APRÓ - MEGYEI TÖRTÉNETEK

1881

I. A CSÁSZÁR EMBERE

Egyszer egy vidám vacsoráról mentünk haza az alispánnal. Koromsötét éj volt és borzasztó sár, úgyhogy a keskeny gyalogúton szorosan a palánkok mellett csak egymás után haladhattunk, mint a ludak.

Elöl maga az alispán ment, én utána, utánam pedig tarsolyosan, kardosan az András hajdú.

Egy helyen, gondolom a göthös Veisz Náthán háza előtt, hátramaradtam kissé a hajdúval, míg az ívbe összecsukott két tenyere közt tüzet csinált, hogy rágyújthassak.

Ez idő alatt a hatalmas alispán, ki ötvenkét éves kora dacára is még mindig daliás, erős ember volt, nagy bajba keveredett.

Részeg parasztlegény jött vele szemben a keskeny gyalogúton, ahol csak egy ember férhet el, a kitérőnek okvetlenül a sárba kell belépni térdig.

A legény torkaszakadtából dalolt, s hozzánk is eljutott a rekedt nóta.

Hej, megtapogattak,
De mégis bevettek...
Szegény Csuzi Katát
Mért is szomorítják?

Minthogy éppen asszentáció napja volt, nagyon aktuálisnak találtam a nótát, hallva azt még amúgy impurumban, ahogy születik, de csakhamar zűrzavaros hangok váltották fel.

- Félre az útból, minden jó lélek - mert baj lesz.

- Ejnye, akasztófáravaló gazember! - dühöng az alispán.

- Kitérjen az úr, aszondom... mert én a császár embere vagyok.

- Majd adok én neked császárt, de mindjárt, megállj csak...

A legény nem hagyta magát, de az alispán sem. Meglökte a legényt, az visszalökte, s olyan dulakodás támadt köztük, hogy csak úgy rengett a deszkapalánk, amint majd az egyik, majd a másik odavágódott.

- Baj van! - kiáltá a hajdú a gyufatartót is elejtve, s velem együtt rohant urunk védelmére.

András kirántotta kardját (mindig élesre volt fenve), hogy szimpliciter a fejét vágja le annak a hitvány parasztnak, ki kezet mer emelni - uram én istenem! - még a viceispánra is!

- Hol a nyaka, nagyságos uram, hol a nyaka? Hadd válasszam el a fejétõl! Ha a fejet hazavisszük, legalább megismerjük reggel, hogy ki volt!

- Pszt! lassan! - kiáltá az alispán hörögve. - Ide ne jöjjetek! Majd végzek én vele magam!

No, már ebben a passzióban nem lehetett háborítani, az õ parancsa végre is törvény: annak engedelmeskedni kell.

Tétlenül néztük a tusát; hol az alispán volt felül, hol a parasztlegény szorította oda a kerítéshez és fojtogatta. Egy mesteri lapockafogással azonban egyszerre az alispán lett a helyzet ura, és átnyalábolva a legényt a földre gyûrte és a mellére térdelt.

Nagy, gyûrûs kezét ökölre szorítva, ütötte, verte ádáz dühhel.

- Nesze neked, császár embere... no, még egy... és még egy, eredj panaszra a császárodhoz.

Egyszerre azonban elcsendesedett a vármegye hatalmas ura, s egész szelíden felemelte a legényt:

- Elég volt, édes fiam! Felkelhetsz!

- Jaj, jaj! oda vagyok! - óbégatott az összevert fiú.

- Hogy hínak, kedves öcsém?

- Nagy Pálnak.

- No hát, Nagy Pál! Ezer szerencséd, édes fiam, hogy te voltál a gyengébbik.

- Köszönöm alásan az ilyen szerencsét...

- Mert ha te lettél volna az erõsebb, húsz esztendeig ülsz a börtönben, gazember... ha ezerszer a császár embere vagy is. Most pedig itt van tíz forint - végy rajta pántlikát a szeretõdnek.

A privát ügyeiket ilyen sommás úton végezték hajdan az alispánok.

II. AKI TÚLSÁGOSAN LOJÁLIS

J-cs László volt a fõispáni adminisztrátor. Magas, robosztus alak, szép szakállal. Politikai nézeteire konzervatív, pecsovics; származására kevély; mindenki iránt nyájas különben és leereszkedõ, - de éppen ilyenkor nemegyszer tört ki belõle a gõg és a méltóság, vagyis inkább a kettõnek sajátos vegyüléke.

A megyegyûlések elsõ napja volt. A tiszti emelvényen az alispán és a fõjegyzõ közt ott foglalt helyet a méltóságos kinézésû adminisztrátor, a kócsagos kucsma elõtte s az aranyos kard leoldva és keresztülfektetve a könyöklõn. A meggyszínû bársonymente is ott lógott le a nyakáról, tizennégy fontnyi aranyos járulékaival, pedig szédítõ meleg volt a teremben.

A tekintetes karok és rendek átkozottul izzadtak, s kopasz homlokukat alig gyõzték törülni keszkenõikkel. Csak a nagy úr, az adminisztrátor nem törülte meg a magáét... õt nem dirigálja a természet. Õneki semmi sem lehet kellemetlen. Mert semminek sem szabad másképp történni, mint ahogy õ akarja vagy rendeli.

