleltél édes fiam. Leülhetsz.

Azután odalépett Dankó bácsihoz, ki még mindig nem bírt magához térni, megveregette vállát és a kezét is megszorította.

- Gratulálok, kedves tanár úr! Fogadja teljes elismerésemet. Ebbõl az egy szóból is látom, hogy itt az önök tanintézetében kitûnõ szellemben neveltetik az ifjúság. Lesz gondom rá, édes öregem, hogy érdemeit illetékes helyen is méltányolják.

Dankó tehetetlenül hagyott magával tenni mindent, ajkai mozogtak ugyan, mintha valami tiltakozó szavakra készülnének, de nyelve megtagadta a szolgálatot, s lábait, amint ott állt a fekete, három lábon elterpeszkedõ táblához támaszkodva, csendes reszketés fogta el.

Õexcellenciája mindezeket a tisztelet azon külsõ jeleinek magyarázta, melyeket egy szerény professzornak éreznie kell, midõn ily magasállású személlyel áll szemtõl szemben, és nem tûnt fel neki a fõispán és a kíséretében levõ városi urak zavara sem; mert azok igen jól tudták, hogy az öreg Dankó József pedellus, de nem merték felvilágosítani a nagy urat, kinek haragjából, ha megtudja a valót, hogy a tanárok nem várták be, nekik is jut.

Ezalatt a kormányzó egészen belemelegedett az examinátori tisztbe.

- Nos, a német nyelvben járatosak vagytok-e? Akik a német nyelvet szeretik, lépjenek ki a középre.

A fiúk egyszerre ugráltak ki a padokból, mert Nagy Pista hátrafordult és egy hamisat kacsintott a társaknak hátrafelé, kik Pistának, mint a legértelmesebbnek tanácsait tiszteletben tartották.

Az egész osztály a fórumra lépett ki. Mind szerette a német nyelvet. Õexcellenciája szíve csak úgy dagadozott a fényes egyenruha alatt az örömtõl.

- Ha ez így megy minden iskolában - dünnyögé magában -, akkor húsz év múlva még a szegedi tanyákon is németül fognak beszélni az emberek.

Egy hálás pillantást vetett Dankó felé, aztán még egyszer odajárult a jámbor férfiúhoz és a kezét is megszorongatta. Az olyan szemérmesen sütötte le a szemeit, mint egy menyasszony, és olyan bárgyú arccal bámult vissza õexcellenciájára, mint egy újonckatona. Szegény öreg, még így nem volt megzavarodva - pedig már sokszor állott még az ágyúk torka elõtt is.

De most magához jövén átértette a helyzetet, a huszár esze gyorsan jár. Itt most már le kell játszani a rátukmált szerepet emberséggel, nehogy a tanár urak becsülete szenvedjen csorbát, vagy a gimnáziumé.

Egészen kevély lett, mire ezeket elgondolá s bizonyos önérzetes nyugalommal várta a történendõket, bátorságot véve magának fölnézni az excellenciás úrra és környezetére, de a tanulókra nem, mert attól félt, hogy a selmák közül (ott ült a saját fia is, mégpedig az elsõ padban) el találja magát valamelyik nevetni, mire aztán õ sem fogja megállhatni, hogy hangos kacajban ki ne törjön, s vége lesz az egész komédiának.

A kormányzó - kinek nevét nem írjuk ki egészen, de megjegyezzük, hogy születésére nézve magyar gróf volt - örömmel legelteté szemeit a derék fiúkon, kik olyan nagyon szeretik a német nyelvtant. No iszen tudta volna csak, hogy mind ott vannak a »német nyelvellenes társaság« tagjai is!

Csupán egyetlen fiú maradt ülve az elsõ padban, magas, izmos gyerek, értelmes, hamvas arccal, eszes szemekkel. Az bizony éppen a Dankó bácsi fia volt, Dankó Miklós.

A hatalmas úr szeme most odatévedt s dühös villámokat szórt, de Dankó Miklós visszanézte keményen és nem mozdult.

- Hát te nem szereted a német nyelvet ? kérdé - tõle élesen.

A fiú felemelkedett ülõ helyén s határozott hangon mondá:

- Nem szeretem.

