KÉT RÓZSABIMBÓ TÖRTÉNETE

1881

I. A MENEKÜLŐK

Mikor az árvíz elborította Szegedet, azon a sötét éjszakán, mielőtt rémletes kongással vészt hirdetve megkondult volna a Rókus-külváros nagy harangja: rohanó emberek, szaggatott felkiáltások jelezték a rettenetes veszélyt. A vihar irtóztatóan süvöltött, mintha bekiabálta volna az ablakokon, amint megrecsegtette azokat: Most még csak én vagyok itt, hanem mindjárt itt lesz hét testvérem közül a leghatalmasabb és a legkegyetlenebb: az árvíz!

Ott is volt, ott állt már napok óta a város kapuinál, és rést nyitott magának, betört zuhogva, hömpölyögve, nem kímélt semmit, sem életet, sem vagyont.

A Felsőváros egy alacsony házikójában két gyermekleány feküdt az ágyban egymás mellett, orcácskáik kigyúlva és felpuffadva, mint általában az alvó gyermekeké. Szőke hajfürteik összekuszálva vegyültek össze, kövér karocskáik összefonódtak, mint két rózsatő.

Csak jóízű szuszogásuk hallatszott a néma szobában. Vajon mirõl álmodhattak? Talán ugyanegy dologról: aranyos bábukról, amik selyem viganót hordanak, selyem derékaljjal takaróznak, mézes kalácsos figurákról, parányi székek- és asztalokról, apró dézsáról és mozsárról, aminõ a szomszédban lakó gazdag mészárosné kis Laurájának van.

Az asztalon petróleum-mécses pislogott, vékony lángnyelvecskéjével alig egy félarasznyi sötétséget bírt elnyelni, de azért mégis némileg megszürkíté a homályt a szegényes szobában, melynek bútorzatát egy almárium, egy asztal, nehány szék és még egy nagyobb ágy képezte, közvetlen közelségében annak, ahol a kis ikrek aludtak, semmit sem setjvén a rettenetes veszélybõl, mely odakinn tornyosul fejök fölé.

Éppen a kicsinyek ágya fölött függött az egyetlen kép, a Szûz Mária a gyermekkel.

Az a szent gyermek odafönn mintha szemeit mereven az alvó gyermekekre függesztené. De vajon az anya, az isten anyja meg fogja-e látni õket, õrködni fog-e felettük?

E pillanatban zuhogva kezd a víz beömleni az ablakon. Mindig jobban, jobban. Már eléri a mécsest is, mely egy alacsony padra van helyezve. A padot fölemeli a víz, a mécsest eloltja, s koromsötétség lesz a szobában.

És a két gyermek még mindig alszik.

Még jobban összebújnak s a derékaljat önkénytelenül magukra húzzák. A víz nagy hideget hozott be.

Borzasztó éj! Köröskörül dûlnek a házak, egy-egy tompa zuhanás jelzi. E pattogások, melyek nem nagyobbak a zúgó orkánban, mintha valaki egy nagyot dobbant a lábával, mindig egy-egy ház összeomlását jelenti.

De hát mit tudnak errõl a gyerekek, és az alvók?...

Aki ott künn jár a gyilkos hullámok között csónakán, az az evezõlapátok loccsantásától még a zuhanásokat sem hallja, a sötét éjszakában úgy tünedeznek fel elõtte a házak, mint meredezõ kísértetek, s e kísértetekbõl minden percben leguggol egy-egy, hogy soha többé föl ne keljen.

Majd csak a reggel mutatja meg a szörnyû drámát - ha ugyan megvirrad még, ha ez irtózatos isteni harag után mosolyogni és világítani fog még a nap.

Megvirradt. A szürkületben egy csónak hasította át a piszkos, hömpölygõ habokat a még tegnap népes, élénk utcákon, vagy hogy talán nem is egészen virradat az, hanem egy égõ gyár szórja rémletes fényét nagy darabon. Alant - víz, fent tûz. A víz a falakat ostromolja és repesztgeti, a tûz a fedelet falja mohón; mintha vitatkoznának: »Melyikünk hatalmasabb?«

A csónakban katonák eveznek, s tele van felszedett menekülõkkel, kik némán, batyuk nélkül ülnek szerteszét, arcukon elfásultság és a rettenetes megdöbbenés, melynek nincs már panasza és könnye.

- Segítség! - hangzik e pillanatban egy tompa, hörgõ hang. Az emberek körülnéznek, de sehogy sem jöhetnek rá, honnan származik a hang, mely olyan, mintha a föld alól jönne.

De hisz ez már csak egy üres fogalom, hogy föld alul. Van is itt már föld! A tenger alól, - de onnan meg nem jöhet... Ép ház nincs messze a környéken, puszta sík tenger lett a tegnapi háztömbökbõl. Honnan kiáltottak hát »segítség«-et?

- Hol vagy? Ki vagy? Merre vagy? Nem látunk! - kiáltott a kormányos megállítva a csónakot, mely ide-oda lóbálózott a szélben.

- Itt vagyok, édes uraim! - kiálta ugyanolyan tompán az elõbbi -, itt vagyok a fán, de már az is ingadozik, mindjárt kidõl.

