|
Csöndesen ültem tegnap szobámban, a XIX-ik század
legostobább könyvét, a tegnap megjelent »Rejtelmes édes«-t lapozgatva, s
koronkint kitekintve a nyitva hagyott ajtón át a folyosóra, ahova éppen most
csinálják a telefont.
Bizonyos türelmetlenséggel várom, míg elkészül, mert valóban
mulatságos lesz távollakó ismerõseimmel itthonról beszélgetni s végighallgatni
azoknak a feleletét.
Az épület, ahol lakom, a Népszínházzal fekszik szemben s
kedvenc szállóhelye a színészeknek. Van is itt az én emeletemen vagy negyven
színésznõ (köztük a szegedi társulatból is sokan), s olyan nyihogást, vihogást
visznek végbe a gangon, hogy az ember majd belesiketül.
Egy szürke ruhás délceg nõ lenyírt hajjal köztük a királyné.
Arcában valami szomorú van; tétovázó, de mégis ruganyos lépésein költészet
ömlik el. A szürke ruha suhogását még a becsukott ajtón keresztül is kiismerem
a többi közül. Varázs és bûbáj van abban a suhogásban...
A szép asszony maga van egy udvari szobában. Olyan fiatal és
olyan szomorú! Aztán milyen szép! Bizonyosan akadnának elegen, akik
megvigasztalnák...
Semmi közelebbit nem tudhattam meg róla senkitõl, mindössze
azt, hogy a pécsi társulatnál volt szende, s hogy férje az idén halt meg, s
hogy a nyárra Aradihoz szerzõdött, tehát a jövõ télre Szegedre kerül.
A portás leveleimet hozta föl ebéd után. Mindössze három
levél volt. Az egyik, aranyos-betûs Szegedrõl, a szép Ilonka - a »második
legszebb« - eljegyzését tudatja. Bizony nem hittem volna, hogy így megszomorít.
A másik levél azé a poétáé, akit az »Üstökös« adomája
szerint én vicceltem le a palóc dialektusommal. Aprehensivus keserû levél, -
pedig nem igaz egy szó sem a nekem tulajdonított rossz viccbõl: nem bántom én a
poétákat sohasem, inkább kezdenék ki a hétfejû sárkányokkal.
A harmadik levelet már nem volt idõm feltörni, a portással
elegyedtem beszédbe:
- Kap-e leveleket ez a szürke szép asszony?
- Milyen leveleket?
- Hát tudja, illatos, rózsaszín leveleket. Hiszen ösmerik
már önök az efféléket...
- Nem tudok semmit, uram.
- No, ha semmit sem tud, küldje föl nekem a borbélyt.
Borotválkozni akarok... és keféltesse ki a fekete kabátomat.
Feljött a házban lakó borbély, s mialatt megmagyaráztam
neki, hogy engem Asbóth János mintájára borotváljon meg, elhatároztam magamban,
hogy ma este, amikor lent a vendéglõben vacsorázni fog a szép, szürke asszony,
megszólítom. Egyéb bajom nem történhetik, mint hogy legföljebb összeszid.
- Nagy sérelem, uram - kezdé a borbély, a szappanhabokat
kéjjel kavarva. - Rettentõ dühös vagyok Tisza Kálmánra. Irtóztató sérelem, uram.
Miért nem vagyok én a toll embere... mint ön. Hogy lesujtanám most ezt a
zsarnokot...
- Mi baja, kedves Sprenger úr?
- Honnan tetszik tudni a nevemet?
- Hát a firmárul. Az ilyen becsületes magyar nevet megjegyzi
az ember magának kegyelettel, a sok pipogya Rákóczy, Nádasdy és Árpádffy nevek
között.
- Hogy mi bajom Tisza Kálmánnal? Hát képzelje, kérem, az
iparosokról szóló törvényben úgy definiálta az iparosok fogalmát, hogy:
iparosok mindazok, kik részint kézi, részint gyári munkával valamely használati
cikket produkálnak...
- Nos aztán?
- Ön még kérdi? Valóságos merénylet ellenünk. Valódi
orvtámadás kerülõ úton! Mert mi, borbélyok, sohasem produkálunk, mi irtunk,
uram... mindig csak irtunk - tehát nem is vagyunk iparosok. Hanem megállj,
Tisza...
- Ah, bah! Önök mûvészek.
