|
A holt idény egyedüli felfrissítõje. Ma jelent meg elõször
nehány elõkelõ étterem kirakatában.
Szép sárga bordácskái, amint a nap fénye keresztülfutkos a
ripacsos és mégis igézõ barázdákon, úgy néznek ki, mint valami rozsdaette õsi
páncél kidudorodásai.
A spékelt kappanok tiszteletre méltó holtteste egészen
háttérbe szorult, pedig e szegény kappanoknak egyéb dicsõségük sincs, mint az
eltakarítási pompa, a fényes kosztüm, amelyben örök megsemmisülésük elõtt
megjelennek, közszemlére tétetvén ki elõbb ünnepélyes díszben a közönségnek,
miként a fejedelmek és költõk... azután eltûnnek a sír éjjelébe.
A borospalackok sem okoznak feltûnést, arisztokratikus
vignettejük dacára. Minden, de minden háttérbe szorul a természet gyermekének
megjelenése elõtt.
Az elsõ dinnye! A nyár ajándékai közül a legkellemesebbik.
Megjelenése nem kihívó; nem feltûnõ, mint tavaszkor a
gránátszín piros cseresznyéi, mely messzirõl szeme közé mosolyog a
járókelõknek; nem kacér, mint a tengerié lesz, mely zöld patyolat pongyolájából
bájosan kikandikálni hagyja fehér, tejtõl duzzadó testét, s halavány selyemhaja
ingerlõn, mert kuszáltan tapad igézõ idomaihoz...
Nem! a dinnye nem kacérkodik, õ csak a gyomrokat ingerli.
Ami legszebb benne, aranyos színét kérges haj fedi el, vizes zamatja a
belsejébe van bezárva, míg a cseresznye és a tengeri (van még több ilyen
gyümölcs is, de nem merem mindnyáját megsérteni) valóságos svindler gyümölcsök,
csalékony a felületük: a belsejük mag és csutka.
A dinnye egyszerûen, igénytelenül jelenik meg s mégis nagy
hatást gyakorol.
Az idõ hozza - mondják önök, természettudósok -, de nekünk,
gourmandoknak, mégis úgy látszik, hogy õ nem az idõ és a természet eszköze,
hanem ezek állanak az õ szolgálatában.
Elõkészítik a megjelenését, s ez bizonyos színpadi taktika.
A gyomrot úgy alakítja át a forróság, a por, hogy az szenvedni kezd, sivár
kietlen mezõ lesz elõtte még a Marschal étlapja is. Nagy hiány érzete tölti be
az ember egész valóját, s ezen tervszerûen elõidézett alkalommal jelenik meg a
piacon a dinnye.
Természetes, hogy nagy hatást szül, ragyogó arccal nézzük. A
nyár beváltotta programja leglényegesebb részét.
Ez idén a megjelenés nem volt eléggé impozáns, mert - mint
mondják - rosszul választotta az idõt, a tömérdek tökkel úgyszólván egyszerre
termett... de én nem tartom helyesnek célzásokat tenni a
képviselõválasztásokra... a dinnye valóban megérdemli, hogy össze ne keverjük a
követekkel... bár tagadhatatlanul van némi rokonság köztük...
Az elsõ dinnyék sem nõnek magoktól... ezeket is többnyire a
melegágy növeszti... forszírozva termettek, éppen mint többnyire a képviselõk.
És mégis
ezeké a dinnyéké a világ, amiket a kertész növeszt. Ezeké a dicsõségbõl a
tejfel, ezek az arisztokraták... a »canaille« csak gyönyörködik bennök, de nem
érintkezhetik, irigyelheti boldog birtokosaikat, epedhet utánok, de el nem éri,
s durva tenyere be nem piszkolja arany színbe játszó kérgüket.
A paloták ebédlõtermei nyílnak meg elõttük. Hol a falakról
mûvészi képmásuk mutatja buja idomaikat, elõkelõ szép asszonyok pici piros ajka
szívja föl édes testüket. Dinnyének lenni többet ér a világ valamennyi
hivatalánál!
Hanem azután azok a dinnyék, miket a természet nevel föl,
pazar pompájú napsugarakkal, tündérharmattal és dajkáló szellõvel, azok ott
künn a piacon hemperegnek, a kofák asztala alatt a ponyvákon, s vásott
parasztgyerekek hajigálóznak velök: mert ezek már közönségesek.
Olyanok, mint a szeretõ - a hetedik kézben.
Én már kóstoltam, jóllaktam vele, egy ajkbiggyesztés
megilleti hát, aki meg csak most eszik belõle... már ti. a dinnyébõl.
Szegény dinnye!