Csakugyan egy nagy akácfa állt alig öt-hat ölnyire a csónaktól, tegnap még hihetõleg valamely udvaron, ma már a pusztaságban.

A fa ágai közt egy öregember guggolt hosszú, összekuszált õsz hajjal, görcsösen kapaszkodva az ágakba, kalap nélkül. A vihar vadul vagdalta a vén fát, s az jobbra-balra hajladozott, de az öreget nem bírta lerázni, az életösztön óriásinak nevelte meg erejét, szívósságát, a száraz gallyak recsegtek, ropogtak s verték a hátát és lábait, de az öreg nem engedett.

A csónak menekülõ embereit ez a megrázó kép sem hatotta meg. Nem volt itt már semmi rendkívüli.

- Kicsoda kend? - kiáltott rá a kormányos. - Hogy jutott kend oda?

A szerencsétlen ember most oldalt fordult kissé, s fogainak a vacogását lehetett kiérezni reszketõ hangján, mert minden szótag külön-külön hangzott.

- Midõn az éjjel hazasiettem unokáimhoz, útközben lepett meg az ár. Ide másztam fel a fára.

- Teringettét! - szólt a kormányos - már három órája van a fán szegény... No, hiszen mindjárt kiszabadítjuk kendet.

Egészen a fa alá eveztek, az egyik katona fölkúszott érte s ölben hozta le. Most látták csak, hogy az öreg félig-meddig meg van fagyva, az arcszíne szederjeskék, a kezei, fülei pedig violaszínûek.

Alig fért a csolnakba. A kormányos levette nagy köpenyegét és az öregre teríté.

- Hova visznek? - kérdé az halkan.

- Legyen nyugodt, jó öreg, odavisszük, ahol még szárazföld van: a várba.

- Nem, én az unokáimhoz akarok menni - mondá erõteljesen és határozottan.

- Miféle unokáihoz?

- Én Kampós János vagyok, kedves uraim, s a szegény megboldogult leányom után két unokám maradt. Két szép kisleányka... ikrek. Este lefektettem õket az ágyba, magam pedig dolgom után mentem. Szegény kicsikék, nem tudom, mi lett belõlük... Oh, ha van magokban irgalom, kegyelem, vigyenek engem oda.

- De lássa, nem lehet - szólt a kormányos -, a csónak már is túl van terhelve, arra nem vehetünk fel többé senkit.

Az öreg kétségbeesetten nézett fel az égre, szemeibõl könnycseppek gurultak ráncos arcán végig.

- Akkor hagyjanak hát itt, jó uraim, itt várom ki a fán, míg jön valaki csónakkal, aki megsegít. Istenre bízom magamat.

Kampós ki akart szállani. A katonák összenéztek, s az egyik így szólt:

- Menjünk el az árvákért, kormányos uram, az egyiket én hozom az ölemben.

- A másikat én hozom - mondá a másik katona -; az nem fog bennünket gátolni az evezõlapát kezelésében.

- Jól van, tehát menjünk! - szólott a kormányos. - Üljön kend ide mellém, Kampós, mutassa az irányt.

Mintegy félóra hosszat eveztek, ezalatt egészen megvirradott. Szõreg felõl haragos színben kelt föl a nap, nem volt sem melege, sem fénye, olyan volt, mint egy vérbeborult szem.

- Nos, messze van-e még a házuk? - kérdé a kormányos Kampóstól.

- Mindjárt ott leszünk: amott annak a nagy háznak túlsó szögletétõl már meg fog látszani.

Egy-két evezõcsapás, s ott voltak a nagy ház túlsó szögleténél.

- Hát most merre? - kérdé a kormányos.

De az öregember nem felelt.

- Szóljon hát kend szaporán...

De még most sem felelt. Szeme megüvegesedve meredt a környékre.

Nem volt már meg az õ háza sehol.

- Ledõlt - rebegé s összeroskadt.

- Elájult szegény - szólt egy öreg nõ, ki szintén a csónakban volt.

Az egyik katona lehajolt, kezét szívére tette s ezt jegyzé meg:

- Lassan ver, meg fog halni. De talán jobb is... Szegény kis unokái!

- Forduljunk, fiúk. Itt nincs mit keresni többé. Az ördögnek tartoztunk egy úttal... vagy hogy azoknak az angyaloknak.

E pillanatban valami úszó fa-alkotmány kezdett kibontakozni a romok közül, a megfordult szél gyorsan hajtotta feléjük.

- Nini, kormányos úr, mi lehet az?

A kormányos odanézett nagy figyelemmel, de sehogy sem bírta felismerni a tárgyat.

Mindig közelébb úszott. A hullámok csendesen ringatták.

- Egy ágy! - kiáltá csodálkozva az öregasszony.

Igen, egy ágy volt, a veres csíkos dunyha a legtetején, könnyebb pelyheit játszogatva kapkodta fel a szellõ, s aztán behajigálta a vízbe.

- No, ez egy ágy - szólt a kormányos közönyösen. - Valahol alkalmasint elõbb egy közfal omlott össze, csak azután maga a ház, a résen át úszott ki az ágy érintetlenül.

E percben egy nagyobb szélroham egész erõvel odalökte az ágyat a csónak farához, úgyhogy azt majdnem - felfordította.

