A »KÉK KAKAS« A KEREPESI ÚTON

1881

I. A 68-IK SZÁMÚ HÁZ LAKÓI

Történetünk abban az időben játszik, mikor még nem volt meg a fényes sugárút, mikor országunk fiatal fővárosa körülbelül úgy nézett ki, mint a mai Szeged. Az öreg Duna, mely most megzabolázva szelíden suhan el karcsú paloták véget érni nem akaró sorai között, még nem volt olyan költséges ágyba fektetve, s tükrében nem nézte magát annyi kevély, fényes épület.

Az 1848-iki szabadságharc után volt már, de még sok évnek kellett eltelni a virradatig. Egyszóval ama, egészen az unalomig emlegetett »tizenkét esztendő« egyikét éltük.

A mi kedves Pestünk ezekben az időkben korántsem volt oly eleven még hozzávetőleg sem, mint most. Igazi kisvárosias élet volt benne, a Váci és az Úri utcákat leszámítva, s még talán a Kerepesi utat is, hol a forgalom élénksége valamivel nagyobb mérveket öltött, mint egyébütt.

A vámsorompón innen, de nem nagyon messze feküdt egy nagy sárga ház, mely előttünk főleg azért fontos, mert történetünk legnagyobb részben benne folyt le. A hosszú, egyemeletes ház, mely sárgára volt meszelve, egyike volt akkoriban Pest legszebb házainak. A kapu fölött nagy, ódon címerrel, melyben egy életnagyságú vadkan pajzsot tart arany mezőben, e felirattal - »Prosperis et asperis« (örömben s búban), az ablakok közt csinos faragványokkal; a 68-ik számot viselte.

A ház még most is megvan, bár sok átalakítással, de már ki tudja, milyen szám alatt!

A 68-ik számot azon időben használták megjelölésére, midőn még ott ékeskedett a balszárnybeli boltajtón a »kék kakas« felkunkorított farkkal, mely legyezőhöz hasonlított.

A »kék kakas« alatt különféle csemegék, citromok, narancsok, fügék, cukorsüvegek, s szalonna voltak festve, majdnem művészi ihlettel, úgyhogy az iskolásgyerekek mindig bizonyos ámulattal álltak meg a bolt előtt; míg kicsinyek voltak azért, hogy a sok tündér-dolgon legeltessék szemeiket, melyeknek eredetije belül vagyon, mikoron pedig nagy deákok lettek, azért, hogy a szép Marit, a boltos leányát láthassák, ki rendesen egy kis széken kötögetett anélkül, hogy csak futólag is felpillantana az epedezőkre.

Bodner Mari vézna, beteges teremtés volt, átlátszó fehér arcbőrrel, a halántékon kiütő kékes erekkel, a szájszéleknél két-két félkörbe futó ránccal, miket el nem simított az örökösen ott lebegő jóságos mosoly, hanem mint a téli napfény inkább valami fagyos jelleget kölcsönzött a színtelen, vékony ajkaknak, mik nem látszottak teremtve édes, odaadó, forró szerelemre.

Akit Bodner Mari meg fog csókolni valaha azokkal a vékony ajkakkal, az bizonyára összerázkódik a hideg érintésre - hanem, aki azzal a szõke lágy hajjal, mely sarkáig ér Marinak, fog játszadozni egykor, az boldog ember leszen, ha ugyan ama gyönyörû tüzes, fekete szemeknek egy olvadó pillantása egyszerre izzó szénné nem égeti, ha meg nem semmisíti, õrültté nem teszi végképp az ellentétek e találkozása: a forró délöv és az éjszaki sark együtt.

Mari, bár olyannak tûnt föl, mintha már a huszadikban járna, csupán tizenhét éves volt, de valódi gyermek, kedélyének ártatlanságát, szívének áldott jóságát és üdeségét tekintve. Aki õt bõvebben ismerte, jóságát, szendeségét, eszményi kedélyvilágát, csak így és nem másképp képzelheté az úgynevezett angyalokat, mikkel a poéták frázisai népesítik be a világot; a legendák pedig ama tartományt, melyrõl nincs sem térképünk, sem földrajzunk, s hova a doktorok szoktak adni érvényes útlevelet és nem a rendõrfõnöki hivatal.

Mari olyan, mintha elõkelõ hölgy volna, dacára annak, hogy atyja az excentrikus Bodner Ferenc bácsi egyszerû szatócs a Kerepesi útnak a Népszínházon túli részében, anyja pedig született Barkás Amália nevelõnõ volt egy magánintézetben Budán, ki a leckeóráktól megmaradt idejét lelkiismeretesen értékesíté, átültetvén minden tudományát egyetlen leánygyermeke elméjébe, és midõn már semmi átültetni való nem maradt, teljesítvén az idõközben egy fûszerkereskedõ özvegyével viszonyba bonyolódott Bodner Ferenc iránti nõi engedékenységbõl folyó kötelmét is, a lehetõ legjobb idõben kitért a jóravaló ember útjából, örök nyugalomra hunyva be szemeit, melyeket Bodner bácsi, mikor életteljesen csillogtak, macskaszemeknek nevezett.

Mari vigasztalhatatlan maradt, mostohaanyja iránt ellenszenvet érzett, de tiszteletteljes modort tanúsított, összes szeretetével atyja felé fordult, kirõl nem tudni egészen bizonyosan, miként vélekedik az új viszonyokkal szemben?

Bodner úr, ki valaha tudományos pályára készült, és a filozófia volt kedvenc tudománya, melybõl az 1848-iki nagy nemzeti háború zaja ragadta ki, részint ezen háború folytán, részint pedig azon másik következtében, melyet közönségesen házasságnak szoktunk nevezni s mely néha küzdelmesebb, fáradságosabb és tovább tartó a »harmincéves háborúnál«, minden kedélyét elvesztette: mogorva lett, gondolatait ritkán közölte másokkal, s ha igen, akkor is nagyon szaggatottan, úgyszólván ködösen.

Nyíltan mindössze annyi változást konstatált, hogy az új feleség jobban készíti a fõzelékeket, ellenben a káposztának titkát nem bírta úgy kilesni, mint a megboldogult; nyugossza meg az Isten ott, ahol vagyon, a kerepesi temetõben.

Egyéb újat nem akart észrevenni, de e változás is annyira kivette sodrából az örök egyformasághoz szokott férfiút, hogy azt tette, amit még sohasem cselekedett azelõtt: elkezdett õszülni.

Ezen tünemény már említett okához nem kis mértékben járultak Bodnerné asszony némely egyéni sajátságai, mik egészen ellentétbe helyezték õt a már végképp elhallgatott néhai élettárssal, ama fájdalmas meggyõzõdéshez vezetvén a jó Bodner urat, miszerint a megboldogult fûszerkereskedõ, az õ érdemes elõdje, egy teljesen alávaló, vastagbõrû lurkó lehetett, hogy annyi évig húzta ki életpárja folytonos zsörtölõdéseit és sátáni uralkodását.

Bodner úr tehát mindjárt a kesernyés mézeshetek után Marival együtt komolyabb arccal, mint valaha azelõtt, alkotmánya sáncai közé, a szatócsboltba vonult, és kivévén azon idõt, amíg ebédelt és aludt, ott ácsorgott és dörzsölte kezeit, vagy pedig teljesíté a vevõk kívánatát; nagy ritkán kockáztatva egy-egy rövid megjegyzést a nõi munkába merült Marihoz:

- Hideg van ma, leány, hideg van.

Némelykor így szólt:

- Milyen világ, Mari, milyen világ!

Máskor megint ezek voltak szavai félnapi elmerült gondolkozás után:

- Gyengül az ember, Mari. Öregszünk. Nagyon öregszünk. Átkozottul öregszünk!

