|
Muki hazajött. Mégpedig hivatal nélkül jött haza még most is. Hat esztendõs »zsebrák«
már s még mindig semmi »sine cura«. A felesége szidja, a rokonok szidják, az
ipja szidja s esküdözik, hogy bepecsételi a pinceajtót s ki se nyitja
szeptemberig, ami pedig annyit tesz, mintha a Muki jövõjét pecsételné be.
És hogy
teljes legyen a harmónia, még a választók is szidják Muki urat, - pedig ezeknek
igazán nincs okuk. Õk nem csalódtak. Õk mindig gyámoltalan embernek tartották
Muki urat.
Hiszen legalább egyetlenegy önálló tette volna, mellyel
bátorságot tanúsít, vagy erélyt. De nincs egy körömfeketényi sem.
Nem is választották volna meg, de az apja, ipja, sógora,
nagybátyja, nagynénje, unokatestvérei váltig azt hajtották a jó ismerõsöknek,
hogy:
- Ne hagyjátok elveszni azt a szerencsétlen fiút! Tudjátok,
hogy betegeskedett s kénytelen volt abbahagyni az iskolába járást, úgyhogy most
nem való egyébre a világon, mint országos
képviselõnek.
Ahogy Muki úr hazajött a kerületbe, bizony mindjárt rosszul
kezdett állani a szénája. Beszámoló beszédet követeltek tõle.
Beszámoló beszédet? De hát mirõl számoljon õ be, ha senki
sem bízott rá semmit. Nem tud õ az egész országgyûlésrõl egyebet, kivévén, hogy
a »Kék macská«-ban hányszor változtak azóta a kellnernõk.
De nolens-volens kellett. A tigrisek nyugtalankodtak, s ha
nem akarta még a remény utolsó deszkaszálát is kiejteni maga alul, be kellett
ugrani Demosthenesnek.
- Meg kell lenni, fiam! Meg kell lenni! Még egy
országgyûlés, s akkor tán megkapod, amit kiszemeltünk számodra: a kamarális
birtokoknál a tiszttartóságot.
- Dehogy kapom, dehogy - mondja Muki kétségbeesetten -,
hiszen már ezelõtt is megígérte Trefort, mindennap vártam, mindennap néztem a
hivatalos lapban... ebben a várakozásban telt el egész életem.
- Nekem is megígérte õexcellenciája... hogy kinevez.
- Ah!
- Sõt azt is mondta egyszer futólag, hogy már alá is íratta
a királlyal. Csodálom, talán valami rossz fát tettél a tûzre, amiért
megharagudtak rád s visszavonták. Nem szöktél te meg valamikor a név szerinti
szavazás elõl?
- Soha! Nem tettem én soha semmit.
- Nos, mindegy. Ahogy volt, úgy volt, hiába találgatjuk. Egy
szónak száz a vége. Próbáld meg még három évig. Mégis talán több morzsa, mint
ahány ember... Hátha megkapod könnyen, ingyen...
- Treforttól? Ingyen?
- Bízzál a jövõben és tartsd meg a programbeszédet.
- De mit mondjak?
- Amit gondolsz, édes fiam.
- De mikor én semmit sem gondolok.
- Hát a meggyõzésed?
- Még eddig semmirõl sem gyõzõdtem meg.
- A beszédet pedig meg kell tartani. Mégpedig legyen benne
valami ellenzéki.
- Ellenzéki?
- Igen, mert enélkül oda a kerület örökre.
- De hát mit mondjak?
- Gondolkozz csak, van-e valami ellenzéki aktusod, amire
hivatkozhatnál?
- Nincs, azaz hogy most jut eszembe, egyszer nagy
tolongásban lábára hágtam Kemény Gábornak.
- Nem elég.
- Egyszer pedig tévedésbõl a Trefort kabátját adtam föl
Tisza Kálmánra a klubban, s mindeniknek benne voltak a zsebében aznap kapott
szerelmes levelei.
- Kitudódott?
- Isten ments, hogy kitudódott volna... Mindenik eltagadta a
kabát tulajdonjogát a benne levõ írásokkal együtt.
- Oh, te bolond!
- Miért? Ha szabad kérdeni.
- Oh, te együgyû birka! Hátha
éppen abban a kabátzsebben volt a kinevezési okmányod?
- Az istenúgyse! -
mondá Muki elboruló homlokkal.
|