Mindenki odanézett.

Egy gyermekfõ emelkedett ki a vánkosok közül, s kevés vártatva egy másik hasonló fej bukkant elé. A szõke hajfürtöket enyelegve lobogtatta a friss szellõ.

Mind a két gyermekfõ mosolygott.

- Isteni csoda! - dünnyögte a vénasszony a csónakban. - Szent vagy, uram! Legyen meg a te akaratod!

- Az öreg unokái - mondá a kormányos -, alkalmasint az öreg unokái. Hej, Kampós apó, ébredjen, nyissa fel a szemeit; itt vannak a gyermekek.

Az öreg paraszt erre a szóra felemelte fejét és felnyitotta a szemeit, mintha álomból ébredne...

- Hol vannak a gyerekek?

- Nagypapa, nagypapa! - kiálták a kicsinyek kezeikkel integetve.

- Ej, ej, de borzasztót álmodtam! - szólt Kampós a szemeit dörzsölgetve, mialatt az egyik katona megkapván az ágy oldalát, egészen odavonta azt és elébb a meleg madarakat szedte ki a puha fészekbõl, aztán a fészket.

A kormányos beengedte az óriás dunyhát is, a vánkosokat is. Mind a két gyereket odaültette a maga ölébe. Hiszen az isten kedvencei azok, s kedvökre kell tenni mindent.

Az öreg irigykedve nézte a kormányost, hogy a gyerekek õvele fecsegnek, de nem akarta azokat kivenni az ölébõl, hadd legyen megjutalmazva a jóságáért, hogy megmentette õket.

II. AZ AJÁNLATOK

Most már megfordulhatott a csónak és sebesen evezhetett a vár felé, mely még a török világ maradványa, s mondanunk sem kell, hogy a nagy magyar város legmagasabb pontján fekszik.

Kampós János a szögletrõl még egyszer visszanézett a sík tengerre, melyen feketés pontok jelezték itt-ott a tegnapi házakat, mert az olvadó földanyag megbarnította a vizet, s a piszkos erek összeszûrõdtek mindenünnen.

Visszanézett arra a helyre, ahol édes otthona volt még tegnap, szíve elfacsarodott, szemeibõl kiesett egy könnycsepp, - de kis unokáit látva, csakhamar hálát adott az égnek, hogy kedveseit ilyen csodálatos módon megszabadítá a biztos halálból. Az ártatlanság felett az isten szeme õrködik.

Nemsokára a parthoz értek, ott aztán kedvére szívéhez szoríthatta Juliskát is, Mariskát is...

- Hogy szabadultatok meg, picinyeim? Édes kis gyémántkáim?

Hanem a kis gyémántkák éppen nem tudták azt elmondani. Õvelük semmi különös sem történt, õk nem láttak abban semmi rendkívülit. Elaludtak otthon az ágyban, s felébredtek az ágyban, csakhogy az ágy akkor már a hideg vízen úszott. És az igazán olyan érdekes, olyan szép volt, hogy csak örülni tudtak neki. Hanem mi lesz most?...

A várfoka tele volt menekülõkkel; asszonyok, gyermekek, lányok, elszánt mogorva arcok, amelyeken ott van nyoma az átszenvedett szörnyû éjszakának és a megdöbbenés a jövõ fölött.

Kampós János fázni kezdett azon gondolatra, hogy mihez kezd most a kis Mariska- és Juliskával? Milyen szerencse, hogy a jószívû katonák fölvették a csónakba az ágynemûjöket, a szegény két gyermek megfagyna most anélkül.

- Nagyapa, én éhes vagyok - szólott a kis Juliska.

- Én is, nagyapa - ismétlé a másik.

Az öreg felsóhajtott, azután összekötötte az ágynemût egy batyuba, a hátára vette, a gyerekeket pedig karjaira szedte, és elindult az Új-Szegedre vezetõ hídon át Szõregre.

Ezer meg ezer menekülõ tartott arra. Mintha csak egy nagy népes utcán menne az ember, s a nép csupa koldusokból állana.

Szõregen a szolgabíró élelmiszereket osztott ki a menekülõknek, s a jószívû falusiak versenyeztek a szegények ellátásában.

Kampós Jánost és két unokáját egy derék öregasszonyhoz szállásolták, ahol mindennel ellátták õket s kipihenhették magukat.

Reggel, midõn az öreg szomorúan azon tépelõdött, hogy micsoda sors vár reá, mihez kezdjen, mi módon neveli fel unokáit? - egyszer csak dob perdült meg az ablak alatt. A szolgabíró hajdúja kihirdette, hogy: »Adatik tudtára mindenkinek, akit illet, miszerint jószívû emberbarátoktól ajánlatok érkeztek be a tekintetes szolgabírói hivatalhoz, melyek folytán többen készek az árvíz csapásai által sújtott szegedi családok gyermekeit részint örökbe fogadni, részint pedig fölneveléseiket rövidebb idõre elvállalni. Akik erre nézve igényt tartanak, jelentkezzenek déli 11 órakor a községházánál.«

Kampós János nagyon megörült a hirdetménynek. Mintha csak az égbõl jövõ szózat lenne, kész felelet az õ töprengésére. Igenis oda fogja adni a gyerekeket. Mért is ne adná oda, mikor ott jobb dolguk lesz! Õmellette talán el is pusztulnának. Ha nem kap munkát, mibõl tartsa õket, ha pedig munkát kap, hol legyenek, míg õ dolgozik?