Nincs valami egyhangúbb - még ott künn az öreg Duna folyása sem -, mint egy félreesett szatócs-üzlet napi története, illetve forgalma. Ugyanazok az arcok a környékrõl naponkint. Hajnalban a friss süteményt hozza a pékfiú, ezután jönnek a különbözõ munkások, kik egy garas ára pálinkát fogyasztanak fejenkint, majd a szomszédból Wimmer anyó csoszog be a maga félköcsög tejéért, melyért fizet nyolc krajcárt, de naponkint ott csacsog félóráig s tíz krajcár árú meleget szed magába, nem különben a vastag, vén Miska, ki míg paprikás szalonnából álló »fölöstököm«-jét fogyasztja, Mari kisasszonyt nem szûnik meg folytonosan untatni urára, Kaziray Gáborra vonatkozó elbeszéléseivel. Délfelé a környék szolgálói adják egymásnak a kilincset, apró bevásárlásokat téve; az átellenes kávéház pincérjei szerzik be szivar-, burnót- és gyufaszükségleteiket. Délben a sánta Molnár Jánosné érkezik a Ferencvárosból, friss halat, lisztet és préselt töpörtût visz, egyébkor füstölt sertéshús-hulladékot: »Molnár János uram - úgymond - meg fog örülni e cikkeknek.« Délután két órakor Szabó Sámuel úr, a szatócs régi és állandó barátja nyit be a »Kék kakashoz«: egy talpig jóravaló, jámbor ember, aki délután egy óráig ül a hivatalban (iktató a törvényszéknél), háromnegyedóráig ebédel a »Sárga hering« címû terézvárosi vendéglõben és aztán piquetet játszik érdemes barátjával egy petróleumos hordón mindazon idõpontig, míg Bodnerné asszony jónak nem látja bekiáltani:

- Hallod-e, Bodner? Az ördög vigyen el, Bodner! Még mindig a kártya mellett gubbaszkodol?! Abbahagyod, de mindjárt! A vevõk azért nem jönnek, mert nem látják kopasz vén fejedet az ajtó-ablaknál. Milyen visszaélés ez, hallod-e? Kártyával ölni az idõt, míg én munkával értékesítem. Ezer csattogó mennykõ, ez többé ne történjék! Mentegetõdzöl ugye? Hogy egy órát magam is megengedtem? Millió kartács; - de hát mióta vannak ily hosszú órák Budapesten? Feleljen ön, Bodner úr! És mióta szabad egy üzletembernek annyira - megfeledkezni magáról, hogy nekem, a gyönge nõnek kell õt kötelességeire figyelmeztetnem? Ez többé ne történjék!

- Milyen világ, Samu barátom! - sóhajt föl ilyenkor Bodner úr fölkelve. - Holnap ön kezdi az osztást.

És ez így megy napról napra, csak elvétve esik meg, hogy egy ismeretlen ember téved be változatosságból, mi szinte eseményt képez a Kerepesi úti szatócskereskedésben.

Hát még az aztán milyen ritkaság, midõn egy olyan elegánsan öltözött igazi úr lép a boltba, mint aminõ Kaziray õnagysága, ki az egész elsõ emeletet bérli fölöttük.

- Mivel szolgálhatok? - kérdi Bodner a szokásos kézdörzsölgetéssel, mellé egyszersmind tiszteletteljesen meghajlik.

Kaziray Gábor fölteszi monokliját és néhány másodpercig meglehetõsen szemtelenül megtekinti Mari kisasszonyt.

- Egy doboz szivart kérek.

- Milyen szivart parancsol?

- A lehetõ legjobbat. Komisz, pocsék idõnk van.

Bodner úr helyeslõleg bólint fejével és becsomagolja a szivarokat.

- Inasom, a semmirevaló Miska, egészen el van ragadtatva az önök angolkeserûjétõl. Megígértem a vén fickónak, hogy megízlelem.

- Mari! - mondja Bodner úr egyhangú ünnepélyességgel.

A karcsú leány fölkel és elhagyja a boltot, hogy behozza a szobából a jobbik üveget.

- Ha nem csalódom, a kisasszony a Bodner úr leánya, nemde?

- Kié is lenne másé? Igen, az enyém - mondja elmerengve. - Meg vagyok róla gyõzõdve, uram. Ez tény, valóságos tény.

- Nem kételkedem benne. Igazi csinos gyermek.

- Aki ép, az mind szép. Gulyáshússá aprítsanak, ha ez nem az én megrendíthetetlen elvem.

- Mindenesetre tiszteletreméltó elv, hanem bajosan általánosítható helyzet - viszonzá Kaziray.

Bodner úrban ma nagy volt a szóbõség. Egy elegáns úr a boltban azon hatást tette reá, mit a tubákot már föl sem vevõ orra tesz a kapadohány megszárított pora: elkezdett tüsszögni.

- Nem általánosítható? Meglehet. De csak addig, míg a gyakorlatias irány kevesek vezetõje lesz. Az öreg Bodner gyakorlati fickó, uram, és neki megvan azon szabadsága, hogy mindent ez irányban fogjon föl. Uraságod ellenben fiatal szemekkel és kedéllyel tekinti a dolgot. Ez pedig nagy különbség.

Kaziry csakugyan inkább volt még számítható a fiatalság, mint az öregek közé: csattanó piros arca a rajta honoló jámbor kifejezéssel, sima, redõk nélküli homloka, örök derûjével, legföljebb harmincöt évesnek mutatták.

- Bizonnyal a helyes úton jár ön - mondta a szatócsnak. - A gyakorlatias irányt én is szeretem s ez okból mellõzve beszélgetésünk eddigi fonalát, azonnal áttérek a tárgyra, mely tulajdonképpen ide hozott.

- Hallgatom, uram.

- Én a kisasszonyt azon idegen hölgynek hittem, kit Miska... az inasom említett.

- Ama kisasszonynak, ki a szomszéd szobát bérelte tõlünk?...

- Bérelte? tehát már nem bérli?

- Valóban õ már kihurcolkodott a csinosan bútorozott és jutányos szobából, s meg kell jegyeznem az illetõ fiatal hölgy érdekében, ami rendkívüli a mai idõkben, számláját teljesen rendbehagyva. Igen, fájdalom, õ már nem lakik nálunk. Talán tetszett is látni kifüggesztve a kapun a cédulát...

- És hova ment?

- Nem hagyta hátra lakjegyzékét.

- Nagy kár! - mondá Kaziray bosszúsan.

Mari éppen e pillanatban jött be a nagy üveggel s hallván a társalgás utóbbi részét, önkéntelen kíváncsisággal kérdé szép csengõ hangján:

- Az idegen hölgyet kérdezi, uram? Engedje tudnom, miért?

- Oh, az egy igen sajátságos történet, kisasszony! Egy jó barátom fekszik szállásomon betegen már egy félév óta, keresztülgázolt a tífuszon és nem tudom, mi mindenen, bár az orvos is lemondott már róla. Tökéletesen eszmélet nélkül feküdt egész tegnapelõttig, a múltkor végre visszanyerte öntudatát, azonban betegségében - ami orvosom állítása szerint éppen nem példa nélküli - elfelejtette a magyar nyelvet, melyet lengyel létére is olyan hibátlanul beszélt, akár én, s elfelejtette ama féltucat egyéb nyelvet, mikben még azonfelül járatos volt; nem bírja magát kifejezni, csupán anyanyelvén.

Erre Bodner úr is azt mondta:

- Teringettét! Ez már valami!

- Szegény barátom! Beszél, kiabál, de nem értjük, s érthetetlen szavait oly dühös mozdulatokkal kíséri, hogy én azt hiszem, a harag forr benne, s hogyha fogva nem tartaná erõtlensége, kiugranék ágyából, hogy ott megfojtson.

- Ez kellemetlen lehet - de mi vonatkozással van azon fiatal hölgyre?

- Egészen világos lesz. Gondolhatja, kisasszony, hogy ez tarthatatlan helyzet. A körülmények követelik, hogy megértsük, mit kíván a beteg, s elmondhassuk neki, mihez tartsa magát. Pest összes cselédintézetében megfordultam, s sehol egy egyén, ki a lengyel nyelvet beszélné. Ma végre a vén Miska figyelmeztetett, hogy ott az utcai szobában lakik egy hölgy, kit gyakran hallott dalolni e nyelven. S íme, fájdalom, õ is eltávozott.

- Oh, ha csak ez a baj - mondá Mari csendesen -, azon könnyen segíthetek.

- Hogyan, kisasszony? Kegyed talán tudja lakását?

Mari szomorúan rázta fejét:

- Nem, nem tudom: nem mondta meg, nagyon titkolt valamit, úgy ment el szó nélkül, ki tudja hova?... hanem én beszélek e nyelven.

- Hihetetlen. Kegyed lengyelül tudna?

