|
Bizony, mi polgárok húzzuk örökösen a rövidebbet a
katonasággal szemben. El is vagyunk keseredve emiatt. No, hogy valamit
enyhítsek ezen a nagy nemzeti keserûségen, mondok én egy olyan esetet
ellensúlyozásul, melyben a hadsereg húzta a rövidebbet egyetlen magyar
polgárral szemben. Igaz, hogy az az egyetlen polgár is csak képzelte ezt s
meghalt, mielõtt kiábrándulhatott volna.
Az 1879-iki tiszai árvíz pusztítása idején többek közt
Kállay Ödön képviselõ is vállalkozott mentési munkálatokra, s minthogy õ volt a
legtekintélyesebb a leutazott képviselõk között, a végrehajtó hatalmat õrá
ruházták; vitte is azt az öregúr egész táblabírói tekintéllyel és
szigorúsággal.
A veszély elsõ napjai voltak ezek. Szegeden mindenki fejét
vesztette, a municipium hatalma elenyészett, - a törvényszék szétfutott,
adóhivatal, végrehajtó, városi drabant, börtön, minden nullifikáltatott, csak a
villámok között létezett egy Úr, akirõl azt mondják, hogy a világot dirigálja;
a földi gondviselés pedig állott Kállayból és az odarendelt katonaságból,
melyet Kállaynak, ki quasi kormánybiztosi állást viselt, joga volt igénybe
vennie.
Az öregúr nem is igen kímélte õket, s sokat mérgelõdött
rajta, ha a megkeresésére legénységével megjelent tiszt utasításait nem
teljesítette föltétlen engedelmességgel, hanem rendesen hozzájárult a maga
ellenvetéseivel és tanácsaival.
Már abban az idõtájban beteges volt, ami idegességét csak
nevelte. Ingerlékeny természete minden pillanatban erõt vett rajta.
Így történt meg egy napon, hogy a kérelmére odarendelt
hadnagyot, ki 50 legénnyel jött s kit az alsóvárosi részekbe akart küldeni
pontonokkal, miután az némi nem éppen tapintatos megjegyzéseket tett
intézkedéseire, dühre lobbanva kiutasítá hivatalos helyiségébõl.
- Takarodjon ön ki, mert rögtön kidobatom! - kiáltá
ingerülten a hatalmas táblabírói alak, s az oroszlán dörgõ szavától
megjuhászodva ment ki az inci-finci hadnagyocska.
Fiatalabb, de higgadtabb képviselõtársai hüledezve fogták
körül az öreget.
- Mit tett, bátyám, az isten szerelmeért?
- Ej, hát egy kis becsületre szoktatom az ármádiát. Majd
megmutatom én...
- Nem jó a katonasággal kikötni. - Meglássa, bátyám, az lesz
a vége, hogy megtagadják az engedelmességet, s akkor aztán nem mi keserüljük
meg, hanem az ügy.
Úgy is lett. Az ezred, mely a tiszai hajókon állomásozott,
roppant zokon vette a sérelmet s a szerencsétlen várostól megvonta a katonai
mentõerõt. A másik utász-csapat, melynek délben kellett volna megérkeznie a
kormánybiztoshoz, már nem jött el. A kardbojton esett hitök szerinti megalázás
elég volt, hogy hadd vesszen minden: vagyon és emberélet.
De még ilyen körülmények között sem mert szólni a büszke
Kállaynak senki. Valaki úgy példálózva megpendítette mégis, hogy tán jó volna
bocsánatot kérni a tisztikartól ily körülmények között. Az öreg arca lángba
borult, egy méltóságteljes megvetõ pillantást vetett az illetõre dacos,
villámló szemeivel, becsapta mérgesen hivatalszobája ajtaját, s ki nem jött
abból többé a másik szobába, hol a képviselõk hivataloskodtak. - Ott ült
egyedül estig, mint egy medve.
Valamit mégis tenni kellett, mert a »földi gondviselés«
kerekébõl kiesett a sróf, s nem forgott többé.
Szótlanul távozott H. képviselõ, egyenesen a hajóra, ahol
éppen tanácskozva találta O. tábornok elnöklete alatt az egész tisztikart, hogy
mitevõk legyenek, milyen intézkedéseket involvál a kérdés.