Bizony kétségbeejtõ kérdések.

A kitûzött idõben ott volt tehát pontosan a községházán s nagy figyelemmel hallgatta a szolgabíró által felolvasott lajstromot.

Fényes koszorúja volt ez a jótékonyságnak, habár találkozott rajta egy-két fonnyadt levél is; ki-kicsillámlott az önzés is, századunk eme lidérce, mely sok szépet, nemeset eltipor.

»Balajthy Nagy Pál - olvasá a szolgabíró -, lakik Bodonyban, kész elvállalni egy vagy két évre egy fiúgyermeket s az alatt az idõ alatt nevelteti. Szabó János Tur-Varasdról egy tizenhárom-tizennégy éves leányt fogad gondviselésbe...«

- Meghiszem - mormogta egy paraszt -, legalább ingyen szolgálóhoz jut.

Kazay János és neje Rimaszombatból egy egészséges négy-öt éves leánykát fogadnak el, s miután gyermektelenek, szülõi szeretettel fogják gondját viselni.«

Kampós János a nagy tömeg közt odafurakodott ennél a tételnél a szolgabíróhoz, s felkiáltott:

- Itt van kérem az én kis unokám, fogadják el ezt azok a jó emberek.

A szolgabíró odanézett az öregre, azután a két gyermekre, kik okos szemeiket csodálkozva jártatták a sokadalmon.

- Szép két gyerek! A másikat is odaadja kend?

- Kénytelen vagyok vele, tekintetes uram! Mit csináljak egyebet? Mellettem elpusztulhat két kis rózsabimbóm.

Míg úgy megnyugszik a lelkem, ha jó helyen vannak, s nyugodtan láthatok hozzá a keresethez, mellyel fölépíteni remélem õsi hajlékomat s visszahozni õket. Ámbár - sóhajtott fel keserûen - nem érem én azt már meg, hogy ebben az életben még egyszer »otthon« láthassam õket. Nagy kegy volna az az Úristentõl. Sok az kívánatnak, sok még reménynek is.

- Tudja mit, öreg? Ezt a másik leánykát meg én fogadom örökbe.

- Egészen örökbe nem adom, tekintetes uram. Nem mondhatok le rólok végképp, mert az annyi volna, mint lemondani az életrõl. Ha nincs meg az a reményem, hogy õket visszakaphatom, nem kell az élet sem.

- Jól van hát, öreg, maradjon az egyik gyerek nálam, ameddig kend akarja... a másik pedig hadd menjen Rimaszombatba.

- Köszönöm a tekintetes úr gondoskodását.

A szolgabíró megcsipkedte a picinyke arcát, s így szólt hozzájuk:

- Nos, melyitek jön hozzám?

A gyermekek húzódozva vonultak az öreg mögé, annak a kabátjába fogózkodva.

- Úgy látszik, szeretik kendet, egyik se szívesen jön. Jelölje kend ki, melyik marad itt? Azonnal küldöm a feleségemnek, úgy fog örülni a kisleánynak, mintha valami ékszert küldenék neki.

Aztán a hajdúnak intett a szolgabíró.

- Miska, haza fogod vinni e kisleánykát. Útközben pedig meleg ruhát válogatsz ki számára a zsidóboltban. Fázik szegényke.

- Mindjárt vigyem?

- Jobb lesz, ha mindjárt.

Az öreg Kampós bezzeg meg volt most akadva. Melyiket adja oda a kettõ közõl, hiszen az igaz, hogy mind a kettõtõl meg kell válnia, de hát mégis olyan nehéz elhatározni, melyiktõl váljon meg elõbb. Egyformán szereti õket, szívéhez van nõve mind a kettõ, mint lomb a törzséhez.

Révedezve tekint hol az egyikre, hol a másikra. A gyermekek, mintha kieszelnék, milyen tusa foly nagyapjuk lelkében, erõsen megmarkolják kezét. Az öreg szemei alatt kidagadnak az erek.

- No, hát szóljon már, öreg Kampós! - sürgeti a szolgabíró.

- Nem adom - hörgi fojtott hangon -, nem adhatom egyiket sem. Verjenek elõbb vasba s úgy vigyék el.

A szolgabíró elérti a szeretet diadalát a nyomor fölött, s éppen nem vereti vasba Kampós Jánost, hanem egy tíz forintost csúsztat a markába.

- Majd visszaadja kend, ha módjában lesz.

III. JULISKA SORSA

De az események elõsegítették azt, amit a szeretet nem akart engedni. Az öreg Kampós János még ez este veszedelmesen megbetegedett, úgyhogy reggelre már azt jelentették a szolgabírónak, hogy önkívületi állapotban van.

A szolgabíró intézkedett, hogy a beteg a rögtönzött kórházba szállíttassék, a gyermekek sorsát pedig kezeibe vette a tegnapi terv szerint, a kis szõkék közül a Juliskát, kinek egy fekete lencse volt a bal ajkán, elküldte, a másikat pedig, Mariskát megtartotta magának.

