|
A tekintetes alispán úr kijött az ambitusra. Méltóságos
léptei alatt ünnepélyesen kongtak a kövek, mintha azok is éreznék, mekkora nagy
hatalom lépked rajtuk.
A szél átsuhant az udvaron s megcsapkodta a fel s alá
ácsorgó hajdúk és darabontok arcát, mintha mondaná: »Vigyázzatok, fickók! Az õ
szeme rajtatok függ.«
Bizonyos komoly csend uralkodott a természetben is, minden
hallgatott, minden glédába látszott állani a vármegye elsõ embere elõtt: a fák
elkezdték rázni zuzmarás koronáikat. A hóval borított fedelekrõl elfutott az
ott játszogató téli napsugár, mintha nem merne, mintha illetlen volna
mosolyogni a tekintetes viceispány úr engedelme nélkül.
A két mogorva kõoroszlán a homlokzaton olyan kevélyen és
mégis nemes szolgálatkészséggel bámult az alispánra, mintha annak egyetlen
intését várná, hogy egyszeribe megelevenedjék s parancs szerint egy-két
világrészt elnyeljen.
Maga az alispán úr pedig nem tudott errõl semmit, egykedvûen
szítta a tajtékpipáját, s némán bámult fel s alá járkálva a hóra, mely az
udvaron majdnem térdig ért.
- Várnagy!
- mondá. - Hol a várnagy?
Egyszerre
húsz ember jött mozgásba a halkan kiejtett szavakra. Sürgés, forgás,
lótás, futás keletkezett a vármegye palotájában, ajtócsapkodások, a távolban
elveszõ felkiáltások hallatszottak, míg végre elõtermett maga a várnagy,
kis-kagylósi és bezerédi Kampós Mihály uram, s négy rét görbülve állott meg az
alispán elõtt.
- Miért nem söprik ki az udvarról a havat, domine Kampós?
Micsoda rendetlenség ez?
- Nagy baj van, instálom alásan... Attól lehet tartani, hogy
tócsa támad a megyeház udvarán. S valamikor tó lesz e helyen...
- Hát miért nem söprik el a havat?
- Nem lehet!
- Megbolondult maga, Kampós? Hogyne lehetne?
- Márpedig nem lehet, mert senki sem akarja megtenni.
- Vágasson ötven botot rá, aki engedetlenkedik.
- Az ám, ha nem volna meg az ordré éppen a tekintetes
alispán úrtól, hogy a vármegyeház udvarát a rabok tartoznak söpörni.
- Söpörjék hát a rabok!
- Csakhogy az a baj, nincs ám egyetlen rab sem...
- Hüm! Ez már baj, igazán baj. Egyetlen rab sincs?
- Egy fia sem, tekintetes uram. Mindszentnapkor szabadult ki
az utolsó.
- Azóta senki sem lopott a vármegyében?
- Nem, az akasztófáravaló gazemberek... - szólt Kampós uram
méltatlankodva. - Egyetlenegyet sem tudtunk becsípni.
- Nos, mi lesz hát? - kérdé az alispán szigorúan.
- A legalázatosabban várom a tekintetes alispán úr bölcs
intézkedését ilyetén nehéz körülmények között...
Amit kimondtam, az törvény... az persze törvény; rabok
tisztítják az udvart, és senki más... Ennéfogva ha nincs, fogadni kell
készpénzen.
- Mit, instálom?
- Hát rabot - mondá az alispán és sarkon fordult.
Amit pedig az alispán egyszer kimondott, annak teljesedni
kellett.
Kampós uram utánanézett és Köszvényes Szõcs János kóbor
csizmadiát megfogadta rabnak harminc sájn forint fertályévi fizetésért, úgyhogy
ez az összeg már ott figurált a vármegye jövõ negyedévi számadásában szóról
szóra, imigyen:
»Köszvényes Szõcs János fogadott rabnak fertályesztendei
bére. . . . . . . . 30 forint.«
Szõcs János alacsony, tömzsi ember volt, egy kicsit iszákos,
de különben tiszteletreméltó perszóna. Kosztot az alispán konyháján kapott,
italra való pedig csak mindig csordul megyei hivatalban levõnek, neki is bõven
kijutott, mert a 30 forint is a »Rák« címû, a megyeházzal átellenes korcsmába
vándorolt lassankint.
Hivatala elég nyugodalmas volt, mert a bilincset csak juxból
tették a lábára, kezére a tréfás vicenótárius urak, hogy ha már fogadott rab,
viselje a jelvényeket is, de levehette, amikor akarta: a lakat kulcsa ott
csüngött egy madzagon a nyakában.
Le is vette sokszor estenkint, mikor a »Rák«-ba átballagott,
hol mint elõkelõ perszóna, ki az urakkal él egy funduson, õ volt a szószóló és
elölülõ a többi közönséges vendég között.
Egyszer azonban, éppen három királyok napján (ez a nap volt
az alispán nevenapja is) nagyon sokáig pityizálgatott a vármegye rabja, úgyhogy
az éjjel is elmúlt, mikor az utolsó kortyot lenyelte. No, de ma meg lehet
engedni - a hajdú urak is azt teszik benn a várta-szobában a vicispán
egészségeért.
Azok is nyilván mind becsíptek és észre sem fogják venni
Szõcs uram ingadozó lépteit és nehezen forgó nyelvét.
A vármegyeház kapuja be volt már csukva, mire Szõcs
odakerült. Zörgetett, de semmi hang sem felelt belülrõl, máskor pedig rögtön
nyitották az õrtálló hajdúk.
Hja, ma azok is holtrészegen feküdtek bundákba takarózva a
kapu alatt, hallották is a zörgést, de azt hitték: álmodnak...
Még jobban zörgetett Szõcs János.
- Ki az, mi az? - riadt fel Hetyke-Czakó István, a
hajdú-strázsamester.
- Én vagyok - kiáltá rekedten Szõcs János.
- Miféle én?
- H á t ... é n ... a
... r a b. Eresszenek be!
- De ide ugyan be nem jössz, gazember! - feleli Czakó Pista
nagy álmosan. - Ha rab vagy, tartsd itt az orrodat; most pedig eredj, keress
magadnak más szállást!
Még egy darabig zörgetett Szõcs János - aztán lassankint megszûnt
minden nesz. Csak szörnyû hortyogás hallatszott a néma éjben.
Reggelre megfagyva találták az egyetlen fogadott rabot.
Az alispán dühös volt és azt mondta: inkább két hajdú
veszett volna el - mert az elég van.
- Ha meg nem hal szegény, felemeltem volna a fizetését.
...Ilyen idõk voltak ezek! S mégis szidják a régi
közigazgatást és a régi közbiztonságot.
|