|
A kedves jó Alföldnek, mely olyan szomorú húsvét-napot ül az
idén, ha nincsenek is várkastélyai, s ha nincs is tipikus dzsentrije, de vannak
originális parasztjai, kikrõl éppúgy, mint a görbe Felföld táblabírói
világáról, jóízû adomák keringnek, - öregbítve a derék alföldi atyafiak iránti
nimbuszt és szeretetet.
Ott van például a derék Kérdõ Márton uram Hódmezõvásárhelyen,
éppen olyan híres õkigyelme, mint Józsa Gyuri volt a maga idejében, csakhogy
Kérdõ Márton uram mégis sokkal különb ember.
Németh Albert valahányszor Vásárhelyre megyen, sohasem
mulasztaná el egy világért betérni õkigyelméhez is, mert Kérdõ Mártonnál mindig
történik valami, amit idefönt a képviselõházi folyosókon szívesen meghallgatnak
az örökké derült kedvû honatyák. Kivált a Németh Berci szájából.
Németh Berci valahányszor megy valahova, vagy jön valahonnan
(pedig mindig jön-megy), megszedi magát adomákkal, de mindezek az adomák nem
olyan érdekesek, mint a Kérdõ Márton uram dolgai.
- Mit csinál Kérdõ Márton? Hogy van a jó öreg Kérdõ Márton?
- kérdik Némethtõl, ha Vásárhelyrõl jön, mert ki ne ösmerné õkigyelmét. Még a
legnagyobb államférfiak is érdeklõdnek utána.
Németh Albert minden évben meglátogatja Kossuthot
Baracconeban. Olyan már õ az »öreg kormányzónak«, mint egy évenkint megjelenõ
kassai kalendárium, az õ megszokott jóslataival és anekdotáival. Ha nem jönne
meg, még el sem hinné Kossuth, hogy már egy évvel lett öregebb. Nagyon örül a
látogatásnak. Nem is csoda, mert olyan naptár Németh Berci, amelyik mindég
derült idõt mutat.
Számûzöttnek, bujdosónak jószerencse a derült égbõl egy
sugár...
Öt, hatszáz adomát visz el évenkint Németh Berci Kossuthnak,
amiknek a slágvortjait pontosan följegyzi a »Notesz-könyvébe«. - Kossuth
nagyokat nevet ezeknek, mert csak az illedelmesebbeket meri elmondani, de a
legjobban mégis azokat szereti, amik a magyar népet karakterizálják.
Kossuth elõtt sem ismeretlen már Kérdõ Márton. Németh Berci
minden évben beszél róla eleget, sõt Németh Berci nélkül is ösmerné már õt
Kossuth, mert hiszen éppen Kérdõ Márton uram az, aki neki a legnagyobb híve és
már pénzzel is segíteni akart rajta.
De sorjában maradjunk a Kossuth iránti ragaszkodás
példáival.
Mikor 1857-ben divat lett megtagadni az adófizetést, bizony
fölösleges elmondani is, hogy Kérdõ uram is bezzeg tele torokból kiabálta a
tetszetõs nemzeti nótát: »nem fizetünk!«
Megfogadta szentül, hogy nem fizet s meg is tartotta volna,
ha olyan körülmény közbe nem jön, mely a ládafiókba nyúlni ösztönzé mindenáron.
Már hat
év óta két fehér tulkot nevelt azon célból, mire azok megnõnek és meghíznak,
akkorára be kell hogy jöjjön Kossuth. Mindig hitt, s mai napig is hisz a Kossuth
bejövetelében. Azokat a tulkokat azon a napon fogja levágni s olyan dáridót
csap, hogy egész Vásárhely egy hétig lesz részeg.
A tulkok éppen ebben az idõben eredtek rendkívüli hízásnak,
midõn az egzekútorok ott garázdálkodtak nála, fölírva mindenféle eleven és nem
eleven tárgyat. Bánta is a gazda, jut is, marad is még; hanem mikor a tulkokat
is el akarták hajtani, rimánkodásra fogta a dolgot, hajtsanak el mindent, csak
azokat hagyják.
Az egzekútorok nem engedtek, s teljesen csúffá tették Kérdõ
Mártont, mert az kénytelen volt az utolsó fillérig kifizetni az »átkos adót«.
Hanem a két tulok közül még ma is megvan az egyik (a másik
szegény határozottan bebizonyította, hogy nem várja tovább a szentnek sem
Kossuthot, s jobb létre szenderedett). Ez is nagyon öreg és vézna már, csak a
csont zörög rajta, de egy jóravaló vacsora mégis kitelik még belõle, ha »a
kormányzó hazajön«.
Mikor - nem nagy ideje annak - arról panaszkodott Kossuth
levelében, hogy folyton zaklatják egyes alkalmatlan emberek, váltsa be nekik a
Kossuth-bankót osztrák pénzre, minek következtében az is elõfordult levelében,
hogy neki nincsenek kincsei, hogy szegény stb., Kérdõ Márton uramat nagyon
meghatotta az az egy szó, hogy Kossuth szegény, s mindjárt másnap egy picike
bõrzacskót varratott az anyjukkal s abba a zacskóba 5 darab aranyat pakkolva
elküldte Kossuthnak, megírva az õ tört ákombákomjaival, hogy »csak ne sajnálja
magától az ételt-italt, semmiben se lásson szükséget«.
Kossuth nagyot nevetett a naivságon, de nem sérthette, az öt
aranyat Németh Alberttel küldte vissza, hogy az adja át Kérdõ Márton uramnak, s
jelentse ki neki, hogy még annyira nem jutott, miszerint másokra szorulna.
Egyszer »mameluk tisztviselõre« szavazott Kérdõ Márton
odahaza, mert nagyon közszeretetben álló egyén volt az illetõ, s a város java
úgy kívánta, hogy tehetségeinél fogva õ viselje ezt az állást.
Németh Berci elhatározta megpirongatni ezért s a választási
napon a szokott beszélgetést kezdi meg vele:
- Hja bizony, nagy ember volt az a Kossuth Lajos, Kérdõ
Márton uram!
- De még milyen, nagyságos uram. Elõre látott az mindent.
- Hanem jó járt kigyelmed, hogy a mai cselekedetét mégsem
látta elõre, mert akkor másképp szerkesztette volna a 48-iki törvényeket.
- Hogy, hogy?
- Hát úgy, hogy ehelyett a mondat helyett: »és az egész nép az alkotmány sáncai közé
vétetik föl«, odatette volna még azt a négy szót: »Kérdõ Márton uram kivételével«.
Elvörösödött az öreg, s mikor Németh Albert eltávozott,
félénken súgta a fülébe:
- Aztán arra kérem, ha már így elszóltam magam a mai közgyûlésen, legalább ne tessék elmondani
Kossuthnak.
Azóta nem is hisz a mamelukokban. Mikor most nemrég
díszpolgárrá választotta Kossuthot Hódmezõvásárhely és egy aláírásokkal
megtöltött díszalbumot szándékozott neki küldeni, Kérdõ Márton uram volt az egyedüli,
aki a polgármester által küldött ív aláírását megtagadta. Õ nem írja alá semmi
áron, mondá ravasz diplomatikus mosollyal.
- De Kossuthnak, akit annyira szeret kigyelmed?
- Neki se.
- Mondja meg legalább miért?
Márton csak a fejét rázta és begombolkozott a kérdés elõl.
Hanem Németh Bercinek aztán szépen kivallotta, hogy nem
bízik õ az elöljáróságban, tudja a gonosz praktikájukat, mikor már készen lesz
az album, kocsira ülnek vele s elviszik Bécsbe - a koronaörökösnek.
|