- Igen, uram. Palowszki Anna barátnõm volt; megtanultam tõle.

- Ez már valami! - kiáltá Bodner úr egy zöld blúzos vevõnek, selmeci pipákat bontva ki.

Mari hévvel folytatá:

- Az igen szép nyelv, uram. Aztán ha látta volna õt, a legszebbet, a legjobbat...

Kaziray mosolygott.

- Bizonyára nagy tisztesség ily ajkak által dicsértetni, mint a kegyedéi, de engedje meg, hogy õszinte örömérzetem dacára is, melyet azon tudat kelt, hogy végre hát érteni és teljesíteni fogom beteg fiatal barátom óhajait, legelsõbben ön iránti csodálatomat fejezzem ki; hogyan volt kedve megküzdeni ama sok nehézséggel, melyet egy ily nyelv elsajátítása hoz magával?

A hideg ajkak bágyadt mosolya olyan lett, mintha valami magasabb vallásos ihlet tündöklõ hímporral aranyozná be.

- Mert õ akarta, uram. Õ, Anna. Azt akarta, hogy megtanuljam.

- Ah, kisasszony! Az ember sokat megtehet egy szép hölgynek, kivált ha az ember férfi - de egy nyelvet megtanulni, engedje meg, ez már több a soknál.

- Szüksége volt rá szegénykének - mondá Mari érzékenyen -, hogy én lengyelül tudjak. Hogyan olvashatta volna föl nekem egyébként a levelet, mely lengyelül volt írva?

- Az ördögbe is! - kacagott föl édesdeden Kaziray Gábor - akadémiai taggá legyen az ember elõbb, hogy fiatal hölgyek kedélyvilágába belásson s indokaikat megértse. Vitázzunk kissé a dologról, ha megengedi. Mi szüksége volt a lengyel kisasszonynak megmutatni a levelet, vagy miért nem fordíthatta azt le németre?

Mari arcán ritka vendég jelent meg: a pír.

- Oh, uram, mit tehetek én arról, ha ön nem érti ezt, s én nem vagyok képes oly szívhezszólóan megmagyarázni, mint õ tenné. Anna levelet kapott kedvesétõl, egy itt Budapesten tartózkodó lengyel emigránstól haza, a falujába, melyben megírja neki, hogy miután a szülei meghaltak, nincs ellene azon tervnek, miszerint Anna jöjjön utána Magyarországba s illetõleg Pestre, kitûzi a határidõt, amikor várni fogja az indóházban, megírja benne szállását - és sok minden egyebet, ami ilyen levélbe való.

- Kárhozzam el, kisasszony, ez egy regénynek az eleje.

- Egy szomorú regénynek. Anna otthagyta hazáját, hogy álnév alatt lappangó kedvesét fölkeresse. A kitûzött napon itt volt Pesten, de az indóházban nem várta senki. Az ifjú nem volt ott.

- Egy régi történet, mely...

- Megdöbbentõ bizonytalanság metszõ kínaival sietett kedvese szállására. Hiába sietett. Az már nem lakott ott: híre-hamva sem volt. Még a házmester sem tudott róla semmit, hová ment; új, négynapos házmester volt, az elõbbit elcsapták, ki tudná, hol van?

- Igazán szomorú eset - szólt Kaziray.

- Anna kétségbe volt esve. Egyedül, elhagyatva zúzott szívvel találta magát ez idegen városban.

- Szegény leány! - sóhajtá Kaziray önkéntelenül.

- Nem olyan szegény, mint ön gondolja. Aki szeret, az még mindig elég gazdag... megmérhetetlen gazdag. Anna - mint mondá - meg volt gyõzõdve, hogy kedvesének elmaradása s lakásváltoztatása tõle nem függõ körülmények kényszere és reménye volt õt feltalálhatni. Hiszen Pest elvégre is nem világváros...

- Kezdek kíváncsi lenni.

- Hitte, ha eltávozott volna is valamely oknál fogva Pestrõl, vissza fog jönni ide okvetlenül. E kinccsel, e reménnyel jött házunkhoz, melyhez, mint magát sokszor kifejezte, valamely sejtelemszerû borzalom bilincselte. Utcára nyíló ablakú, földszintes - szobát keresett, ez éppen olyan alkalmas arra, hogy az ablakból a járókelõket nézze. Õ azt tette örökké, vagy pedig ott bolyongott a Váci, Hatvani utcákon, melyek a legnépesebbek, hol naponkint majd minden úri ember megfordul egyszer. Fájdalom, eredmény nélkül múltak a napok, az az alak, akit keresett, nem volt látható sehol.

- Milyen szerelem! - sóhajtá Gábor.

- Kínos, de mégis édes napjai voltak. A leáldozó nap, mely örömet nem hozott, Anna örömeit s reményeit mindig átadta örökül utódjának: a következõ napnak. Néha, nem tagadom, csüggedés fogta el a kedves leány lelkét, s ilyenkor én voltam vigasztalója. Szívét az én szívembe öntötte, egy szívvel éreztünk. Kedvese utolsó levelét ezerszer és ezerszer elolvasta, külön minden sorát; oh, mennyi mindent beszélt abból neki csak egyetlenegy szó is...

- Milyen bolondság! - mormogott magában az öreg Bodner, egy cukorsüveget nyiszálva garasos apró darabokra.

- Egyszer az a sötét gondolata támadt, hogy az a levél nem eléggé forró szerelemmel van írva. Lefordította nekem nagy gonddal, szórul szóra. Én összecsaptam kezeimet és fölkiálték: »Oh, milyen levél! Mennyi érzelemmel telt!« Arca boldogságtól ragyogott, kikapta kezembõl a fordítását és összetépte: »Nem úgy, kedves Mari! - mondá - neked nem szabad e hitvány, elhalaványító fordításból ítélned, neked eredetiben kell azt olvasnod.«

- Milyen költészet! - kiáltá Kaziray elragadtatva. - Oh, kisasszony, ez rendkívüli!

- Beláthatja tehát, uram, hogy meg kellett e nyelvet tanulnom az én Annám kedvéért, hogy nyugalmát adjam vissza.

- Igaza van, kisasszony. De miként történhetett, hogy a lengyel kisasszony anélkül cserélt lakást, hogy önt lakcímérõl értesítse?

Mari szép márványhomloka elborult.

- Egy jósnõ, ki a városligeti fasorban lakik - mert Anna minden eszközt igénybe vett -, azt jósolta szegénynek, hogy egy lény van csak, akitõl boldogságát féltenie kell, és az én vagyok. Sírva borult keblemre s kért, ne haragudjam, amiért elhagy nyomtalanul; annak meg kell lenni. Nem használt semmi rábeszélés, és fájdalommal bár, tisztelnem kellett akaratát.

Mari nagy égõ szemeiben könnyek jelentek meg.

- Szinte elérzékenyültem magam is - szólt Kaziray felkelve. - Érdekes elõadása annyira magával ragadott, hogy majdnem elfeledkeztem szegény barátomról odafönn. Nem képzeli, kedves kisasszony, mennyire le leszek kötelezve emberbaráti szívessége által. Nõtlen levén, talán Bodnerné asszonyság kíséretében lesz oly szíves...

- Minek ez? - egészen fölösleges. - Magyar nõ vagyok; nem félek.

Kaziray néma áhítattal kísérte föl a lépcsõkön.

- Ez hát a »grajzlerajos kisasszony« - amint a házban nevezik. Milyen leány ez! Az öreg Budát Pesttel együtt nem tapossák ennél drágább lábacskák.

Kaziray szívérõl, úgy érezte, mintha valami ráülepedett por lett volna ma lekefélve. Könnyebben, szabadabban vert ott belül.

- Egy kis türelmet kérek, kisasszony - mondá egy pazar fénnyel bútorozott kis szalonban -, megnézem, oly állapotban van-e barátom, hogy elfogadhatja kegyedet.

Félperc múlva kilépett.

- Tessék, kisasszony!

II. KOZENSZKY LÁSZLÓ

Mari szeretetreméltó félénkséggel és együgyûséggel nyújtotta karját s belépett.

Gábor úgy érezte, amint a beteghez közelgett, hogy a Mari karja, mely az övén nyugszik, görcsösen megrándult.

- Ah, mi lelte kegyedet, az istenért?! Rosszul lett?

