|
Csöndesen meghúzódva ültem a
vagonban, Bret Harte elbeszélését olvasva. Néha letettem a könyvet s álmodozva
tekinték ki az ablakon, vagy pedig bágyadtan hordozám szemeimet a körülülõkön.
Majd újra olvasni kezdék. A
varázsszerû hatás lenyûgözve tartott s vonzott, visszahítt az életet lehelõ
apró betûkhez, mint ahogy a thungelshirei folyam kiabált a gyermek után.
A nap átkozottul sütött s kopasz
fejemet csiklándozta, siettem behúzni a függönyöket. Éppen egy nagy
homoksivatagon mentünk keresztül, bizony így könyv nélkül nem is tudom, merre
jártunk, a konduktor csodálatos állomásneveket kiáltott olykor-olykor, midõn a
vonat megállapodott bizonyos rövid idõre.
A tájék, melyen most haladtunk,
nem volt rút, hasonlított azokhoz, melyeket Aldrich és Twain Mark oly szépen
leír. Igen-igen ismerõs volt elõttem valahonnan. A homok, amint a nap fényét
rávetette s a süvöltõ szél fölkavarta, arany porszemeket csillogtatva futott
össze-vissza. Valóban ez már az arany por. Itt már közel kell lenniök valahol a
kaliforniai aranybányáknak.
A vagonban apró csoportokban
beszélgettek halkan, vagy pedig szótlanul ültek különbözõ sajátszerûbbnél
sajátszerûbb alakok, a világ mindenféle nemzetiségeibõl összeszedve.
Ezek már nem az Aldrich emberei,
ezek már a Bret Harte-éi: tõrülmetszett szerencsevadászok és aranyásók.
Egyik a német viselet szerint
van öltözve, markirozott arca sápadt, haja vörhenyes és a szemei alatt patkók
vannak, bizonyosan a brandytól. Lássuk csak, ha nem láttam-e valahol ezt az
alakot? Ahá, az a mr. Snagsby. Nem, nem! A monsieur Gaillard lesz...
ilyesvalami. - Nem emlékszem már, hogy a világ melyik városában láttam, hanem
azt bizonyosan tudom róla, hogy a kártya volt a foglalkozása... Rosszakarói azt
suttogták róla, hogy hamisan játszik. Nos igen, az ilyen ember való ide!...
Másokon ismét magyar ruha volt,
valóságos zsidótípusok pedig. Hol az ördögbe jutottak ezek ilyen öltözethez?
Volt azonban egy zöld kaftános orosz zsidó is köztük. (No, ez ugyan jó, hogy
eljött otthonról!)
Némelyek arca ki volt borotválva
közepütt; ezek bizonyosan angolok. Amott az a szikár ember a büszke hidalgói
tartással és hegyes szakállal alkalmasint spanyol s Calderon dicsõségérõl
gondolkozik. Ódát bizonyosan nem tudott írni, de aranyokra szomjazik õ is: ide
jött az aranytelepre.
Vagy hogy éppen ódát írt, azt
olvassa az ablaknál és tanulja be arról a papirosról... Legalább azt mutatják a
gesztikulációk s izzadó üstöke.
Sok országban utaztam, de
mindenütt bizonyos jellege van az arcoknak, az öltözetnek, és a többség elsõ
pillanatra elárulja, mely tartományban vagyunk; - de itt nem, és éppen azért
érdekes ez a Kalifornia, mert a világot látjuk benne, igaz, hogy olyanformán,
mintha a földkerekség minden terményébõl összehoznák azon magokat, amik a
rostán keresztülesnek.
A napbarnított, vöröses
bibircsókos, sápadt, kiélt és ismét elhízott tokás arcok, mindeniken más a
homlok, más a szem színe, vágása, mások a karakterisztikus vonalak - egyszóval
reprezentálva van minden faj, minden éghajlat.
Kár, hogy odább ülnek és nem
lehet kivenni, mirõl beszélnek. Hanem, ohó, Bret Harte! Valamiben mégis
elhibáztad! Hiszen ezek a te fickóid meglehetõs tisztán vannak öltözve. Vagy
igaz, hisz ma vasárnap van...
Ily gondolatok közt tettem le a
könyvet ölembe s szétnéztem, mintha vártam volna valamit vagy valakit. Úgy
rémlik, hogy vártam is a konduktort, meg akarván tõle kérdeni: messze járunk-e
San Franciskótól.
De nem jött, s addig-addig
bámészkodtam az esti szürkületbe, míg egyszer szempilláim fáradtan lecsukódtak
s fejemet könyökömre hajtva, félszenderbe merültem.
A vonat dübörgõ zakatolása s a
vagonbeli társalgás lassú moraja altatólag hatott idegeimre, bár megvan az a
rossz szokásom, hogy vasúton csak félébren tudok aludni.
Koronkint csodálatos ordítások
vertek föl. Ilyenkor felriadva nyitottam ki szemeimet. A vonat rendesen állt, s
utazótársaim megkevesbedtek. A fickók közül kettõ-három kiszállott, - s
hihetõleg aranyásó pajtásaik odakünn fogadták õket olyan mennydörgõ lármával.