Hosszasan betegeskedett az öreg, a tavasz, nyár elmúlt, a víz eltakarodott medrébe, a nagy árvízveszedelemnek csak a nyomai voltak már, de neki úgy tetszett, hogy azóta csak egy hosszú nap folyt le.

Úgy érezte magát, mint a magyar népmesék alakjai, kik ezredévekig meg vannak kövülve, szoborrá agyonátkozva, s midõn egy tündérke végre visszaadja nekik az életet, felugornak, megrázzák magokat s így szólnak: »Jaj, be soká aludtam! mintha csak tegnap este feküdtem volna le!«

Elsõ kérdése az volt, mikor eszmélethez jutott:

- Micsoda hónap van most?

- Október! - mondák neki.

- Szent isten! Lehetséges-e? No, hiszen szépen vagyunk!

Egy egész csoda volt ez rá nézve. Most már mindent elhitt volna. Félve kérdezte, milyen esztendõt írunk Krisztus születése után, s bizony még talán azon se csudálkozott volna, ha azt mondják neki, hogy 2000-et.

A második gondolata unokái voltak. Elmondták neki sorsukat. Mind a kettõ jó helyen van. Az egyik magánál a szolgabírónál, aki most már igen messze lakik, mert azóta képviselõ lett egy másik vármegyében. A Marika Budapesten van, mert a képviselõ ott lakik bizonyosan, a másik leányka pedig Rimaszombatban Kazay János uramnál. Vigasztalták, hogy ne búsuljon, a gyerekeknek kétségkívül semmi bajuk.

Kampós bátyót azonban nem lehetett megnyugtatni, alig várta, hogy felgyógyuljon, hogy kiszabaduljon a kórházból, az lesz az elsõ dolga, felkeresi kis unokáit, ha a világ legvégén volnának is, ha térdig kellene is elkoptatnia értük a lábait.

Nem is nyugodott. Az õsz végével, körülbelül október 20-ikán hagyta el a kórházat s vette kezébe a vándorbotot Rimaszombat városa felé.

Szülõvárosát is szerette volna megnézni, szíve vonzotta oda is, hogy apái telkén leborulva kisírhassa magát, de valami úgy hajtotta, úgy ûzte azokhoz a gyerekekhez. Istenem, istenem, hátha valami bajuk van.

Az öreg Kampós János nem is ment Szegedre, hanem egyenesen Rimaszombat felé, mégpedig mint valami hódító hadvezér, toronyirányban, nem válogatva a vasúti vonalakat és utakat. Ösmerte az egész országot, még a régi jó idõkben, mikor nem voltak vasutak; fuvaros volt õkigyelme, s még Lengyelországba is vállalkozott nemegyszer fuvarral.

Némely faluban napokig idõzött, részint hogy pénzt, részint hogy erõt szerezzen a további utazásra.

Bizony már november hava volt, mikor végre megérkezett Rimaszombatba, éppen estére harangoztak, midõn sebesen ügetett a szabadkai hídon, s a csinos városkában mint mélázó csillagok egyenkint gyúltak ki a petróleum-lámpák.

A karcsú lutheránus toronyhoz érkezvén, egy suhanctól kérdé meg, hogy nem tudná-e megmondani, hol lakik ebben a városban Kazay uram?

- Éppen a háza elõtt van kigyelmed. Itt ez a két világos ablak!

Az öreg szíve - nagyot dobbant örömében, azután remegni kezdett egész testében. Íme, amit olyan régen óhajtott, itt van a célnál, megtett érte hatvan mérföldnyi utat, s most, mikor már csak egypár lépés, erõt vesz rajta a gyöngeség s majdnem összeroskad. Mégsem tréfa hát a Balassa István története, ki számûzetésbõl hazatérve, harminckét évi rabságot kiállott, s hét napig lovagolt egyfolytában anélkül, hogy az egészségének megártott volna, de az elsõ kedves arc látása odahaza, annyira elérzékenyítette, olyan hatást tett rá, hogy szörnyethalt.

Tántorogva közeledett a házhoz, hol kis unokája van, melyet most dehogy hagy itt többé, magával viszi, mert nem élhet nélküle.

Mikor az ablakhoz ért, már akkor erõt vett rajta a kíváncsiság, meg nem állhatta, hogy be ne pillantson a kivilágított szobába.

Sóvárgó tekintetet vetett be és ott feledte hosszan, hosszan.

Szegényes volt a szoba, de tiszta; az asztalnál a gazda ült és a szentírásból olvasott, az asszony pedig az almáriumpatkán, ölében a kis Juliskával, kit imádkozni tanított.

Kis kezei össze voltak téve szépen, hanem az ajka sokszor megakadt, s akkor zavartan tekintett fel az asszony jóságos szelíd arcába, melybõl a szeretet melege sugárzott ki delejesen.

Az öregember látta, érezte ezt és szemeibõl könnycseppek hullottak örömében.

»Áldott legyen a szellõ is, mely ezt a zsúpfedeles házat éri, manna legyen az esõ is, mely reá hull.«

Egy-két lépést tõn a kapuajtó felé. Rátette sovány, nagy kezét a kilincsre és ekkor jutott eszébe, hogy minek is megy õ be tulajdonképpen? Nem jobb volna visszafordulni?