- Nem, nem - suttogá. - Istenem, ez õ! Igen, megismertem, ez õ!

- Melyik õ? - kérdé Gábor, egy megvillanó sejtelem befolyása alatt önkéntelenül hangosan.

- Az Anna võlegénye - rebegé a leány mozdulatlanul a földhöz gyökerezve.

- Szent isten! Lehetséges-e az?

- Láttam a fényképét.

A beteg, bármily halkan volt is kiejtve, meghallotta az Anna szót, feszülten figyelt, arcát a spanyolfal mögé húzva.

Mari az ágyhoz közeledik.

- Uram - szólítá meg lengyelül.

Az egyszerre, mint a nyíl, ütötte föl fejét az édes hazai hang hallatára; nagy fekete szemeiben csillogó tûz gyúlt ki.

- Ki van itt? Ki ön? Ön szólt itt hozzám hazám nyelvén?

- Én, uram! Eljöttem önnel csevegni, az ön barátja, Gábor úr fölkérése folytán.

Az ifjú végigsimítá ujjaival homlokát, azután nagy erõfeszítéssel elõre nyúlt teste felsõ részével és megragadta a hölgy kezét.

- Köszönöm, köszönöm!

Majd behunyta szemeit, s fejét, melyet fekete göndör fürtei sûrûen árnyaltak be, kimerülten hajtá a párnára.

...Egy nõ! Oh, õ igazat fog nekem mondani - suttogá magában.

- Barátnõm kegyed, vagy ellenségem? - kérdé azután hangosan. - Ismer engem?

- Barátnõje vagyok és ösmerem önt - felelt Mari. - Ön Kozenszky László.

- Hát kegyed?

- Az én nevem Bodner Mari.

A beteg gondolkozni látszott.

- Idegen hangzású!

- Német származású, de magyar nõ vagyok, uram. A földszinti boltos lánya itt e házban.

- Itt e házban? - nyögé a beteg - itt e házban? Oh, erre még rátérünk majd. Ugye rátérünk?

- Ha ön kívánja!

- Ön eszerint azért jött, hogy velem csevegjen? Énvelem? Mily különös! De hogyan tudhat lengyelül, ha magyar leány? Ne vegye kérem rossz néven, ha bizalmatlan vagyok: egy ideges betegnek oka van annak lenni, egy hontalan menekültnek még több oka...

- Önt teljesen kimeríti a sok beszéd. Kímélje magát!

- Nem, nem - mondá elhárító mozdulattal. - Miért nem felel ön? Kitõl tanult lengyelül?

Oh, ha megmondta volna neki, hogy kitõl!

- Hosszú történet az. Bizonyára el fogom önnek mondani egyszer.

Az ifjú kedvetlenül rázta fejét és soká nem szólt, nem kérdezett semmit; nyitott szemekkel, mereven, némán bámult a szoba-boltozat mûvészi freskójára, mely Phöbus égi útját ábrázolta.

Nyomasztó csend honolt a teremben, csak Gábor úr mély lélegzete hallatszék, ki sápadtan, keresztbe tett kezekkel állott egy ablakmélyedésben.

- Esküdjék meg kegyed - kiáltott föl egyszerre a beteg -, hogy igazat fog felelni!

- Én sohasem szoktam hazudni, uram! - mondá Mari szigorú hangon.

Kozenszky megütõdve nézett rá a lábadozó betegek ideges bámészkodásával, és amint lassankint végigfutott tekintete e hideg, fönséges vonásokon, mint a megnyugtatott gyermek, szégyenkezve rejté arcát a paplan alá.

- Hiszek kegyednek. Lány ön vagy asszony?

- Leány. Ön ugyan kivallat engem!

- Lássa, az megnyugtató, hogy leány. A leánynak több szíve van és kevesebb esze, az asszonynak több esze van, de már kevesebb szíve; mert a szív kopik az idõvel, kisasszony, de az ész növekszik...

Mari alkalmat talált most vidámabb mederbe vezetni a társalgást.

- Ön elhagyta a magyar nyelvet betegségében, de önt nem hagyta el szelleme.

- A magyar nyelvet? - nem értem önt.

- Azt állítottam, uram, hogy az ön derék barátja, Gábor úr nagy bánatára elfelejtett magyarul betegsége alatt.

- De hát tudtam valaha? - kérdé mintegy önmagától, mély küzdelembe merülve elõtóduló zavaros gondolatokkal, melyek sötéten hömpölyögtek agyában... - Ah! igen, igen... ott, ott...

Egyik kezével homlokára csapott, másikkal pedig Marinak intett, mintha csendet kérne.

- Csudálatos!... megõrülök... - Fejével jobbra-balra kapkodott, mintha valami homályosan borongó eszme-fonalat akarna megfogni, mely hol föltûnik, hol eltûnik, mint az alaktalan délibáb.

Egy konvulziv roham-rázkódás, mely túlfeszített idegeit megcsapta, egyszerre ismét sötét éjt borított a Mari által nyitott résre, honnan a múlt derengett szürke, formátlan foszlányokban.

- Oly izgatott... bolond vagyok. Bocsásson meg, nagyon kimerített a betegség. Hol is hagytuk el?

- Ön kérdezni akart.

- Ah, igen! Azt akartam kérdezni, szeretett-e már valaha, vagy szeret-e?

Mari arca lángba borult.

- Oh, uram! - rebegé - ilyen kérdés!

- Egy halálos beteg kérdése, egy kétségbeesetté...

Mari összeszedte magát és mosolygott.

- Nem, uram, én még nem szerettem.

- Nagy szerencsétlenség! - sóhajtott Kozenszky. - De mindegy: hallgasson meg, hallgasson meg...

- Azért vagyok én itt; barátja tudni akarja minden kívánatát.

- Oh! - mondá leírhatatlan dühhel - õ nem felelt nekem, nem nyújt fölvilágosítást, két napja ordítok, mint a vadállat, fenyegetõzöm, rimánkodom, õ nem felel; õ megöl engem.

- De õ nem érti önt! - szólt Mari erõltetett nevetéssel, sejtelmével a szomorú történetnek, melyet a véletlen szõtt átkozott kezekkel, dévaj pajkossággal.

Kozenszky fölkiáltott:

- Csakugyan lehetséges! És mégis akkor... Oh, én furfangos ember vagyok kisasszony. És most már hallgasson és feleljen! Miért süt be a nap ablakomon délután, mikor azelõtt reggel sütött?

- Nem értem önt - mondá Mari, figyelmesen nézve a beszélõ arcába: vajon hova céloz ez a kérdés?

- Én megfigyeltem e körülményt s borzasztó gyanúm támadt; én nem vagyok a Fürdõ utca 10. számú házban, mert annak utcai ablakai keletre nyíltak.

Mari most már értett mindent.

- Persze, hogy nincs ott; ön a Kerepesi úton van. Barátja idehozta önt a saját szállására nagy betegen, mert nem volt kellõ ápolása.

- Istenem! - ordított föl. - Milyen hónap milyen napja van ma?

- Október ötödike - felel Mari remegõ hangon.

A beteg indulatosan dobta föl magát fekvõ helyzetébõl.

- Minden késõ! - sikoltá velõt hasító fájdalommal. - Anna! Mi lett Annával? - hörgé és ájultan rogyott össze.

- Segítség, Gábor úr! Gábor úr! - kiáltott Mari ijedten. - Miska! Miska!

A vén fickó után kiabálhatott, az odalent oszlatá már a boltban világi gondjait a törkölypálinka mellett, Gábor pedig kõszoborrá meredve, állt régi helyén, szólni, mozdulni képtelen.

- Miféle dolog ez? - szólt Mari, megrázva karját.

- Oh, kisasszony - dünnyögé az kétségbeesett ábrázattal. - Én mindent kitaláltam, ez az én mûvem. Ez az én mûvem. Szánjon engem! Mit tegyek én most már?

- Ne legyen ön gyermek, Annát föl fogjuk keresni!

- Igen, igen, föl fogjuk keresni - kapaszkodék a felé nyújtott gondolatba -, ha föl kellene is egész Pestet fordítani miatta. Hamar orvosért!

