|
Egy kedves dalocskát dúdolva fogtam korán reggel az
öltözködéshez. Bajuszomat elégedett mosollyal keféltem s be kellett vallanom,
hogy a tükörben oly szeretetreméltó fiút látok, kihez hasonló legfölebb én
lehetek a - valóságban. Vagy megfordítva? Igazán, nem tudtam volna megmondani.
Az egész világ rózsaszínû felhõvé gomolyodott össze elõttem,
s én nem voltam képes megkülönböztetni, vajon az a felhõ rózsalevelekbõl vagy
égõ, szerelmes szívekbõl alakult-e?
Istenem, ki is vehetné rossz néven egy võlegénytõl, hogy
esküvõje napján meg van zavarva a feje!
És én võlegény voltam, mégpedig a közvélemény võlegénye...
Délceg fiú voltam; szemeimbõl tüzes jókedv sziporkázott;
fürteim csábítóan göndörödtek homlokomra; tudtam sokat beszélni - semmirõl; kitûnõen
lovagoltam; kardra, pisztolyra verekedni, fölségesen lejtettem a keringõt,
raktam a csárdást; csoda-e hát, hogy az a bájos, hiú asszony, a közvélemény,
belémszeretett s eljegyzett magának?
Én legalább cseppet se csodálkoztam, midõn Karancsi Péter,
Fütykös Lázár, Epöli Gábor, meg Rigó Dani nagy becsülettudással bekopogtak
hozzám s megkérték a kezemet a csentei választókerület számára. Természetesen
kosarat adtam nekik habozás nélkül. Csakhogy abba a kosárba száz összegöngyölt zászló s tízszer
annyi kortestoll volt csomagolva.
Személyesen ugyan nem mentem a menyasszonyomat meglátogatni;
mert egyszer a torkom fájt (nem beszélhettem volna), máskor pedig az orromon
támadt kelés (nem hódíthattam volna): de azért a dolgok teljes rendben folytak.
Fütykös Lázárnak 62 esztendõs ember létére olyan atyafisága volt a megyében,
Rigó Dani szép szóval, Karancsi Péter ököllel és Epöli Gábor jó borral annyira
gyõzték, hogy az ellentábor vereségét már hetekkel a választás elõtt
bizonyosnak lehetett mondani.
Az ellenfél a régi képviselõt léptette föl, aki mellett a
fõispán, az összes megyei tisztviselõség és a kerület úri osztálya küzdött, s
akirõl azt állították, hogy harminc éves közpályán sok jó szolgálatot tett már
a hazának; de az én hetyke bajszomnak az õ deres szakállát, viruló képemnek az
õ ráncos arcát, könnyû járásomnak az õ tipegését nem volt nehéz legyõzni.
A fõispán fogait csikorgatta, a fõjegyzõtõl le a napidíjas
másolóig valamennyi hivatalnok reszketett haragjától... mind nem használt
semmit! Latba vetették tekintélyüket; a kormány minden hatalmát fölhasználták;
azután, mikor a jelöltjük magasztalásába belefáradtak, rágalmaztak engem is.
Elmondták, hogy mindig a balerinák szoknyáját taposom, hogy összes tudományomat
a fodrászom fecsegéseibõl merítem, - mind hiába való volt! az én négy kortesem
gyõzte az õ köveiket - kenyérrel és borral.
Az ellenfél kivénhedt patrióta, - mint mondják; országos
hírû kapacitás volt... de az én eszközeim mégis jobban tudták a népet
kapacitálni.
- Hej! szép dolog is az a népszerûség!...
Ezzel az önérzetes sóhajtással feküdtem le a nagy nap
elõestéjén, s ennek a sóhajtásnak édes legyintésére pirult oly kerekké arcom a
nagy nap hajnalán...
*
A piperézés sok idõt rabolt el
(gondoskodnom kellett a kedvezõ hatásról!), a vasúti állomáshoz tehát úgy
érkeztem, hogy nagy hirtelen még fölkapaszkodhattam egy kupéba.
A szívem zakatolt, a fejem
zúgott... olvasni kezdtem. De szemeim elõtt boszorkánytáncra keltek az apró
betûk. A fák csupa zászlóknak tûntek föl, melyeken az én nevem ragyogott. A
kövek csillámain az én dicsõségemet láttam. A gép dübörgése mintha népek ezreit
lelkesítõ riadás lett volna... úgy elkápráztatott. Éreztem a diadal mámorát;
éreztem a szép asszonyok kézszorítását; láttam, hogy kendõiket lobogtatják,
csókjaikat szórják felém... szédültem, s lázban égõ ajkam érthetetlen
varázsigéket suttogott.
Ha még egy pillanatig tart ez a
lázas álom, nem tudom, mi történt volna... de a vonat füttyentett, én
fölriadtam... megérkeztünk Úrfalvára.