Az a gyermek boldog ottan, isten szeretetében és tiszteletében nevelik szegény ember leányának. Õ nem nevelhetné így! Nyomorognia kellene mellette, a jó isten tudja, mi lenne belõle...

»Öreg, öreg! - feddé önmagát - te csupa önzésbõl kivennéd õt az áldott kezekbõl s betaszítanád a nagyvilág örvényébe.«

Megfordult s még egyszer az ablakhoz ment. A gyermek éppen akkor végezte imádságát s szép csengõ hangja kihallatszott, mint valami mennyei zene:

»Adj, istenkém, jó éjszakát Kazay bácsinak, Kazay néninek...«

- Hát még? - mondja Kazay néni mosolyogva. - Valakit megint kifelejtettél...

»És az én kedves nagyapámnak.«

De már ez több volt, mint amennyi örömet az öreg szíve megbírhatott. Odaborult a falra és sírt keservesen, mint a zápor.

- Hej, ki ez, mi ez? Kicsoda kend? - kiáltott rá egy járókelõ. - Mi baja van, bátyó?

- Nincs nékem, hála istennek, semmi bajom, örömemben sírok.

- Ritka ember kend. Tán bizony a lutrin nyert?

- Legalább annyi, mintha nyertem volna - mondá Kampós bátya jókedvûen, aztán elõvéve a jó szegedi ravaszkodást, együgyûen kérdé:

- Nem tudná kérem megmondani, ki lakik ebben a házban?

- Kazay János a nejével. Hogyne tudnám, hiszen szomszédok vagyunk, itt a másik házban lakom.

- Csak egyedül laknak?

- Nem. Egy szegedi árvát magukhoz fogadtak, s azt úgy szeretik, mintha a tulajdon gyermekük volna.

- Hát jó emberek?

- A gazda maga a becsület... az asszony, az meg egy valóságos angyal.

- Köszönöm, barátom! Isten áldja meg!

- Hova tart, jó ember? Nálam meghálhat éjszakára, ha utas.

- Köszönöm, de el kell mennem. Félek, ha itt maradok, elrontom, amit lelkemben elhatároztam, pedig az az igazi, azt kell tennem. Igen, azt fogom tenni...

Az öreg megigazította a szeredást vállain, azután megindult szépen azon az úton, amerre jött, s meg sem állott Osgyánig, hol kinyugodta magát és reggel friss erõvel útnak indult Budapest felé.

IV. A MÁSIK LEÁNY

Budapesten, a Sándor utcában az országház kapujában egy nagy botú ember áll. Ahhoz utasították Kampós Jánost: az majd megmondja, merre lakik Bély Miklós õnagysága.

Ott állt tehát a Múzeum kerítéséhez támaszkodva, de nem merte a fényes ruházatú urat megszólítani, kinek a botján akkora aranygomb van, mint egy szercsika-alma. Nagyobb úr talán magánál a szegedi polgármesternél is, mert azt beszélik arról a házról, amely elõtt õgyeleg, hogy mikor valamennyi gazdája együtt van, azok még a királynak is parancsolnak.

Egyszer azonban maga az aranyos botú ember alázkodott le: az szólította meg Kampóst:

- Mi járatban van, bátyám? Talán bizony a minisztereket lesi - kend is?

- Nem lesem én a minisztereket, nagyságos uram, hanem azt mondták nekem, hogy a nagyságos úr az az ember, aki megmondja, merre lakik Bély Miklós úr.

A kapus jóízûen nevetett a nagyságos tituluson, azután kikereste valami jegyzékbõl a Bély úr lakását: »Lipót utca 8.«

Ezen aztán el tudott menni az öreg, kérdezõsködött s oda utasították. Óriási nagy ház volt, olyan fényes tükörablakokkal és falakkal, ahogy talán a mennyországban sincs különb. És itt lakik a kis Mariska. Vajon melyik ablakon szokott kinézni? Ha õ azt tudhatná!

Megállt a kapunál, rongyos volt, úgy nézett ki, mint egy koldus. Nem mert bemenni az udvarba, mert a házmester már rárivallt, hogy ebben a házban tilos a koldulás, takarodjék innen!

Amint jó sokáig ácsorogna, egy fiatalember jött ki a kapun, kopottas, szerény öltözetben; nagyon barátságos, nyájas arca volt, attól kérdezte meg, hogyan lehetne Bély Miklós úr õnagyságához bejutni?

- Hja, az bizony nehéz lesz - mondá a fiatalember -, mert az nagy úr, ritkán van otthon, s nem minden ember juthat be hozzá.

Kampós nagyot sóhajtott s jámbor megadással hajtotta le fejét.

- Nem lehet vele beszélni... de én mégis meg fogom látni Mariskát.

Ott járkált reggeltõl estig az utcán. A csípõs novemberi szél ugyancsak kipirosította.

