|
- Beszéljen nekem
valamit, kedves bácsi, az esztendőkről - így szólt a kis Katica
hozzám egy este, midőn a kandallóban barátságosan pattogott a tűz. Az
apró szikrák, mint valami tűzijáték, a lyukacsos vasajtón keresztül
jobbra-balra ugráltak s jóformán a levegőben hamvadtak el.
- Miért vagy
éppen az esztendőkre kíváncsi, kedves gyermekem?
- Mert lássa, az
olyan nagyon furcsa, hogy az esztendők elmennek és sohasem jönnek vissza
többé. Hova mennek azok?
- Elvesznek, édes picinyem. Hatalmas trónusán ül az idõ,
királyi palástban és aranyos jogarral; õ azokat átgyúrja és új esztendõk
lesznek belõlük.
- Hát az esztendõket sohasem lehet megtalálni?
- Nem bizony, édes lányom. De miért szomorodtál el annyira?
- Mert ha én nagy leszek, meg akartam keresni azt az
esztendõt, amelyik az én édesmamámat elvitte.
- Oh, te bohó! Hiszen az édesmamádnak jó dolga van...
A kis Katica szemeibe drága harmatcsöppek gyûltek. Mintha
megöntözött violák volnának.
- Dehogy van jó dolga, abban a csúf fekete földben... Ahol
azok az utálatos férgek vannak. Aztán milyen hideg lehet ott! Szegény jó mamám!
- Nem úgy van az, gyermek! Nem érted te azt! Mikor
édesanyádat a sírba tették, éjjel eljöttek az angyalok, kiemelték a hideg
sírból és magukkal vitték a mennyországba.
- Hát igazán elvitték?
- Persze, hogy igazán.
- Honnan tudja a bácsi?
- Van nekem egy tükröm, hogyha én abba belenézek, mindent
látok, ami a földön és az égben történik.
- Ugyan nézzen bele, kedves bácsi, hátha meglátná a mamámat,
hogy most mit csinál? Vagy hagyjon engem is belenézni.
- Nem lehet ám. A tükörbe csak én látok; te mindjárt megvakulnál,
ha belenéznél.
A kis Katica makacs, akaratos volt. Meg kellett neki tenni,
amit kívánt.
Míg a gyertyákat felgyújtotta a cseléd, addig a bácsi bement
a szobájába, meghagyva, hogy a kis Katica azalatt rendesen viselje magát, mert
különben nem lesz tiszta a látása.
Mire visszakerült, a Katica nyakába ugrott.
- Ejnye, honnan olyan dohányfüst-szagú a bácsi? Nem pipázott
maga odabent?
- Nem bizony.
- Hát belenézett-e a tükörbe?
- Persze, hogy belenéztem.
- Látta-e a mamámat?
- Bizony láttam.
Katica örömreszketve tapsolt kis kezeivel.
- Hát mit csinált? Hogy néz ki?
- Lassan, sorjába, kis picikém! Hajtsd ide szõke fejedet a
térdemre, hadd mondjam el apródonkint; mert igen sokat láttam, véletlenül éppen
jó idõben találtam belenézni a varázstükrömbe.
- Ne várakoztasson hát olyan soká.
- Jól van, no. Ide hallgass! Mikor a tükörbe
belepillantottam, az édesanyád éppen istenkével beszélgetett; szép piros
selyemruha volt rajta, az arca meg szinte olyan piros.
- És mit beszélgetett az istennel? Emlegetett-e engem?
- Éppen rólad beszéltek.
- Oh, ne mondja! - kiáltott fel Katica, s arca kigyúlt,
szemei ragyogtak az örömtõl.
- Azt kérdezte az istenkétõl, aki - mint már mondtam is
neked - mindentudó, hogy jó kislány-e az õ Katicája?
Az istenke nagy zavarban volt arra nézve, hogy mit feleljen,
mert eszébe jutott, hogy sokat pajkoskodol, tegnap is majd kitörted a lábadat a
jégen, a bácsinak szót nem fogadsz s több efféle; de csak nem akarta
megszomorítani a szegény megboldogult testvérhúgomat, s mondá, hogy nem
tartozol éppen a rosszak közé.
- Oh, hála neked, istenke! Hát aztán?
- Édesanyád erre megörült s könyörögve tette össze kezeit a
nagyhatalmú mindenség ura elõtt, hogy engedje meg neki, hogy õ maga
vigyázhasson rád az égbõl - és néha-néha éjjelenkint lejöhessen hozzád.
És az isten így szólt:
»Teljesítem kérésedet, jó asszony. Ezentúl egy kis ablakot
csináltatok neked a mennybõl, melyet odalentrõl nem fognak látni, s melyen
által te mindent látni fogsz, amit gyermeked tesz és mond.«
- Úgy bizony, kedves Katicám! Ezentúl hát engedelmes légy,
jó légy, mert a mamácska nézni fog rád.
- És igazán meglátogat engem?
- Meg bizony.
- De mikor?
- Mikor már alszol éjjel. Eljön fehér ruhában,
szellemléptekkel, s megigazítja fejed alatt a vánkost s csókot lehet arcodra.
Katica egyszerre elkomolyodott. Nagy szöget ütött fejébe a
bácsi elbeszélése. Kis homlokát összeráncolta, szemei tévetegen jártak
ide-s-tova. Gondolkozott, nagy tervet forralt - a bácsi háta mögött.
»Nekem okvetlenül meg kell látnom a mamámat.«
Nem szólt semmit, hanem mikor aludni mentek, mikor a cseléd
szobájába vitte, s mikor az is elaludott és hortyogni kezdett édesdeden, szõtte
a tervet tovább.
Tehát a mamácska el fog jönni. Bizonyosan az éjjel is el fog
jönni. Jól van, õ nem fekszik le, virraszt, ameddig lehet, hogy megláthassa.
Mert neki okvetlen meg kell látnia.
De én istenem, ha jön, merre jön be? A szobaajtó nincs ugyan
bezárva, de bezzeg be van a kapuajtó. Az ablakon sem jöhet be.
Oh, ezen segíteni kell, hogy a mamácska bejöhessen.
Felkelt, lábujjhegyen odalópozott az ablakhoz és kinyitotta.
Aztán visszafeküdt, s boldogan csukódtak le pillái, de nem aludott el, hanem a
mamát várta. Meglehet, hogy késõbb aztán el is aludt, és a mama meg is
látogatta.
A decemberi hideg csak úgy özönlött a szobába. Reggelre a
kis Katica nem tudta elmondani, találkozott-e a mamával, - torokgyíkot kapott.
Harmadnapra azután bizonyosan találkozott a mamával. S most már együtt vannak
örökre.
|