III. A GRÓFI CSÉSZÉK

Kaziray kalap nélkül szaladt le és a kapuban úgy fellökte a jámbor Szabó Sámuel urat, hogy az szokása ellenére azon kemény szavakra engedé magát ragadtatni: »No, no« és a piquet-parti alatt - megzavartatván ezen rendkívüli esemény által - hamisan mondta be pointjeit, fölemlítvén a nemzetes asszony távoztakor, miszerint nincs messze már azon idõ, midõn a személy iránti tisztelet nem fog érni egy harapás levegõt sem.

Mari, míg Gábor az orvosért járt, egyedül maradt a beteggel, kiben csak halk lélegzet árulta el az életet. Tizenhét éves leány, beteg, fiatal férfi és a néma csend együtt. Költõi társaság!

Friss vízzel meglocsolta az ifjú halántékait és félresimítá hollófürteit. Talán mert útban állottak, talán mert meg akarta tudni, olyan puhák-e, amily fényesek?

Ahogy megérinté a hajerdõt, megijedt attól, amit tett, elrettenve kapta vissza kezét s ki akart futni a terembõl.

De szabad-e magára hagyni a beteget?

- Miska bácsi! - kiáltá, amint csak telt tõle, majd Mártát, Kaziray szakácsnéjának nevét hangoztatta - mind hasztalan.

- Istenem, mily meggondolatlanság volt Gábor urat elmenni hagyni. Nem én mehettem volna inkább orvosért?!

Mit fog gondolni Kozenszky, ha felnyitva szemét, itt pillant meg mellette? Oh, bárcsak ne térne eszméletre addig, míg valaki jõ. És mégis, bárcsak magához jönne szegény!

Lábujjhegyen visszasompolyog ágyához s hosszan elnézi a férfias szépségû, halavány arcot. Ezt szerette tehát Anna oly nagyon! Ez itt a számûzött hõs, a karcsú ifjú a fényképen! Milyen erõs ott, karddal a kezében. Itt csak árnyék kard nélkül, erõ nélkül. Erejét a betegség törte össze, kardját a hatalom! De a lelkét, a szívét nem törhette ketté semmi, s az is egy éles kard, jobb az acélnál. Azért van õ számûzve!

A zsarnokság lehelete megrontja, megmérgezi a levegõt, hogy az meggyúl, lángra lobban az ilyen szívektõl. Azért van õ számûzve...

Pedig hát most alig dobban egyet-egyet az a szív, s ha dobban is, minden dobbanása Annáé.

- Boldog Anna! - sóhajtott Mari.

A délutáni napfény néhány bágyadt sugárt szûrt át a leeresztett redõnyökön, bearanyozva az ifjú arcát: mind oda esett az ágy fejéhez, mind neki jutott.

Mari elgondolta, hogy a napsugár abból az országból jön, hol az ifjú született, harcolt, s melyet a fehér cár rabbilincsre fûzött, onnan jött s most benézett ide, üdvözletet intett.

...Aranyos napsugár szegény lengyel földrõl, ki felcsókolod a hõsök vérét, légy üdvözölve ebben a másik országban, ahol szintén annyi a felcsókolni való...!

Oh, hogy nem volt most itt Bodner bácsi, útját vágni e csapongó gondolatoknak: »A gyakorlati irány, Mari! és semmi egyéb, Mari!«

De hiszen gondolkozni szabad mindenrõl. A gondolat nem bánt senkit, az egy semmi, amitõl nem fél senki, amit latba nem vesz senki, míg alakot nem nyer; de annak, aki gondolkozik, mégis sokat érhet: melegíti belül, megborzasztja, kétségbeejti, üdvözíti.

Ah, a Mari gondolatai nem ilyenek! Azoknak nincs irányuk, testük; bizonytalan homályos képzelõdés szülöttei azok, a szegény Anna elbeszéléseinek kísértgetõ árnyai, melyek születnek hivatlanul és örökre elhalnak egy ajtócsattanásra vagy egy nyomatékosabb lábcsosszanásra, aminõ teszem most hangzik a lépcsõkön, Miska bácsi közelségét jelentve.

Mari megrezzent, mint a tetten kapott bûnös; zavartan fordult el a betegtõl, hogy egy albumban lapozzon.

Kozenszky arcképe volt az elsõ, mit bent megpillantott; az a régi kép az összevont erõs szemöldökkel, magas, domború homlokkal, herkulesi mellel.

- Milyen színben lesz majd így, véznán, felöltözve?

Elpirult e gondolatra. - Úgy tetszett neki, hogy bûn van abban, pedig nem volt bûnös gondolat, csak új gondolat, új elültetett mag a szívben, mely az elsõ csíra-parány szálait ereszteni kezdi...

- Oh, csak jönne már az a Gábor úr az orvossal!

Éppen e percben jelent meg, lihegve tuszkolt maga elõtt egy szõke fiatalembert, kit a Szent Rókushoz címzett kórháztól hozott, és Miskát, a néhai huszárt.

- Mindenekelõtt nézze meg a beteget, doktor úr. Kend pedig egy javíthatatlan csont, Mihály! Kendet éppen csak akkor nem találja az ember, mikor szüksége van rá. Nekem úgy tetszik, hogy kend délután megint nem volt otthon?

- Az már nem igaz, tekintetes uram - mondja dörmögve Mihály úr.

- Hiába csûri-csavarja kend! Midõn a lengyel úr rosszul lett, a kisasszony hítta kendet, ha itthon van, meg kellett volna hallania. De kend nyilván ivott odalent.

Nem azért volt Miska Miklós-huszár, hogy ki ne vágja magát egyszeribe:

- Az Isten úgy segéljen, csakugyan hallottam ám a kisasszonyka hangját, de minthogy az õ hangját hallottam, azért mentem le Bodner atyushoz, azaz a kisasszonyhoz.

- De a kisasszony innen kiáltott a terembõl.

Miska együgyûen bámész arcot vágott.

- Persze... persze... De hát ki tudhatta azt? A hangot hallottam, de elhibáztam az irányt. Ez az átkozott fülem az oka, Schwechátnál nyomorodott el.

- Talán a torka...

Miska ájtatosan az ég felé fordította a szemeit.

- Görbüljek meg, tekintetes uram, akár a kis ujjam, olyanra, ha csak láttam is színét az italnak ma.

- Persze, mert kõkorsóból ivott kend...

Míg Gábor nem minden kedvtelés nélkül zsörtölõdék vén, de hû inasával, Mari észrevétlenül kiosont, magányt keresni otthon, az õ kicsiny, szûk szobájában... Talán érdekes mondanivalója volt a magánynak!...

Csakhogy a magány és a Bodnerné asszony nyelve nem férnek meg egy fedél alatt.

- Ah, drágalátos kisasszony! - gúnyolódék Bodner apó életepárja, amint Marit megpillantá szobácskája ablakánál, melyet folyondár futott be. - Nos, irgalmas szamaritánus! Csodatevõ szûz! Mióta lett a nagyságos kisasszony gyógyszertár, ha szabad kérdenem? Nem is tudtam, hogy drága kegyed hites tolmácsa a polyák nyelvnek! Ezer csattogó mennykõ! Franci! Vén Franci! Lódulj elõ odúdból, gyere hamar... itt van a híres wolwichi kuruzsló, javasasszony.

A vén Franci (már mint Bodner úr) eszeveszetten engedelmeskedve ugrott ki paróka nélkül a »Pester Journal« egy tegnapelõtti számával, mert õhozzá csak akkor jutott el már az élvezetcikk, mikor az »Arany pillangó«-hoz címzett kávémérésben, mely átellenben fekszik, már elõtte való nap elolvasták.

- Mi baj? - kérdé Bodner úr nem minden ijedtség nélkül.

- Az a baj - rikácsolta az asszonyság -, hogy bemutatom neked a nagyságos Kaziray Gábor úr háziorvosát... Eredj, siess be parókádért, amit lefelejtettél gyönyörûséges koponyádról, hadd teszem föl e kedves ártatlan fejecskére.

- Mennyire nem gyakorlati! - dünnyögé Bodner apó behúzódva.

- Úgy, úgy, paróka a fejedre, szép mákvirág; emancipált hölgyecske! Csak egy kis olló annak a fölburjánzott, libaszínû hajadnak s aztán beállhatsz férfinak, doktornak, hahaha! Igen, egy olló! Csakhogy tudja-e, kedves kisasszony, miféle nõknek szokták a hajukat levágni?