Szerencséje volt. Úgy estefelé üres hintó állott meg a ház elõtt, piros szám volt rajta, minõ a lutrisboltokon van. A bakról a kocsis mellõl egy libériás inas ugrott le és bement a házba. Kevésvártatva visszajött két kis leánykával, akiken csak úgy suhogott a selyem és bársony, kis kalapjok csupa virág, csupa szalag, olyan cifrák voltak, hogy majd elröpültek, és olyan szépek, mint a mesebeli királyasszonyok gyermekkorukban, csak a csillagok hiányzottak a homlokukról.

Az egyik kisleány barna volt, a másik pedig szõke, s olyan kedves, olyan ösmerõs Kampósnak, mintha már látta volna valahol. Én uram istenem, ugyan kihez is hasonlít?

Nini, nini, az bizony szakasztott olyan, mint az õ unokája, a kis Mariska. De az is az testestõl, lelkestõl, most már megösmeri a mosolyáról. Éppen úgy nevetett az édesanyja is. Hanem csodák csodája, németül beszél! Talán mégsem õ az!

A hang azonban egészen az övé.

Kampós bátyó önfeledten rohant a hintóhoz, de éppen akkor ért oda, mikor már az inas becsapta a hintó ajtaját.

- Unokám! Mariska! - kiáltá.

Az inas eltaszította onnan.

- Mit akar itt?

- Az én unokám az a kocsiban. Engedje, hogy lássam.

- Ej, hagyjon békét a kisasszonyoknak. Bizonyosan a szeme káprázik kendnek. Azok nem a kend unokái, biztosítom. No, hisz nem is kellene egyéb.

A két gyermek ezalatt kedélyesen fecsegett odabenn, s észre sem vették e rövid feleselést az inas és a paraszt között.

Az inas felugrott a bakra, s a kocsi elrobogott, ott hagyván Kampós Jánost lehajtott fejjel, elszomorodva az utca közepén.

- Elviszem innen... minden áron elviszem. Mi lesz belõle, ha így nevelik? A kisasszony!... Aki kisasszony, az már nekem nem unokám. Szegény, szegény kis Mariskám! Látod, látod, mivé lettél, mit csináltak belõled a te nagyapád tudta nélkül!

Egy félóra múlva visszatért a kocsi, a kis kisasszonyok kiszállottak; vidámak voltak.

- Nekem igen jót tesz a sétakocsizás, Ella - mondá a szõke.

- Én nem mondhatnám - felelte Ella bágyadtan -, nekem már semmi sem kellemes. Hidd el, Marie, én mindent megunok, éppen mint madame Henriette mondja. Ha mégis szeretem a sétakocsizást, az azért van, mert a sétakocsizás divat, és a Szentirmay konteszek is mindennap sétálnak a ligetben a papájuk és mamájuk nélkül, - ez az uras...

- Oh, milyenek ezek a hatéves gyermekek!

E pillanatban odasettenkedett az öreg Kampós és megrántva a szõke gyermek piros selyem szoknyácskáját, lassan suttogá:

- Mariska!

Az összerezzent, megrázkódott, azután odatekintett az öregre.

- Nagyapám! - dadogá elsápadva.

- Én vagyok, gyermekem. Eljöttem érted, No, ne húzódj úgy tõlem. Igaz, igaz, össze találom piszkolni szép ruháidat.

A kis leányka ösztönszerûleg megérezte a szemrehányást, ami e szavakban feküdt, s eddigi modorát, mely inkább meglepetés volt, s Ella gúnyos pillantásaitól való félelmébõl - eredt, most egyszerre megváltoztatva, a természet önkéntelen parancsszavának hódolva, odavetette magát a nagyapa szívére, csókolta, görcsösen magához szorította s könnyekre fakadt.

Ella gúnyosan, ajkbiggyesztve nézte e »jelenetet«, mely õt a háziak elõtt kompromittálta, s azután hahotára fakadva szaladt fel a lépcsõkön, hol atyjával találkozott.

- Itt a Marie nagyapja... egy paraszt!

Bély Miklós lekiáltott a folyosóról:

- Jó napot, Kampós gazda! Hát megjött?...

- Megjöttem, csókolom kezét-lábát...

- No, hát jöjjön fel.

Kezén vezetve unokáját tipegett fel az öreg, a képviselõ bevezette azokba a fényes szobákba, amik még tán a templomnál is pompásabban néztek ki.

- Meg van elégedve a lányával?

- Nem vagyok, nagyságos uram. Haza fogom vinni - felelé a paraszt egyszerûen és határozottan.

- Pedig gondját viseltük ám. Nézze, hogy megszépült, hogy megnõtt, aztán milyen okos, kedves; a feleségem mondhatom jobban szereti, mint a saját lányát, de én is.

- Mind meghiszem, nagyságos uram! De éppen ez a baj. Én sok hálával tartozom nagyságodnak s éppen azért nem fér a lelkemre, hogy ne egyenesen beszéljek. A másik unokámtól most jövök. Ott találtam, ahova nagyságod adta, áldja meg érte az isten; becsületes, de szegény embereknél találtam, megnyugodtam benne. Ott hagytam. Hanem a Mariskát nem hagyom, nem a selyem ruhához született õ, nagyságos uram. Akit isten szegény, igénytelen parasztleánynak jegyezett be a mennyei protokulumba, sohasem válik jóra, ha abból az emberek erõnek erejével nagyságos kisasszonyt csinálnak.