Kidugtam a fejemet; megvallom,
kíváncsiságból, hogy - a díszes bandériumot láthassam, mely rám várakozik... de
nem láttam senkit.
A vonat megállt; két utas szállt
ki; én ruganyos léptekkel ugrottam a kavicsos földre.
E pillanatban tíz megyei rendõr
fogott körül, s az egyik elém állva, kezével a vállamra ütött.
- Uram, ön a törvény nevében
foglyom.
- Én? az ön foglya? De hát
megbolondult ön?
- Kérem, ha gorombáskodni akar,
én megtiltom. Emberek, vasalják meg!
- De, uram, az égre, tévedés
lesz! Én nem tûrhetem...
- Nem lehet tévedés. Szõke haj,
gondosan felsütve; bamba, savós szemek; a homlokon két sebforradás; vékony,
szõke bajusz; hajlott orr; ritka, vöröses angol szakáll; szûk mellkas;
feltûnõen hosszú körmök... a leírás tökéletes.
- Ostobaság! Ez minden harmadik
emberre ráillik.
- Semmi ellenmondás! Elõre!
- De, kérem, én Nagy Kázmér
vagyok!
- Igen Nagy Kázmér, a tengersári
pénzhamisítók feje...
- De, kérem, én kisgézengúzfalvi
Nagy Kázmér vagyok!
- Nem zárja ki, hogy nagy
gézengúz ne legyen!
- A csentei kerület
képviselõjelöltje vagyok!
- Hohó! Ez meg már éppen nem
valószínû.
- Be tudom bizonyítani.
Kérdezzék meg a legelsõ parasztot, akit látnak, hogy ki éljen? Nagy Kázmér -
fogja mondani. Térjenek be Fütyökházán nemzetes Fütykös Lázár úrhoz; kerüljenek
Kakukkfára, ott van Rigó Dani, õk jól ismernek.
Hiába rimánkodtam,
fenyegetõztem, sírtam, tomboltam haragomban; a rendõrök megkötöztek és
elhurcoltak. Rázós úton, parasztszekéren, vágtatva vittek a megye székhelyére.
Napfényes reggel volt; de én millió csillagot láttam reszketni az égen és
bosszút esküdtem a megye, az ország, az egész világ ellen!
*
A megyeházon szikár, zord képû porkoláb jött elém, s annak
intésére a rendõrök egy alacsony, homályos rabszobába löktek.
Az ajtó bezáródott mögöttem, én ordítva rohantam neki,
döngetni, rugdosni kezdtem... hasztalan volt. De a nagy zajra börtönöm másik
felén egy ajtócska pattant föl, s ott állt a küszöbön... az én négy kortesem!
Ott álltak Karancsi, Fütykös, Epöli, Rigó... az én népszerûségem oszlopai...
láncra verve.
Kezem lehanyatlott... agyamban iszonyú világosság támadt; de
nem bírtam egy szótagot kiejteni.
- Árulás! gonoszság! alávaló csalás! gyalázat! - kiálták
torkuk szakadtából, midõn megpillantottak.
De az én testem és az én lelkem megtagadta a szolgálatot:
kimerülten roskadtam össze...
Mire magamhoz tértem, Fütykös Lázár felém fordulva a
vasajtóra mutatott és szólt:
- Hallod e zúgó zajt odakinn? Ez a fönséges nép tiltakozása
a zsarnok erõszak ellen! Ez a mi elégtételünk!
Soha még ilyen öt farkas nem került össze - egy veremben.
Üvöltöttünk; bosszúterveket koholtunk; gondolatban egy óriási kardot
köszörültünk, mellyel az ellenünk elkövetett méltatlanság sárkányfejét
levágjuk.
Rigó Dani rekedésig azt harsogta, hogy:
- Van még igazság a földön! Majd megmutatja a mi hû
népünk!...
Így aludtak el rideg szalmaágyon. Ilyen volt az én
nászéjszakám, mikor a népszerûség ölelésére vágytam.
Másnap reggel megnyílt a börtönajtó, s azon a sima képû kir.
ügyész lépett be hozzánk.
- Uraim, bocsánatot a rendõrök ügyetlenségeért, kik a
tengersári pénzhamisítók gyanánt önöket fogták el. Egy kis tévedés volt. Igazán sajnálom...
Izgalomtól reszketve álltam az ügyész elé, két öklömet
fölemeltem... de Fütykös Lázár méltóságteljes nyugalommal tolt félre s azt
kérdezte az ügyésztõl:
- Mi történt a képviselõválasztáson?
Az ügyész mosolyogva felelt:
- Szavazást senki nem kívánt. Kikiáltották egyhangúlag - Bogárdi Jánost.
|