|
Petruska úr szerette volna a házát eladni; akadt is vevõje.
De ájtatos nénje, kit a ház jussa felerészben illetett, sehogyan sem akart az
õsi fészektõl megválni...
Nagypénteken reggel Püspükóvár templomjáró népe különös hírt
hallott.
Petruska Ignác fõkapitány házát kísértetek járják. Soha,
mióta Püspökóvárt a török elpusztította, a nagy piacon ilyen gyülekezés nem
volt.
Az emberek suttogva bújtak össze s rémült arccal beszélték
el egymásnak a történet részleteit, melyeket egyikök se látott. Kupka, a
harangozói pontosság 77 esztendõs mintaképe, elfelejtett a nagymisére
beharangozni; Hájas Kata asszony nem vette észre, hogy az inasgyerekek az
almáját lopják, - oly hévvel deklamált; Pásztor Imre, becsületes szûcsmester
pedig keresztet vetett magára a korcsma elõtt is; Pakli Tamás találkozott az
utcán Jani úrfival, aki négy esztendeje adósa egy öltözet ruha árával, és Pakli
Tamás nem kérte a pénzét. Az al-járásbíró, derék, pocakos agglegény, elment a
gyógyszertár elõtt és nem nézte meg magát a nagy üvegtáblán.
És mindezt ama hír okozta, hogy a fõkapitány házát
kísértetek járják.
Kellett valaminek lenni a dologban; mert Püspökóvár írástudó
közönségét minden kósza szellõ meg nem ingatja hitében. Bizonyosat ugyan senki
se mondott; de azt úton-útfélen beszélték, hogy a Petruska-kisasszonyok, ezek a
fehér viaszból formált angyalkák, egész éjjel imádkoztak; a padlásról titkos
dübörgés hangzott; a falakon kopogó szellemek árnyai vonultak végig, és a
fõkapitány testvére, az öreg Zsuzsi asszony feje alól tízszer is kihúzták a
vánkost.
A megrontott ház zöld kapuja egész nap be volt zárva, s a
magas kõfalon a legkíváncsibb szemek se bírtak keresztülhatolni. Egyedül Erzsók
néninek, a Boris szolgáló mostohaanyjának sikerült egy percre bejutni.
- Jaj, édes lányom, gyere hamar, haldoklik az apád.
A szegény leány futott. Erzsók néni megállította.
- Mit tudsz? mit láttál? minõ volt? Beszélj!
- De mikor az édesapám!...
- Ördög baja sincsen. Csak azért mondtam, hogy kieresszen a
vénasszony. Láttad a kísértetet?
- Láttam-e anyámasszony? Úgy láttam, mint kigyelmedet látom.
Fehér lepedõ volt rajta, a csontjai zörögtek, mint a vacogó ember foga. Villogó
haj úszott utána, szemeibõl és szájából kénköves tüzet okádott. Hát még az a
csörömpölés, amit véghez vitt! Az üvegek, az edények táncoltak az almáriumban,
s a szenteltvíztartóból egy szempillantásra kiszáradt a víz. A ténsúr a fejét
se merte kidugni a paplan alól, a kisasszonyok pedig halványabbak voltak, mint
amikor bálba mennek. Éppen éjfélt vert a toronyban, mikor a csengettyûk
megszólaltak. Én hallottam a zajt s fölnyitottam a szemeimet. De a világért se
tudtam megmozdulni. A szívemet mintha malomkõ nyomta volna, s a kezeim guzsba
kötve se fájnának úgy. A gonosz lélek járt fölöttem.
Erzsók
asszony eleget hallott; kipirult a lótásfutásban, mire a komámasszonyt,
sógorasszonyt, ángyomasszonyt s a jó ég tudja, még miféle asszonyt
összeharangozta. Nem száradt a lelkiismeretén, hogy másokat nem tudott
részesíteni a pletykatudás mennyei mannájában. Déli harangszóra minden ember tudta
már a dolgot, s még Rõt Miska, a három mázsás mészáros is így fohászkodott:
- Add meg, Uram, mindennapi kenyerünket és ments meg a
kísértetektõl!