Hiába rángatta az öreg Dankó nagy szemöldökét jobbra-balra a tábla mellõl, hiába dünnyögte: »Ez a szerencsétlen fiú még veszedelmet hoz mindannyiunknak a nyakára« - a fiatal Dankót ki nem hozta sodrából. Mindig is olyan határozott szellem volt. Amit egyszer a fejébe vett, azt nem lehetett onnan kibeszélni.

- Derék fiúk vagytok! - szólott a hatalmas úr nyájasan - szeressétek is, fiaim, a német nyelvet, mert - világnyelv az, s ez a nyelv a kulcs, mellyel felnyílnak elõttetek a tudomány kincseinek tárházai. Az isten éltessen benneteket velem együtt. Most menjetek helyeitekre.

A fiúk arcára oda volt írva, hogy: »Hát csak ennyi?« Azok szentül azt hitték, legalábbis annyit jelent a Nagy Pista szemhunyorítása, hogy pénzt fog kiosztani a »németek« között õexcellenciája. Ez pedig azon egyedüli eset, amelynek tartamára érdemes beállani németnek.

Homlokát haragos ráncokba szedve szólalt most meg a gróf:

- Most pedig állj fel, te fekete fiú ott, aki elõbb nem jöttél ki: ha nem szereted a német nyelvet, hát lássuk mit tudsz a többi tantárgyakból? Vegyük elõ például a természetrajzot, az állattant.

Gondolkozni kezdett, hogy ugyan melyik állat felõl kérdezõsködjék, de egyik sem jutott eszébe; azok pedig, amik eszébe jutottak, mint például ló, kutya, tehén, macska, olyan túlságosan könnyûek, hogy egy cseppet sem fogja megizzasztani azt az átkozott rebellis gyereket, pedig nem ártana egy kis zavarba hozni.

- Melyik állatot szereted a legjobban? - kérdé aztán, hogy hadd adjon a fiú maga magának tárgyat.

- Az oroszlánt - mondá Dankó Miklós hirtelen.

A fiú elmondta mindazt, ami a tankönyvben meg volt - írva az oroszlánról, milyen a szõre, milyen az alakja, mennyi az életkora, mivel él, hol tartózkodik, - de a gróf mindenáron akadályoskodni akart, hogy megzavarja.

- Mármost mondd meg nekem azt, mit szeret az oroszlán legjobban?

Miklós megsimította jobbkezével a homlokát s bátor, merész hangon felelé:

- A  s z a b a d s á g o t !

Ez az egy szó végigsüvített a termen, mint az orgonahang, megrezegtette a levegõt, s olyan felhõt gyûjtött a kormányzó homlokára, hogy a fõispán és társai félve a kitörõ vihartól, kezdték magukat kényelmetlenül érezni. Hát még a szegény Dankó bácsi.

Dankó Miklós feleleteire a kegyelmes úr ajkaiba harapott és azt mondta:

- Ülj le!

Nem akarta magát nevetségessé tenni, hogy ennek a gyereknek a feleleteiben célzásokat lásson, igyekezett nyugodt maradni, de azért mégsem állhatta meg, hogy egy haragos pillantást ne vessen Dankó felé.

- Hm! gondolá magában az öreg. - Ez is a professzoromat illeti.

- Van-e itt közületek valaki, aki katona akar lenni? - kérdé aztán szétnézve. - Aki katona akar lenni, lépjen ki.

Senki sem mozdult. Csupán Lengyel Gyuri ugrott ki a padból.

- Labanc! - sziszegték a fiúk, s a »labanc« szó szájról szájra járt suttogva, hogy rajta maradjon örökké.

- Hát más senki sem akad ennyi egészséges fiú közül, aki katona akarna lenni? - kérdé a kormányzó még egyszer. - Szégyen, gyalázat, hallja, professzor!

Most Dankó felé fordult a kegyelmes úr egész haraggal.

- Maga egészen elrontja ezeket a fiatal embereket. Micsoda szellem ez itt? Ön vadakat, tigriseket nevel itt! Ezek a fiúk gonoszsággal vannak tele... Hogy hívják azt a fekete gazembert ott? hadd írjam fel a nevét. Hallja maga, professzor, maga nem érti a szakmáját, én magát vasra fogom veretni.