Van egy bizonyos logika a világrendszerben. Habár
tagadhatatlan, léteznek megfoghatatlan dolgok, nem azt - a problemát akarom
említeni, hogy miért lesz az embernek veres az orra nemcsak a veres, de a fehér
bortól is, az a csodálatos dolog: amiért a dinnyétõl, dacára hogy csillapító
szer, az emberek ingerlékenyekké válnak.
Szulejmán szultán híres francia szakácsának memoárjai
szerint: valahányszor a padisah dinnyét fogyasztott, mindég olyan ingerült
volt, hogy egy-egy török fejet leüttetett. S mikor meghalt, mint nagy humanista
(mert minden szakács az), azt hagyta hátra, hogy az igazhívõk egyetlen dinnyefészket se ültessenek el.
A mondat titkos értelmét csak a memoárok felfedezése után
találták ki az ulemák, kik a koránból sehogy sem bírták eddig kiokoskodni. A
nagy titok fel lett fedve, de azért a dinnyeevés kultuszát a legkevésbé sem
csökkenté. Erõsebb az írott betûnél, még a trónoknál is.
Fájdalom, ma már az emberek nem gondolkoznak - csak esznek.
Az evés mestersége bizonyos gépies dologgá süllyedt. Valaha még az is mûvészet
volt.
Az irodalomban az utolsó gourmand a megboldogult Kecskeméthy
Aurél volt. Az utolsó érzõ szív, mely hálás tudott lenni a természet és a
szakácsok iránt.
Meggyõzõdése volt, hogy egy nõ több bájt és gráciát fejthet
ki egy dinnyének elegáns fölvagdalása és elfogyasztása közben, mint amennyi
elég, hogy minden férfi fejét elbódítsa. Egy dinnyét evõ nõ ellenállhatlan... a
superlativus a kellemben.
De ebbeli igényeit nehéz volt kielégíteni.
Egyszer a »Nemzeti Szállodá«-ban ebédelt egy barátjával. Nem
sokára odaérkezett s egy másik, szomszéd asztalhoz ült Tóth Kálmán.
Kecskeméthy nemcsak enni szeretett, neki, mint minden igazi
ínyencnek, gyönyör volt másokat enni látni is.
Tóth Kálmán megette levesét, s azután »vegyes fölszelt«-et
rendelt.
Csinosan volt szervirozva. Három szelet, az egyik sonka,
téglaszín vörös, fehér zsírszalaggal beszegve; a másik szelet bágyadt piros
volt, ripacsos kissé és finom erekkel átfuttatva, fiatal korában a
borjúelokvencia eszköze; a harmadik szürke, igénytelen húsdarab, marhaszelet...
Királyi szemnek ékes pihenõhely együtt mind a három...
Kecskeméthy aggodalmas arccal tekintett oda, s sötét
fellegek tornyosultak homlokán...
- Félek - mondá elkomorodva -, hogy az az ember rosszul
fogja megenni azt a húst.
- Hát hogy kellene?
- Elõször a sonkát, a zsírosat, azután a nyelvet, mely
mintegy rendszeres átmenetet képez a száraz, itatóspapirosszerû, hideg, szürke
húshoz... Oh, barátom, mily tökéletes rendszer!...
Egyszerre izgatottan kezdett helyén fészkelõdni. Tóth Kálmán
a szürke húst ette meg elõször.
- Hallatlan! - sziszegé. - Skandalum!
Egyre izgatottabb lett, s dühösen csengetett a kellnernek,
amint a jeles költõ utoljára hagyta a sonkát.
- Megyek... Nem nézhetem tovább!...
De a pincér nem jött. Tóth Kálmán eljutott egész a dinnyéig.
- Félek - hörögte fájdalmasan -, hogy sóval fogja enni... A
dinnyét, az isteni dinnyét, amelynek a paprika a hímpora...
Csakugyan a sótartó után nyúlt.
De már ezt nem tûrhette tovább. Felugrott.
- Majd máskor fizetek! - kiáltá a kellnernek s kisietett,
hogy e rettenetes dolognak tanúja ne legyen.
Mert Kecskeméthyben volt bizonyos arisztokrata vonás: a
borzalmas jelenetektõl irtózott.
Halála elõtt ugyanis azt sajnálta legjobban, hogy nem volt
étvágya. Õ úgy élt és halt meg, mint utolsó védõje és terjesztõje a mûvészi
evésnek.
Az ilyen embereknek halálos vétek meghalni...
»Mért nincsenek jó szakácsok?« - panaszkodnak némelyek.
Egyszerû az ok. Mert nincsenek, akik õket megbecsüljék. Ahol
nagy írók vannak, ott nagy kritikusok is támadnak. Ahol az egyik nincs, ott a
másik is hanyatlik.
Ezért nem fõznek már mai napság jól sehol.
Csak a természet hozza meg szolgailag évrõl évre az õ
ajándékait...
De az is elhagyhatná! Mert nincsen, aki azokat kellemmel
megegye.
|