- Én H. országos képviselõ vagyok - mondá a jött, a hajó
födélzetére lépve -, s O. tábornok urat keresem.
- Én vagyok az.
- Kállay kormánybiztos megbízásából jövök, hogy az õ nevében
ünnepélyes bocsánatot kérjek a tisztikartól, melyet megsértett.
A tábornok egészen kipirult a dühtõl ennek a névnek
hallatára.
- Az egy neveletlen, goromba ember - mondá. - Nekünk teljes
elégtétel kell. Nekünk nem elég holmi diplomáciai intervenció. Csalódnak önök,
ha azt hiszik, hogy egy katonát meg lehet sérteni, s aztán megkövetni. Az
megjárhatja a civilek között. Nekünk több jár, uram...
H. elmosolyodott.
- De hát mit szándékoznak önök tenni?
- Elégtételt követelünk!
- Kapni fognak, biztosítom. Ha pisztoly kell: pisztollyal;
ha kard, karddal. De most, midõn arra vagyunk ide küldve, önök is, mi is, a
király akaratából, hogy ezt a várost mentsük, csak nem kaphatunk a világ szeme
elõtt egymással hajba. Ha majd a vész elmúlik...
- Önöknek mindenre van egy csomó argumentumuk - dönnyögé a
tábornok s aztán hozzátette: - Nekünk semmi közünk többé a mentéshez, én egy
szál katonát sem adok többé önöknek, éppen most fogalmazzák ott az asztalon a
sürgönyt...
- Milyen sürgönyt?
- A kabinetirodába: õfelségéhez, melyben jelentjük a sértést
s azt, hogy további rendelkezésig felfüggesztjük a katonai támogatást.
H. meg nem állhatta, hogy közbe ne szóljon az õ bizalmas,
rábeszélõ modorában, egész önkéntelenül.
- Én nem tudom, mire való az?
- Hogyan? - mondja a tábornok homlokát összeráncolva s
gúnyosan felbiggyesztve ajkait: - no lám, ön nem helyesli?
- Õszintén szólva nem: mert õfelsége vagy megbüntet valakit
emiatt, vagy nem büntet meg senkit.
- No, aztán?
- Ha senkit sem büntet, akkor hiábavaló volt a sürgöny, ha
pedig megbüntet valakit, az semmi esetre sem lehet Kállay, annak nem parancsol
õfelsége, mivelhogy országos képviselõ.
- Mondom, hogy vigye az ördög az önök argumentumait! Hanem,
hüm... ebben a dologban igaza lehet... No, ez így van. Hát tudja mit az úr, én
nem vonom meg a katonai támogatást, csak egyet kötök ki, hogy a katonákat
kirendelõ iratok alá ezentúl az ön neve legyen aláírva.
- Hja, csakhogy ez lehetetlen... Kétségbe vagyok esve,
tábornok úr, mert azt nem teljesíthetem. A kormánybiztos Kállay, csak neki van
joga.
- Jog... jog! Maguk mindig a jogról beszélnek. Maguk
nevetségesek az örökös jogaikkal... Nos, vigye ördög, nem bánom hát, miután õ
végre is bocsánatot kért, ám legyen; azt azonban kijelentem, hogy azzal a
goromba emberrel ezentúl egyetlen tiszt sem alázza meg magát annyira, hogy
szóba eredjen; néma megvetésükkel fogják õt sújtani!
Hát hiszen éppen erre vágyott H. legjobban, s örömmel nézte
s jóízûn nevetett markába estefelé, midõn ismét sorba jelentkeztek a megrendelt
katonai csapatok Kállaynál, s katonásan tisztelegve elõtte, miután kiadta a
parancsot rossz németséggel, a szolgálattevõ tiszt rendszerint szó nélkül
fordult meg, hogy teljesítéséhez lásson.
Nem volt ott soha többé egy »mukk« se.
Az öreg táblabíró gõgösen feszítette ki a mellét ilyenkor s
kevélyesen magyarázta a fiatalabbaknak:
- Lássátok, gyerekek! Mindenhez talentum kell. Íme, hogy
ráncbaszedtem egy nap alatt az egész ármádiát.
|