Az öreg Dankó most már nem állhatta tovább az alakoskodást.

- Kegyelmes uram, könyörgöm alásan, nem a professzor uram ám az oka annak, hogy az a fiú ilyen gonoszul felelt, hanem én... Engem tessék büntetni.

- Hiszen önt fogom; elcsapom, elmozdítom.

- Csakhogy kérem alásan, bibéje van a dolognak.

- Micsoda? Ön még feleselni merészel? Tudja-e, kivel beszél?

- Pedig meg kell mondanom akárhogyan haragszik is kegyelmes uram.

- Beszéljen hát.

- Azt akarom mondani, hogy ne tessen excellenciás szívében haragot elvinni innen a professzor úr ellenében, mert ártatlan szegény, mivelhogy most odahaza ebédel a professzorné asszonnyal, és bizonyára semmi része abban a bolond feleletekben, amiket a fiam adott: az én nevelésem ez a gonosz gyerek, én öntöttem szívébe ezeket a gazságokat, mert az én fiam... engem tessék hát büntetni, ne a professzor urat.

- De hát kicsoda ön?

- Én? Hát én a pedellus vagyok, az iskolaszolga, öreg Dankó József, volt Miklós-huszár, kegyelmes uram szolgálatára.

A kormányzó fülig elvörösödött. Egész életében az az egy remegtette, nehogy nevetségessé legyen, s íme megint egy helyzet, ahol nevetségessé vált; igaz, hogy apró dolog, de mégis erõsen bosszantotta. Hirtelen magára rántá köpenyegét, bejegyezte a Lengyel Gyuri nevét a könyvébe, és mint akit leforráztak, eltávozott.

Dankó bácsi utána cammogott. Amilyen gyáva volt elõbb, olyan bátor most; az akkor a professzori állapot volt, ez meg most a kiszolgált huszáré, aki a pokol minden ördögeitõl sem ijed meg.

Az excellenciás úr, most hogy kívül érezte magát, jóízûn nevetett maga is a történteken, és megveregette a Dankó vállait.

- Nos, öreg, tiszteltetem a tanár urakat, mondja meg nekik, ha megjönnek, hogy meg voltam elégedve.

- Köszönöm alásan kegyes gráciáját, majd el fogom nekik mondani.

- Egyébként pedig mi újság, jó öregem, itt, ezen a tájon?

Az öreg Dankó vállat vont s azután jó humorral mondá cserepes hangján:

- Szedik az adót mindenfelé, kegyelmes uram!

De már erre nem állott vele többé szóba. A fõispánt szólította meg s kalapját megbillentve, sietve távozott a megyeház felé.

*

Ekképpen végzõdött ezen nagy jelentõségû látogatás, melyrõl akkorában igen sokat beszéltek és beszélnek még mai napság is, mert Dankó bácsi bizonyára még mai napig is él, s dicsekszik vele - mivel ha még száz esztendeig fog is élni, soha olyan nagy tisztesség nem éri, mint ezen a napon.

A tekintetes tanári kar összegyûlvén a gyûlésteremben, miután szögrõl végrõl, ki hüledezve, ki mosolyogva végigtárgyalták a leírt nagy eseményt, melynek részleteirõl pontosan értesültek, határozatba ment, hogy az öreg Dankónak fizetése negyven forinttal évenkint emeltetni fog s hogy azon felül érdemeinek elismeréséül és jutalmául fel fog hívatni a tanári kar elé, itt az igazgató nyilvánosan, emelkedett szavakban megdicséri, a tanár urak egyenkint kezet szorítanak vele, s neve, mely a tanár urak részérõl eddig »Dankó«-nak lett kiejtve, »Dankó bácsi«-ra fog átváltoztatni.

No, ilyen nagy dolog soha nem történt még tán a királlyal sem. Ha már ennyi dicsõség alatt sem roskadt le Dankó bácsi, most már bízvást elél akár ezer esztendeig.

Hanem a könnyei megindultak, mint a záporesõ.

- Nagyon meg vagyok jutalmazva... túlságosan meg vagyok jutalmazva, - rebegé fuldokló hangon, mint egy gyermek.