- Én semmit sem tudok - mondá Mari szilárdan -, csak azt, hogy ön igazságtalan!

- Micsoda? Igazságtalan? Már hogy én? Vajon ki vagy te, és ki vagyok én? Azt hiszem, én parancsolok a házban? - következésképp nem is lehetek igazságtalan.

- Nekem senki sem parancsol. Én magam parancsolok magamnak.

- Oh, oh! - tajtékzott még jobban nekigyulladva, úgyhogy hadonázás közben egy porcelán színûre mázolt csészét ütött le a konyha-állványról. Az ezer darabra mállott cserép minden darabkája ezer ördögöt küldött neki kölcsön. No, megálljatok, majd megmutatom én neked, hogy parancsolok, megmutatom, hogy a Bodner név bármilyen mihaszna is, nem merül gyalázatba, míg én tartom kezemben a gyeplõt, míg én fésülöm az erkölcsöt bennetek, én, aki a természet romlatlan gyermeke voltam, vagyok és leszek. Merészkedjél csak még egyszer egy fél délutánt ellopni ilyen helyen... ilyen helyen...

E végzetes pillanatban futott be Gábor egyenesen Marihoz.

- Oh, kisasszony, jöjjön fel, kérem, egy percre. Barátom szólani kíván önnel.

- Az nem lehet, uram! Mit gondol ön? - vevé fel a fonalat Bodnerné. - Éppen most tiltottam meg. Az én szavam nem levegõ, uram, nekem elveim vannak. Most is a kedvenc csészémet törtem el éppen e miatt a lány miatt... a legjobb csészémet uram, mely hozományomnak... mégpedig milyen hozományomnak legnagyobb éke volt. Marinak megtiltom többé fölmenni, menjen ön dolgára, uram!

A megbántott Mari némán, indulataival küzdve állott, arcán a megtestesült erély kinyomatával, Gábor úr ellenben lehûtve készült elsompolyogni, midõn egy szerencsés ötlet hirtelen visszaadta õt a cselekvésnek.

- Igazán sajnálom a dolgot, mert tudom, hogy kivált úri hölgyek ragaszkodnak az ilyesmihez; és fõleg sajnálom azért, mert közvetve én is oka voltam a szerencsétlenségnek, s ha a ténsasszonynak csak némileg is kárpótlást nyújthatok, szívesen ajánlok föl egyet anyám rokonainak, a Szántay grófoknak tea-készletébõl.

- Oh, ön túlságos szíves uram. Habozom, elfogadhatom-e? Ni, éppen itt jön az inas - kiáltá élénken.

Csakugyan Mika jött az orvossággal.

- Miska! Hozzon le kend azonnal egy ezüst csészét a Szántay-címerrel.

- Lássa, nagyságos uram, nem vagyok én rossz asszony, jó vagyok, mint a falat kenyér, de ezek az enyéim minduntalan paprikát öntenek rám, s a jó kenyér paprikás kenyérré válik. Haragítanak, bosszantanak, úgyhogy aztán az illedelemrõl is megfeledkezik az ember, mely a magamforma hölgynek, igen jól tudom, elsõ kelléke. Nos, mit duzzogsz, kis Marcsám? Mintha az orrodat harapta volna le valaki. Aztán tessék elhinni, olyan a nõi erkölcs, mint a befõtt, mihelyt egy kis külsõ levegõ éri, mindjárt elromlik. Magamról tudom.

Eközben Miska jött a csészével.

Bodnerné ripacsos arca végtõl végig egyetlen lelkesült mosoly lett.

- Oh, uram teremtõm, hisz ez egy remekmû, egy kincs! egy vagyon! Királyi asztalra való drágaság. Kedves Mariskám, édes gerle! ezt úgy veszem, mintha te ajándékoztad volna szeretõ anyádnak - kiálta elérzékenyülten, könnyekre fakadva. - De nini, te itt hagyod állni a nagyságos urat, ahelyett, hogy felebaráti kötelességedet sietnél teljesíteni, melyet az írás parancsol a szenvedõk és szerencsétlenek iránt.

Gábor el volt ragadtatva diplomáciai csínyjének sikere fölött, s minthogy Kozenszky éppen szenderbe merült, midõn fölértek, elbeszélte Marinak, miként ismerkedett meg s kötött barátságot az ifjúval, ki bár nyomorban élt, javai el lévén kobozva, semminemû segélyt el nem fogadott soha.

Egy este a Fürdõ utcai házmesterné, ki egyszersmind takarított Kozenszky hónapos szobájában, rontott be Gáborhoz jelenteni, hogy barátja haldoklik, minek folytán nyomban odasietett s Miska segélyével kocsiba emelte ágynemû közé s idehozta.

- Hihettem-e, gondoltam-e, hogy egy tragédiának leszek okozója? Õ soha nem avatott viszonyába. Emlékszem ugyan, hogy említé jegyesét, de ki gondolt volna ilyesmire?

- Már megtörtént! Most azon kell lennie, hogy feltalálhassuk Annát.

- Vigasztaló rám, hogy többesszámot használ. Az ön segélye, úgy tûnik fel nekem, annyi már, mint félsiker. Szíve gyermek, lelke férfi, esze aggastyán.

- Ön nagyon rövidlátó lehet, uram - mosolygott Mari -, hogy ily rendkívül nagyító üvegen néz engem.

- Mennydörgettét! Még bizony hízelgõnek keresztel el öreg koromra! Nos, tehát tanácskozzunk, van önnek valami terve Annát föllelni, mert én... én nehézkes vagyok, mint a daru, ritkán támadnak eszméim. Oh, ez a mai nap a mostohaanyjával és a csészékkel egészen kifárasztott. Egy ily csel után elmém kimerül, parlagon pihen egy ideig, mint az erejét kiadott föld. Milyen gondolat volt az, milyen ötlet!

Alig bírta elállítani a szemeibe könnyeket csaló édes kacagását.

IV. ANNÁT KERESIK

- Úgy, úgy, osszuk föl a munkát - folytatta komolyabban -, mindenkinek azt a részt, melyben megállja a sarat. Ön lesz a tervezõ, én a végrehajtó hatalom.

- Nem bánom. Tehát legelõször is a lapokban kell közzétenni, hogy Palowszki Anna fontos ügyben kéretik megjelenni, teszem azt mához három hétre, délután három órakor - de hova? mert e házba nem hívhatjuk, hol mindjárt reám gyanakodnék.

- Talán valamely elõkelõ vendéglõ egyik e célra kivett szobájába?

- Egészen jó lesz; de még ez nem minden. Kedvezõtlen esélyre is számítva, be kell szúrni a hirdetmény szövegébe azt, hogy aki az illetõ kisasszonyról felvilágosítást tud adni, ugyanakkor, ugyanoda jelentse magát; jutalma ötven forint.

- Ez kevés, a több, ha nem használ, semmiesetre sem fog ártani.

- Ön eszerint gazdag, ugye?

- Atyám nagybirtokos volt: szépen örököltem. Majdnem oly gazdag vagyok, mint Kozenszky.

- Hogyan? Kozenszky úr, ki oly szegényesen volt a Fürdõ utcában?

- Igen, õ, - mert idõközben megenyhültek otthon a politikai viszonyok. Talán néhány hét múlva hazatérhet s javait visszakaphatja.

Mari el nem fojthatott egy sóhajt.

- Mily feledékenység - szólt mohón -, nem is kérdtem, hogy az orvos mit mondott?

- Elõadtam neki az egész történetet, mely az ájulásnak okozója lett. Apródonkint - úgymond - nem lesz ártalmas közölni Anna ittlétét. Ami kizárólag az ájulási tényt illeti, aggodalmát fejezte ki egy új nyavalya eshetõsége iránt, mit még most, a keletkezés stádiumában meghatározni lehetetlen. De íme, hangot hallok a beteg szobájában, menjünk be.

Ott szomorú látvány várt reájuk.

Kozenszky hangja volt, amit hallottak, beszélt, de félrebeszélt, összekeverve mindenféle nyelveket. Arcán forró izzadságcsöppek gyöngyöztek, szemeit kísértetiesen forgatva, ujjaival mutogatta a csodálatosnál csodálatosabb alakokat a falon, miket képzelete odarajzolt: négy kecske, mely egy szekérrel szalad, hajszálon lóbálózó éles kés feje fölött, levágott emberfõ, mely utána kiált. Éppen azzal volt most szóba eredve.