Másnap Petruska Ignác úr, hóna alatt a jólismert
bambuszbottal, a plébániára ment. Apró szemei nem reszkettek ugyan a
félelemtõl, sem arcavirágát az ijedség el nem hervasztotta; de szemtanúk
beszélik, hogy a plébánia küszöbén guggoló hét koldusasszonynak fejenkint két
garast osztott ki. S ez a körülmény határozottan valami rendkívüli eseményre
vall; mert Petruska úr emberemlékezet óta nem adott koldusnak többet egy
fillérnél, azt is csak a legnagyobb sátoros ünnepen, mikor az árendát beszedte.
Szelid József esperes úr a díványon hevert s nagyon
megörült, hogy a fõkapitányt látta.
- Micsoda gyermekmesét terjesztenek az ön házáról?
- Nem mese az. Egy szóig valóság, fõtisztelendõ uram. Föl
van forgatva házam gyökerestõl. Harmadik éje már, hogy a szemünket se
hunyhattuk be. Iszonyú dübörgés riaszt fel álmainkból; a falakban titokzatos
moraj zúg, a tûzfalon kéklángú jegyek jelennek meg, s a föld mintha
bugyborékolna lábaink alatt. Éjfélkor valami kísértõ szellem huzódik át ágyaink
fölött, mintha ködbül volna, s hatalmas, mint a pokol fajzata. Olvastam én,
uram, Wilkie Collinst, Poe Edgart; egy csöppet se féltem. De most én is csak
azt mondom, amit a néném sürget, hogy nem ártana a házunkat b e s z e n t e l n i.
Ünnep után Szelid József esperes mind a két káplánjával
teljes papi díszben beszentelte a kísértetjárta házat. Kupka vitte a füstölõt,
s két iskolás fiú a nagy könyveket, melyekbõl az esperes úr ráolvasott a
manóra.
Zsuzsi néni, a fõkapitány testvére, ott ült a bõrös
karosszékben s morzsolta az olvasót. Redõs arcán az áhítat nyugalma fénylett, s
ajkai csöndesen reszkettek.
- Én uram, én istenem, mi rosszat tettem, hogy így büntetsz
engem! - suttogta jámboran s szemeit a papra emelte.
De nem használt semmit. Sok bátorság szorult abba a
kísértetbe, még a szentelt víztõl sem ijedt meg.
Húsvét után kedden és szerdán éjjel nem volt a
Petruska-házban egy zug, mely a kísértet figyelmét elkerülte volna. Zsuzsi néni
a kamrába zárkózott, Szûz Mária képe elõtt mécset gyújtott s buzgón hangoztatta
a zsolozsmát. Éjfélkor az ablakok megzendültek, az oltármécs hirtelen kialudt
és Zsuzsi néni halálra ijedten a következõ szavakat hallá:
- Hagyd el ezt a házat, itt lakik a sátán!...
Isten a megmondhatója, mi történt ezután.
Reggel Zsuzsi néni beszélt az öccséhez.
- Édes öcsém, én ebbõl az átokverte házból még ma
kihurcolkodom. Áztasson inkább az egek esõje, mintsem egy éjszakát még e födél
alatt töltsek.
Nagyot villant Petruska úr két apró szeme.
- Mondtam én azt régen, hogy adjuk el ezt a házat. Vevõje is
volt már. Szekeres Pál hétezer forintot kínált érte; azonban te nem akartad
adni.
- Od adom, öcsém, od adom!
- Késõ bánat! Szekeres Pál már csak a felét ígéri.
- Od adom féláron, od adom ingyen.
Húsvét után elsõ csütörtökön megtörtént az alku. Szekeres
Pál uram kifizette a hétezer forintot, nem retteg õ a kísértetektõl.
És aki a kísértettõl nem fél, azt a kísértet sohasem
látogatja meg...
Püspökóváron pedig a rossz nyelvek azt beszélték, hogy
Zatocsil Márton hajdani szitakötõ, akinél azelõtt soha senki tíz garast nem
látott, - három hétig csak úgy szórta a pénzt, mint a polyvát, s minden éjjel
kapatosan került haza, az utcákon végig azt dalolva, hogy:
- Én vagyok a Petruskáék kísértete!
|