Hanem mikor aztán újra lement a lépcsõkön s könnyei felszáradtak, szíve a kevélységtõl kezdett dagadni.

- Hja, csak nincs a világon - dünnyögé - többet érõ dolog, mint a virtuscselekedet.

Hanem hiszen éppen jókor gondolkozott úgy, éppen a fia jött vele szemben, a Lengyel Gyurival: azok is a tanári kar elé voltak idézve.

- No, te pernahajder, jó, hogy itt vagy. Szép örömet értem meg miattad. Hát te még az ország kormányzójával is ki mersz kötni, átkozott gyereke!...Tudod-e, hogy mekkora úr az! Hát ha felakasztat? Akkor is én vegyelek le az akasztófáról ugye? No, hiszen csak azt lesd, hogy én könyörögjek érted. Nem én!

A fiú szó nélkül hagyta az öreg szavait, aki meg markába nevetett titokban, s büszkén gondolta: egészen rám ütött az a gyerek.

A fiatal Dankó Lengyel Gyurival benyitott a tanácsterembe. Ott voltak a tanár urak valamennyien, s bizonyos ünnepélyes hangulat uralkodott bent. Talán a tanár urak fekete kabátjai és hófehér inggalérjai okozták azt.

Berkes tanár úr felkelt a székrõl amint a két tanuló belépett, egy feltört levelet vett föl a zöld asztalról s így szólott:

- Kedves fiam, Lengyel György! Te igen megnyerted õexcellenciája, a kormányzó úr magas tetszését, s íme jutalmul két aranyat küld számodra. Ezennel átadjuk azt neked s magunk részérõl is megdicsérünk mai magaviseletedért. Te igen derék fiú vagy, engedelmes a felsõség iránt, szelíd, jó erkölcsû és okos, szülõidnek valóban öröme lehet benned. A kormányzó úr õexcellenciája azt is írja, hogy ha az iskolai év végével megmaradsz kívánságodnál katona lenni, pártfogására számíthatsz. Most pedig lépj elõ, Dankó!

Dankó elõlépett, nagy fejét magasra emelte, olyan volt most, mint egy atléta; vastag fekete haja rendetlenül folyta körül halavány arcát.

- No, te ugyan szép mákvirág vagy, Dankó. Te haszontalan gazember, naplopó. Hát micsoda ostoba dolgokat beszéltél te összevissza a felsõség elõtt iskolánk szégyenére és gyalázatára?

Berkes tanár úr egészen belelovalta magát, valódi düh rajzolódott le arcán, s mérgesen suhogtatta a kezében levõ irónt.

- Sohasem lesz belõled becsületes ember, te semmiházi, te ostoba fráter.

A fiatal Dankó arca kigyúlt, ökle hevesen mozdult, homlokán kidagadtak a felindulástól az erek, - de még tartotta magát s vad erõvel harapott ajkaiba, mialatt mereven, kihívólag nézett a tanár arcába.

Berkes tanár úr mindig mérgesebb hangon folytatá:

- Rólad is megemlékezett õexcellenciája és rosszallja gonosz indulataidat. Mi pedig ezennel ünnepélyesen megdorgálunk, te gazember, és becsukatunk a karcerbe. Menj csak le, fiam, Lengyel, a pedellusért.

Amint Lengyel Gyuri kiment az ajtón, a Berkes tanár úr arca egyszerre megváltozott, mint a téli tájkép, ha a nap rásüt, csupa mosoly, csupa rokonszenv sugárzott le a nemes vonásokról.

- Az a másik a gazember, édes fiam! Hanem azért te fogsz elmenni a karcerbe. A feleségem pecsenyét sütött számodra, ott fogod találni.

Ezekre a szavakra a fiatal Dankó arca is kiderült, s vidáman, boldogan ment a fogságba.

III. A »KURUC« MEG A »LABANC« SORSA

Ezentúl az volt a Lengyel Gyuri neve, hogy »labanc«, a Dankóé meg, hogy »kuruc«, és az egész gimnázium ezen a néven ösmerte õket, késõbb pedig az egész város.