- Új szerencsétlenség! - hüledezék Gábor - bizonyosan agygyulladás.

Valóban, Kozenszky ismét eszméletvesztve feküdt reménytelen állapotban. Az imént, egy-két óra elõtt lefolyt jelenet talán hetekre, hónapokra vetette vissza, vagy talán örökre. Napokig tartott e veszedelmes, élethalál fölött határzó állapot. Kaziray két orvost tartott ott éjjel-nappal. Szomorú arccal látogatott le naponkint a szatócs-boltba; önmagát vádolta mindenért s szinte megszokta már, hogy Mari vigasztalja; az õ szavától, bûbájos közellététõl visszanyerte lelke ruganyosságát. Mi is volna a világ Mari nélkül? kongóbb, üresebb! A Szántay grófoknak már a harmadik csészéje vándorolt le, hogy Bodnerné asszonyságban a koronkint ébredezõ oroszlánt megszelídítse, mely nem nézhette bosszúság nélkül, hogy Marinak valaki részérõl nagyobb fontosság adassék »az õ házában«, mint neki, s hogy ugyanannak és Bodnernek kellemes társalgója van a boltban, mialatt õ a konyhában uralkodik két alattvalója: Panni szolgáló és a macska fölött, mely utóbbi még arra sem alkalmas teljesen, hogy kipattogja magát ellene, nem értvén állati oktalanságánál fogva szónoki értékét és hatását amaz ajkak válogatott kifejezéseinek, melyeknek édességét Bodnernek adatott megízlelni »másod ízben«. Ezt a történeti hûség kedvéért sohasem mulasztotta el odatenni Bodnerné.

Egy napon Gábor élénk örömmel nyitott be a boltba egy kis »angolkeserûre«. Ez volt az ürügy.

- Jó hírt hozok, kisasszony. Kozenszky túl van a veszélyen, betegsége jobbra fordult, az orvos biztosított, hogy most már rohamosan javulni fog.

- Hála istennek!

- De ez még nem minden. Õ ma megszólított engem. Mennydörgettét, majd hanyatt estem örömömben.

Mari szíve elszorult.

- Az új betegség - folytatá Gábor - helyrehozta, amit a régi elrontott. Mindenre emlékszik. Csodálatosan van az emberi természet alkotva! Képzelheti, milyen szemeket meresztettem, mikor egyszerre megszólít jóízû magyar kiejtésével: »No, Gábor, gonosz fickó!... ugyan jól õrizted az ajtót, hogy a halál be nem jöhetett rajta!« Akasszanak föl, ha nem ezt mondta szórul szóra. Nem hangzott még mondat magyar földön, mely kellemesebb lehetett volna fülemnek ennél!

Mari borult, elmélyedt arccal hallgatta Gábort.

- És még ez sem minden. A lapok hozták a hirdetéseket. Holnap van a megjelenési idõ az »Arany kulacs« címû vendéglõben. Siker, Mari kisasszony, lehetõ siker! Ketten jelentkeztek a kapusnál, kik készek fölvilágosítást adni holnap Annáról a kitûzött száz forintért, egy nõ s egy férfi.

- Ah!

- Meg kell önt kérnem, legyen kegyes magára vállalni ez ügyet egészen, mert én könnyen esem misztifikáció áldozatául, ki Annát nem ismerem, azt sem tudva, szõke-e vagy barna.

Mari némán intett fejével.

- El fogok menni. A 20-ik szám, nemde?

- Itt a kulcs és itt a pénz. De mi baja önnek? még nem láttam ily kedvetlenül.

- Semmi, éppen semmi bajom sincs. Sõt inkább...

- Hiába ámít, egészen ki van kelve képébõl.

- Nem tetszem önnek, gondolom, ezt akarja mondani.

- Oh, Mari - mondá Gábor úr és ebben ki volt fejezve minden. Elõször életében hagyta el a »kisasszony« szót s talán szinte elõször életében hajlott lággyá szokott érdes hangja. Vajon megértették-e azt »illetékes« helyen?...

Többet azután egész délután nem mondott Gábor úr, hallgatott s hosszan elmerülve nézte Marit, ki nemkülönben el vala mélyedve és ki tudja, mit nézett, mit gondolt?

Ez este a negyedik csészét küldte Bodnernénak és borzadva gondolt arra, hogy több nap, mint csésze. Egész éjjel nem bírt aludni. Ugyan nem-e valami olyan diplomáciai csínyen törte fejét az álmatlan éjen, mely a csészeritkulásból és Bodnerné nagyhatalmi állásából eredhetõ bonyodalmak gyökeres meggátlását célozta?

Hát Mari? Hozott-e édes álmot az éj? Volt-e rá vonatkozással az, ami Gábort annyira melegítette. Mari egészen másról álmodozott! Egy nagy víz partján feküdt a fûben, ölében a Kozenszky feje pihent, ujjai a fekete fürtök közt játszadoztak, midõn egyszerre kánya csap le a magasból s száll egyre lejjebb, de amint közelebb jött, mindinkább átidomult - fehér galamb lett belõle, s a fehér galamb arca szakasztott az Annáé volt. Mari fölébredt s megrezzent: többé nem tudott elaludni s nem tudott szabadulni e képektõl. Hol járhat, merre lehet most a szegény Anna? Ugyan fogja-e Kozenszky kívánni még? Nem fogja többé, mert hiszen már fölösleges lett. Oly szegénynek érezte magát ebben a tudatban, mint aki egyszerre elvesztette a bûvös kincset, mintha az Aladin csoda-lámpája esett volna ki kezébõl s tört volna szét ezer diribdarabra...

Azzal a szilárd elhatározással kelt föl reggel, hogy minden erejét megfeszíti Anna föltalálására. Õ fog, a gyenge leány, cselekedni a beteg férfi helyett. Türelmetlenségében nem bírta bevárni a délutáni három órát, melytõl sokat remélt, addig is bejárta a statisztikai hivatalt, a rendõrséget, bár sikertelenül, mert a hónapos szobák bérlõirõl a magyar fõvárosban nem vezetnek lajstromot. Pesten - nem lehet megtudni semmit, hanem a száz forint, az majd megteszi a magáét!

Ebéd után Szabó Sámuel uram szokott megérkezésével majdnem egyidejûleg sietett az »Arany kulacs« vendéglõbe s ott a kijelölt szobában tompa álmodozásba merülve várta a tudósításokat, illetve tudósítókat, és ha a szerencse kedvez, magát Annát is; édelegve képzelte el, mint fog odarohanni a föltalált Annához, hogy keblére borulva elmondhassa neki »Megtaláltam õt - neked.«

Végre kopogás hallatszék az ajtón.

- Szabad! - szólt Mari fölugorva, a beközelgõ eseménytõl izgatottan.

Az ajtó megnyílt, s belépett madame Bodner.

Leírhatatlan a tekintet, - melyet az érdemes asszonyság bámulatában Marira vetett. Volt abban gúny is, harag is. Majdnem öt percig maradt némán, tátott szájjal. (Még annyit egyhuzamban sohasem pihent az a száj.)

- Ah, ah, kisasszony! No, nézze meg az ember, milyen szemes. Hja persze, szemesnek áll a világ... lassú víz partot mos, a hollónak holló a fia, rókának róka... Õ is eljött pályázni a száz forintra. Hüm! kisasszony! Mire kellene önnek az a száz forint? Azt mondom, leány, menj haza, én, a családfõ akarom értékesíteni ama tudósításokat, én várom be itt azt az urat...

Mari meg nem állhatta, hogy szívébõl ne nevessen.

- Miféle urat?

- Nos, aki a száz forintot adja.

- Hisz az én vagyok, én kutatom Annát a Kaziray költségén, ama beteg barátja számára, ki senki más, mint az Anna kisasszony sokat emlegetett võlegénye. Annyit pedig, amennyit ön mondhat volt lakónkról, Kaziray már tõlem tud.

- Mily szerencsétlenség! - szörnyülködék Bodnerné asszonyság rendkívül savanyú arccal, - de legalább kétszeri utamat mégis meg kell téríteni Kaziraynak. Úgy van, Mari, kétszeri utamat kocsibérrel.