- Értem kegyelmedet. Kegyelmed derék ember, Kampós uram! Nekem semmi akaratom rontani a kegyelmed erkölcseit. Hanem mondja meg nekem, mit fog csinálni?

- Hazaviszem a leányt... van otthon egy kis fundusom, mondják, hogy kölcsönt osztogat az ország, fölépíteni a hajlékomat, aztán dolgozom. Halász vagyok mesterségemre.

- Ám legyen, hanem maradjon kend nálam vagy négy hétig. Egy házat építtetek a Józsefvárosban, ott felügyelni fog a munkásokra; ily megbízható emberre szükségem van.

- Tartozom vele nagyságodnak, még ha az életemet kívánná is.

- Nem kívánom ingyen, Kampós gazda. Jó fizetése lesz.

- Én azt nem kérdeztem. Maradok.

Négy-öt hétig volt ott az öreg, mikor felépült a józsefvárosi palota, akkor aztán hazaeresztette Bély Miklós az unokájával együtt. Az egész háznép sírt, mikor a jó leányka elment, csak Ella nem. Ella nem szerette, mert szebb is volt és jobban is tanult õnála.

A jó nagyságos asszony összevissza csókolta s mindenféle aranyékszereket adott neki; maga a nagyságos úr pedig ünnepélyes ígéretet tett, hogy majd õ fogja kiházasítani.

Kampós János nagy hálálkodással fogadta mindezeket, csordultig volt a szíve, annyira meghatotta a sok szívesség, jóság.

A nagyságos úr azonfelül jegyet is váltott nekik a vasútra, s még az utolsó percben is így szólt:

- Jól meggondolta-e, amit tesz? Kemény tél idején, hajlék nélkül lenni nagy dolog.

- Meggondoltam, nagyságos uram. Megyek és viszem. Velünk lesz az isten.

Hanem mikor azután ott ültek a vasúton, s a robogó vonat közelebb-közelebb vitte a szerencsétlen városhoz, bizony mégis az a gondolat kezdte marcangolni az öreg szívét:

- Hátha mégsem gondolta õ meg jól ezt a dolgot?

Délben érkeztek szülõvárosukba. Hólepedõ volt elterülve mindenütt. Jobb is, hogy eltakarta a romokat, melyek fájdalmas emlékeket tárva föl, még jobban összefacsarták volna Kampós János szívét.

Kis leányát kezén fogva, a másik kezében pedig a meglehetõsen izmos batyut tartva, melyben a leány ruhácskái voltak összecsomagolva, egyenesen a város felé tartott, s mint aki sírok mellett halad el, jóformán behunyt szemmel, sem jobbra, sem balra nem tekintve ment végig a hosszú utcákon és tereken, míg végre elérte a saját utcáját.

Tudta már a járásról, a léptei számáról, mikor van otthon. Ott aztán felpillantott, s szemeit félénken elindítá a környéken.

De íme tündéri káprázat... az õ telkén ott állt a háza, mint azelõtt, ugyanolyan kapu, ugyanolyan fedél, csakhogy újdonatúj.

Megtörülgette szemeit, megfogta a kis leányka fejét, hogy abból lássa, ébren van-e vagy álmodik.

Bizony csakugyan ébren van.

Akkor talán mégis az utcát tévesztette el.

Nem, nem, hiszen ott az a szögletház a Csapó Mihályné háza, ez meg itt a kápolna. Nem, mégsem álom hát.

De hogy is lenne álom, hiszen a ház homlokzatán van írva nemzetiszín betûkkel:

Építette Kampós János. Annó 1878.

Az öreg megszólított egy arra menõt:

- Kié ez a ház?

- Hát kié másé, mint a kegyelmedé. Hiszen a múlt héten építette, hogy ím, kincset talált kegyelmed.

- Már mint én?

- Legalább az a híre jár a városban.

Az öreg elgondolkozott, némán fölnézett az égre, az ajka is mozgott, mintha köszönetet rebegne egy láthatatlan lénynek, azután így szólt:

- Igen, kincset találtam, ebben az én kis leányomban, ki úgy megnyerte annak a jó uraságnak a szívét, hogy fölépítette a házunkat. Igen, igen, most már tudom, mért tartóztatott ott, hogy azalatt itt építhessenek.

- Úgy van, nagyapa! Most már én is tudom, mért csúsztattak a zsebembe egy nagy kulcsot azzal a paranccsal, hogy csak itthon adjam át.

- Nálad van a kulcs?

- Itt van.

Kampós átvette a kulcsot és kinyitotta vele a pitvarajtót. És még csak most következett az álmélkodás. Minden úgy volt a szobában, mint azelõtt; egyik szuszék liszttel, a másik gabonával, a fogas a bundával és a tulipántos láda és minden, minden.

Mikor a tulipántos ládát felnyitották, ott csupa picike parasztruhácskák voltak, a Mariska számára, volt ott olajos kendõ kilenc is, virágos kis kacabáj, meg piros csizma is.

A kis Mariska örömrepesve tapsolt kezeivel, s mikor az öregre ránézett, elszomorodva mondá:

»Milyen furcsa vagy te, nagyapám, hogy sírsz.«