Az iskolai élet végén, mikor az érettségi vizsgát letették, a fiúk közül tizen kötelezték magokat arra, hogy tizenöt év múlva összejönnek Budapesten.

Éppen tavaly nyáron telt le az a tizenöt év, az aláírt nevek között ott volt a Dankóé is, a Lengyel Gyurié is, s többek között e kis beszélyke szerzõjeé.

Tizenöt év alatt keveset hallottunk egymásról, a hír csupán a Dankó nevét emlegette néha. Országgyûlési képviselõnek lett megválasztva. Õ vitte legtöbbre valamennyiönk közül. Nagy Pista gazda otthon. Lengyel Gyuriról meg azt tudtuk, hogy csakugyan beállott katonának.

A tízek közül csak heten jöttünk össze. Mint gyerekek váltunk el, s mint meglett férfiak találkoztunk viszont.

- A Lengyel Gyuri, a »labanc« - kiálták - hol van?

- Mi lett a »labanc«-ból. Ki tud róla valamit?

- A szegény »labanc« - vette át a szót a képviselõ -, õneki csakugyan rossz sorsa lett. Nem is csuda, mert rosszul indult. Azt mindnyájan tudjátok, hogy katonának állott be, mert azt hitte, hogy ama nagy úr pártfogása mellett fényes állást szerez magának a katonai pályán. De nem vitte semmire, kényelmesebb élet után vágyódott. Az excellenciás protekciója folytán kinevezték hivatalnoknak csakhamar. De éppen olyan hamar vége lett ennek a hivatalának is. A kormányzati rendszer megbukott, s vele a nagyhatalmú úr is. A porszemekkel, kik e kormányzat apró részei voltak, senki sem törõdött, azokat elfújta a nemzeti gyûlölet szele, mint a szemetet.

Lengyel Gyuri ekkor átkozta magát, átkozta az excellenciás urat, és átkozta a magyarokat.

Aki polgártársaival meghasonlik, az okvetlenül meghasonlik önmagával is. A végzet következetes.

Lengyel Gyurival is ez történt. Kiköltözött hazájából, hol olyan csúfosan bántak vele, s a Bécsben lakó kormányzóhoz ment. De annak már nem volt ereje többé, nem bírt neki hivatalt szerezni. Egypárszor kihallgatta, biztatta. Késõbb azután megunta látogatásait, és »nem volt többé otthon« a számára.

Lengyel Gyuri elbúsulta magát, inni, korhelykedni kezdett, majd kártyás lett. De a szerencse itt sem kedvezett neki. Midõn tavaly fönn voltam a delegációban Bécsben, egy alkalommal egy rongyos külsejû, sovány ember szólított meg.

Hátrafordultam. Az alak, mely elõttem állt, legalább ötven évesnek nézett ki, fésületlen haja, nagyranövesztett, rendetlen szakálla borzasztó külsõt kölcsönöztek neki. Cipõje el volt szaggatva s meztelen lábujjai néztek ki, s kellemetlen pálinkabûz terjengett körüle.

- Nem ösmerem önt - szólék s tovább akartam haladni.

Arca lángba borult, amint végigtekintett önmagán.

- Igen, ebben a ruhában. De én szándékosan öltöztem így; titkos rendõr vagyok.

- Semmi közöm önhöz. Én a törvényhozó testület tagja vagyok.

- Én Lengyel Gyuri vagyok - tört ki végre.

- Te a Gyuri vagy. A Lengyel Gyuri - mondám meglepetve. - De hát hogy jutottál ennyire?... titkos rendõr vagy?

- Nem vagyok én semmi! Csak úgy hazudtam... Ölni, gyilkolni szeretnék...

- Mert most már persze rebellis vagy te is.

- Igen, az vagyok.

- Köszönjük alásan, nem kérünk belõled.

- Ajánlj be valahova, te nagy befolyású ember vagy...

- Azt nem teszem, hanem íme, itt van tárcám tartalmának a fele, vedd ezt és segíts magadon.

- Vigy haza inasodnak.

- Én bizony haza nem viszlek. Ilyen cikkeket én nem származtatok be az országba. Maradj te csak idekünn. Van nekünk efféle emberünk otthon elég.