Sprenger mosolygott.
- Van benne valami, uram. Mert nem tréfadolog az, amivé ön
lesz például a kezem alatt... Én tetszés szerint teszem az ön arcát, ahogy
kívánja, tekintélyessé vagy ellenállhatlanná... Melyiket parancsolja.
- Tegyen ön ellenállhatlanná, kedves Sprenger úr! Látta ön
azt a szép szürke ruhás asszonyt, aki ott lakik a hotelben... Szeretném,
tudja... hiszen ért ön engem.
Sprenger úr kedvtelenül húzta szét nagy száját.
- Oh, oh! Annyira már nem megy a mûvészetem. Az egy nagyon
furcsa, különös asszony.
- Miért furcsa, és miért különös?
- Azért, mert nagyon erkölcsös.
- Tehát ismeri?
- Hat év óta minden húsvétkor ide száll hozzánk.
- Hogyan, mindig húsvétkor?
- Annak sajátszerû története van.
- Mondja el, kérem.
Csak azt várta Sprenger úr, hogy beleszabadítsam a beszédbe.
- Most hat éve volt itt elõször. Olyan gyönge volt, mint a
harmat, és már férjes, sõt egy kis három éves, angyalarcú szõke leánykája is
volt. Csupa gyönyörûség volt megnézni a szép gyermeket, okos kék szemeivel,
pajkos, csintalan mosolyával.
Éppen a húsvét közelgett. Az asszony és férje szûkecskén
lehettek pénz dolgában. Amirõl persze a szegény kicsike nem tudhatott. Oh, ezek
a gyermekek olyan naivok, uram! Én ha még egyszer születnék, elsõ dolgom volna
széttekinteni a szobában, hogy van-e bent Wertheim-kassza? Mert ha
Wertheim-kasszája nincs a szüleinknek, meg sem érdemes születni.
A kis Elza, mert így hítták (ezek a színészek mind olyan
szegényes neveket keresnek a gyermekeiknek), folyton kuncsorgott az anyjánál,
hogy lesz-e húsvétra kalács és tojás? A mama azt mondta, hogy lesz, de a
kisleány nagycsütörtökön mindenáron látni akarta volna az említett kincseket, s
addig-addig szekirozta a mamát a kalácsért meg a tojásért, mutassa meg, hogy az
kijött a türelembõl és megverte a kis Elzát.
Elza kiment a szobából, leszaladt a lépcsõkön könnyû perkál
ruhácskájában, s ott ácsorgott a kapu elõtt, nem mert fölmenni egész estig.
Mikor a mama meglátta ott este, egészen át volt fázva, meg volt kékülve.
Megbocsátott neki, összevissza csókolta, de a csók már nem
bírta fölmelegíteni. Ágyba fektette - s reggelre a kis Elza megkapta a
torokgyíkot, s nagyszombaton kivitték a Kerepesi temetõbe, hol akkor sok száz
ilyen kis sírocska domborodott egy végbe. A halál apró játékszereket ígért a
Krisztuskának, ezer apró sírt mire föltámad. S még talán ez az egy hiányzott...
Képzelhetni, hogy a szegény asszony fájdalma milyen volt!
Majdnem megõrült. Húsvét vasárnapján kiment a temetõbe, s kivitte Elzájának a
piros tojást és a kalácsot.
- Elhoztam a tojást és a kalácsot - mondá zokogva a sírnál.
De onnan alulról nem jött semmi felelet.
Apró bogarak mászkálgattak ki s be a rögök között: azok se
szóltak semmit.
És azóta minden évben húsvétkor itt terem ez a szegény
asszony az ország bármely részébõl is, s húsvét elsõ napján kiviszi
kicsikéjének a tojást meg a kalácsot.
- Hisz ez egy rettenetes érzékeny történet, Sprenger úr.
Szegény szürke asszony! Remélem, készen van ön?
- Egészen, uram. Méltóztassék magát megtekinteni.
- Meg vagyok elégedve. Isten önnel!
- Ne feledje, kérem, Tisza Kálmánt! Oh, a zsarnok! Volna
csak toll a kezemben... Vagy ha már toll nincs, legalább azt engedné az
úristen, hogy az én borotvám járjon egyszer a nyaka körül. Majd megmutatnám én,
hogy kell az alkotmányt kireperálni!
|