Újra kopogás hallatszott az ajtón, melyet tiszteletteljes lábcsoszogtatás kísért a gyékényszõnyegen.

A két nõ feszült várakozással tekintett a lassan, csikorogva táruló ajtóra, Bodnerné még mindig kételkedett kissé s várta a száz forintos urat. Mari pedig az igazi tudósítást.

Mindketten csalódtak, mert bizony csak Bodner apó sompolygott be a maga lassú tempójában.

Már odáig mégsem visz a bátorság, hogy a bekövetkezett jelenetet megkísértsem rajzolni. Viharos volt az és humorteljes, de mégsem végignézni és végighallgatni való.

Mari is ezt gondolta magában, s magára hagyván az akként összekerült házastársakat, hazasietett; visszatarthatatlan nevetése csak kissé enyhíté a bosszankodás érzetét és a sikertelenség kedvetlenítõ benyomását.

V. A FÁTYOL

Otthon a kapuban Kazirayval találkozott.

- Mi történt az istenért? A boltjuk be van csukva, és egy lélek sincs otthon önöknél; már kétszer kerestem.

- Azt történt - bár szinte szégyellem elmondani -, hogy apám és mostohám volt a két jelentkezõ az »Arany kulacs«-nál.

- Eszerint ott vagyunk, ahol voltunk - mondá Kaziray lehangoltan.

- Tökéletesen.

- Ez nagy baj, nagy baj, tudja-e, hogy Kozenszkynek mindent elmondtam, ami történt.

- Ah! És mit mondott õ?

- Alig várja, hogy talpraálljon, személyesen fogja fölkeresni Annát, ha addig nekünk nem sikerülne. Addig is az a kívánsága, hogy abban a szobában várja fölgyógyulását, hol Anna lakott. Éppen evégett akartam értekezni szüleivel.

- Milyen gondolat! kényelmetlen szoba az egy betegnek!

- Egy betegnek kicsinyek az igényei, s legalább ha unni fogja magát, cseveghet önnel is, ki iránt nagy hálával van eltelve.

- Valóban? - rebegé Mari. - Talán említett?

- De még mennyit. De nem csoda, hiszen ön az egyedüli, ki Annát ösmerte.

- Igen! - szólt elkomorodva.

Gábornak sikerült a szobát kibérelni a Bodner-családtól azon föltétellel, hogy abban minden úgy hagyassék, amint Anna ott tartózkodása alkalmával volt elhelyezve, még a port sem szabad eltörülni, s Kozenszkyt már másnap oda kellett szállítani az orvos tiltakozása dacára.

Milyen napok voltak ezek! Bodnerék szerették volna, ha sohasem lábad föl a beteg »szobaúr«, átkozottul felsózták a szoba árát. Gábor is meg volt elégedve, mert szabadon járhatott Bodnerékhoz. Ami magát a beteget illeti, nemcsak szemlátomást épült, de jókedvét, élénkségét is visszanyerni kezdé, minek elõidézésében, azon körülmény mellett, hogy idõközben visszakapta elkobzott birtokait s engedélyt nyert a hazatérésre, nem csekély része volt Marinak, ki sokat beszélt Annáról, Anna nagy szerelmérõl, s ki különben is ritkította párját, mint látogató.

A szobát, melyet elfoglalt, csupán közös elõszoba választotta el a Bodner-család lakosztályától, s Panni elfoglaltatása esetén, ha a szobaúr valamit kívánt, Mari sietett annak eleget tenni. Amikor aztán néha huzamosabban ott felejtette magát, mígnem lassanként bizonyos gyöngéd baráti viszony fejlõdött köztük, mely csak bensõbbé erõsbült, midõn az ágyat elhagyta s egy-két óráig sétálhatott is a szobai levegõn: ezen idõt kizárólag Mari társaságában tölté, fölkereste õt szobájában vagy a boltban s bosszankodott, ha ilyenkor jött az orvos és megháborítá.

Csakhogy míg ez lett, sok víz lefolyt elõbb még a Dunán. Majdnem az egész õszt és fél telet ott húzta ki az ágyban, a szobában, hol minden zig-zug megszólította, alakot adva képzelõdéseinek; ott-ott ült, meglehet azon a széken, mely a kályhánál állt, róla gondolkozva szomorún, sötéten... ott, abban a tükörben nézte szép arcát, mikor fésülködött... hányszor megfogta puha, fehér kezével azt az ajtókilincset... ebbõl a kancsóból ivott... abban a szekrényben tartotta fehérnemûjét...

Ennek a szekrénynek a tetején egyszer egy fekete foszlánynak a csücskét pillantotta meg. Marit kérte, vegye le onnan. Az egy székre állt föl, hogy a porlepte tárgyat elérje.

- Az Anna fátyla! - mondá Mari - itt feledte szegény.

Az Anna fátyla! Az Anna fátyla! Ez a mondat hangzott mindenünnen, a boltajtó csattanása ezt hangoztatta odakünn, a szekerek behangzó zörgésébõl e mondat bontakozott ki, még a kintornás távolról ideszûrõdõ zenéjének is ez volt a refrénje: az Anna fátyla! az Anna fátyla!

A beteg összecsókolta a szent ereklyét (az egyedülit Annától, mert búcsútlanul volt kénytelen menekülni Lengyelországból.) Marinak kellett õt figyelmeztetni, hogy az öltözékdarab tele van porral, megárt a mellének.

- Ne búsuljon, mindjárt nem lesz, lecsókolom.

- Inkább hadd keféljem le.

- Oh, hogyisne! A világért sem. Az õ kedves porát lerázni, amit õ piszkolt be...

- Ön egy új kultuszt honosít meg.

- Ugye? - szólt Kozenszky mosolyogva. - Ilyen vagyok én. Jobban örülök ennek az édes-kedves rongynak, mintha nekem adnák a budai királyi palotát.

- Ha szegény Anna tudná...

- Oh, õ tudni, látni fogja azt, mert itt lesz keblemen, míg õt meg nem találtam és azután is örökké e napok emlékeül. Gyûrt, eldobott rongy, mely az õ arcát takartad, óvtad, megbecsülted, együtt leszünk ezután, nem válunk el soha többé!... De ne nevessen ki, édes Mari. Lássa, milyen bolond vagyok...

Mari nem felelt; most már az õ fülében zúgott felül ez a hang: »Kopott fátyol, nem válunk el soha többé.«

Mily nagy szó az a »soha«. Egy koporsó, melyben önmagára zárja az ember a jelent. De vajon tud-e meglenni veszteg a koporsóban, amíg él? Hátha kedve támad fölrúgni a fedelét?

Kozenszky, mihelyt fölgyógyult, leveleket írt haza rokonaihoz, ismerõseihez, Anna felõl tudakozódva, de a válaszok mindig csak azt hajtották, hogy hiszen utána ment Pestre.

Midõn a szobát elhagyhatta, nyakába vette a fõvárost, minden helyen, ahol az gyaníthatólag megfordulhatott, tudakozódott, sehol semmi nyom. Midõn két hét eredmény nélkül múlt el, felhõs homlokkal panaszkodott Marinak:

- Átok nehezül reám... soha, sohasem fogom megtalálhatni...

- Mert már bizonyosan nincs Pesten. Hanem egy véletlen... Oh, ne essen ön kétségbe. Vagy meglehet, itt is van, de kimerülve, betegen fekszik valahol. Hagyjon mindent a végzetre!

Azontúl kevesebbet említé Annát, a hasztalan kereséssel pedig majdnem teljesen fölhagyott. Készületeket tett hazájába visszatérni. De vele is az történt, ami a legtöbb emberrel, ki nagyon megszokott egy kedves várost vagy helyet, állandóan a készülõdésnél maradt, s az »utolsó napokat«, mint nevezé, Mari és Gábor társaságában töltötte.

A leány kötött, Gábor úr sóhajtozott (ki tudja, mi baja egy idõ óta?), õ pedig nézte õket szivarozva és gondolkozva. És mégis olyan jól érezték magukat mind a hárman.

Mari egy idõ óta feltûnõen hidegebb, tartózkodóbb lett Kozenszky iránt, megrezzent, ha jött, kezét visszahúzta, mikor az meg akarta fogni, kevesebbet beszélt s szavait rendesen Gáborhoz intézte, ki egészen el volt ragadtatva e kedvezõ jelek által.