Ezek a kaliforniaiak bizonyosan mind részegek és bolondok vasárnap, hogy az
embert nem hagyják aludni.
Hanem azért mégis csak aludtam.
Két utas mellém ült s beszélgettek, úgy hogy szavaikat teljesen kiérthettem.
- Mennyi lelked van összesen? -
kérdé egy nyújtott madárhang.
- Ezer - felelt egy bariton.
- Mennyibe vannak?
- Sokba, nagyon sokba... Félek,
megsokallja a kormány...
- Mind vették a számodra?
- Majd mindnyájat. Potya csak
vagy száz, az atyafiak. (Ejnye, de generózus ez a kaliforniai kormány is -
gondoltam magamban.)
- Hüm! Én olcsóbban csináltam
volna.
- Tán ördögöd van?
- Nem bizony nekem, hanem van
egy sógorom, annak meg bányái vannak, s azokban a bányákban hétszáz munkás;
hétszázból ha kivonunk háromszázat, aki nem számít, marad négyszáz.
Hosszú idõ múlva ismét suttogó
hangok érintik füleimet. Egészen mások beszélgettek most és más nyelven.
- Nem thodom, lesz-e szerencshe?
- Lesz, kedves Spitzer úr,
lesz... Bízzunk a legjobban. Ön meg fogja látni, mennyire népszerû vagyok. A
dolog biztos s én meg vagyok gyõzõdve, hogy ön prolongál és kölcsönöz. Hiszen
csak bagatell az egész...
- De khérem, az mindig
reszkirt... ami reszkirt, az nem bagatell, még ha üt gharas is. Önnek semmi
vagyona nincshen.
- Van népszerûségem, kedves
Spitzer úr. Az pedig aranybánya.
- Nü, az is csak valami: ün port
szór az õ szemükbe, ük pedig aranyport szórnak vissza... De hát mit mondott
nekik olyan okosat?
- Elengedtem nekik az adót.
- Micsoda? Az egész adót? Ah,
bah! Ön, oram, egy tékozló... Ez még threfábul is nadj bûn...
- Azonfelül elmondtam nekik,
hogy mindenki gazember, magamat kivéve.
- Igen helyesen tette,
baratocskám! Ez edj szép mondás!
Harsogó kacaj hallatszott e
pillanatban a vagon túlsó szegletébõl. Szomszédaim elhallgattak, valószínûleg
odamentek. Az aranyásók közül valaki, mint a zûrzavaros szavakból kivehettem,
egy papirost gyújtott meg fidibusznak szórakozottságból, s mikor már égett,
vette észre rémülve, hogy az egy értékes okmány, amely nélkül most már akár
visszafordulhat.
- Oda a programbeszédem - mondá
és dühösen káromkodott. - Most már megbuktam.
- Ki csinálta azt a beszédet? -
kérdé egy gúnyos hang.
- Készen hozom otthonról, holnap
kellett volna elmondanom - és még nem tudom könyv nélkül. Vagy úgy, hogy ki
csinálta? Ki más, én magam...
- Tehát forduljon ismét maga
magához...
- Igen ám, csakhogy a tanár
öcsém nélkül sohasem vagyok magamnál.
Ismét elcsendesült minden,
vagyis jóízû álom nyomott el talán, azt hiszem, hogy hortyogtam is.
- Hozol-e tollakat? - kezdé a
társalgást egy rekedt torok.
- Van bõven - felelte
vontatottan megint egy új ember.
- Hát a kerület hogy áll?
- Az megvolna...
- No, derék, - többi megjön
magától, mert hallod, öcsém, ha már mindenét elveri az ember, kétféleképpen
válhatik még valamivé: vagy a kormány nevezi ki valami hivatalba, vagy a nép
helyezi olyan piedesztálra, aminek hasznát veheti. Voltál-e már valaha
Miskolcon templomban?
- Hát hogyne lettem volna!
- Akkor hát láttad, hogy Szent
József egy arany tuskóra van állítva. Mármost azt kérdem én tõled, mit tennél,
ha te lennél esetleg Szt. József és ha megelevenednél? Ugye ahelyett, hogy a
tuskót taposnád, kapnád hirtelen a hónod alá s beváltanád az aranymûvesnél. A
népszerûség arany, édes öcsém, a kormány ö t v ö s, te pedig okos ember vagy...
- Jól ismer, kedves bátyám...
pszt... a lelkemben olvasott!...
E pillanatban éles, hosszantartó
fütty hallatszott. Fölriadtam. Hangzott a csengettyû is, s a vonat szép
csendesen megállapodott.
Az utasokból három leszállni
készen áll az ablaknál. Lelkesedett, harsány kiáltás fogadta: »Éljen Bajmóczy
Kristóf jelöltünk!«
Kitörültem szemeimbõl az álmot.
Teringette... milyen bolond
vagyok én! Hiszen nem aranyásók ezek az urak, hanem kerületeikbe utazó
követjelöltek. Aztán nem Kaliforniában vagyunk, hanem idehaza Magyarországon.
A konduktor torkaszakadtából
kiáltotta:
- Bugy-Péterfalva, drei Minut.
|