Makacs és merev, igazi arisztokrata. Szókimondó, és diplomata nem tud lenni, higgadt és mégis merész, utálja a pátoszt, de mégis patetikus õ maga is.

Pedig éppen a pátoszáról ösmeretes Fráter beszél, aki öccsét: Fráter Pál megyei követet kísérte a pozsonyi koronázó országgyûlésre.

Se vége, se hossza a beszédnek, melyet kappanhangon ad elõ a szónok, elreferálva nagy fenek-kanyarítással szögrül-végrõl mindent a pozsonyi útról és a diéta megnyitásáról.

Unják a rendek, a hatalmas ásítások feszítik a tekintetes és vitézlõ állkapcákat, csak az adminisztrátor hallgatja mereven, figyelmesen, mint mindig, s el nem mosolyodik, komor méltóság ül a homlokán.

Fráter áradozik a lojalitástól, s mindig az adminisztrátor felé néz egy-egy ilyen diktum alatt, mintha a »lojális nagy úr« figyelmét híná fel, hogy »ide hallgass, most neked hízelgek, a te kedved szerint beszélek«.

Jankovics László ráncbaszedi a homlokát, úgy hallgatja, míg a karok és rendek kissé már sokallják is nemcsak az oráció hosszadalmasságát, de a lojalitását is.

De Fráter mindig jobban-jobban belejön. Szemeit áhítatteljesen forgatja, s egzaltálva, hangja zsoltáros éneklésbe megyen át.

- És láttam a szentséges király õfelségét fejedelmi díszornátusban...

De már ez sok! A hatalmas adminisztrátor bosszankodva üt kardjára. Megcsördül a jó õsi vas, s csörgését tompán követi az adminisztrátor gúnyos közbeszólása:

- Volt-e bagó a szájában?

Végig süvít a meggondolatlan gõgös szó a termen. Elsápadnak a rendek. Csak az adminisztrátor marad hidegen:

- Különben folytassa, tisztelt táblabíró úr.

Folytatta is aztán, míg el nem végezte. De Jankovics László is elvégezte fényes pályafutását ezzel az egy közbeszólással.

Néhány nap múlva fölmentették - adminisztrátori hivatalától.

III. A BÉCSI HINTÓ

Az öreg Rolly nagyon eredeti ember volt: úgy hazudott, mint egy bakancsos, s fösvény volt, mint egy rongyszedõ zsidó.

Egyszer meglátogatta az unokaöccse Rollyt, ki szerfelett gazdag ember volt, éppen akkor hozatott Bécsbõl egy parádés kocsit, - olyat, aminõn még a fõispán felesége sem ült, pedig hercegnõ.

Olyan kocsit akkori idõben még nem is láttak Magyarországon; karcsú, módos, ruganyos az ülése, alja csupa merõ selyem - csak éppen, hogy beszélni nem tudott.

- Ejnye, de szép kocsija van, bátya! - mondja a parasztforsponton jött jurista fiú.

- Hehehe! Ugye tetszik neked, te gazember? No, hát neked ajándékozom, hehehe...

Így szokott beszélni az öreg. Hanem hát azt már mindenki tudta, hogy a szava nem gilt, a jurátus is tudta. A »neked ajándékozom« után, ha tovább firtatta volna, az a mondat állt: »de használatra nálam marad«, vagy: »de tíz év múlva«.

Laci azonban nem firtatta tovább, hanem ebéd után, midõn az öreg elszundikált, kiment a paraszt fuvaroshoz és megparancsolta neki, hogy a szép új kocsiba fogjon. A Rolly ispánja, aki látta a dolgot, meg akarta akadályozni, de az úrfi felvilágosította, hogy kipróbálja a hintót.

Befogott a fuvaros, Laci felült a hátulsó ülésre, kimentek a kapun s befordultak a szilkei országútra. Egyszer csak jön szemközt velök Serédy fõszolgabíró, aki legnagyobb auktoritás volt a megyében.

- Ejnye, de szép kocsid van, öcsém! - kiált rá a fiúra.

- Ha olyan nagyon tetszik a bátyámnak, cseréljünk.

- Igazán mondod? De csak nem bolondultál meg?

- Már én pedig szívesen elcserélem a bátyám sárga bricskájáért; mindig az ilyen kocsira vágyódtam.

- No, hát akkor itt a parulám.

Nyomban ott kifogták a lovakat, s elcserélték a kocsikat, s azon a sárga bricskán vígan ment hazafelé, Serédy pedig a Rolly-kastélynak tartott.

Nézi, nézi az ambitusról az öreg Rolly a gazdasszonyával.

- Ejnye ni, micsoda pompás hintója van Serédynek! Akármi legyek, ha nem hasonlít az én bécsi hintómhoz: szakasztott olyan. Már csak jó ízlésû ember ez a Serédy is...

Berobogott a négy pej, kényesen hozta a könnyû hintót. - Hozta isten, fõszolgabíró úr! Gyönyörû kocsija van, meg kell adni.

- Éppen az imént cseréltem az úton.

- Ugyan kitõl? Mert nekem is éppen ilyen van...

- Hát éppen az unokaöccsétõl, Lacitól.

- A La ...ci  ... tól? - hebegé az öreg meghûlve. - No, megállj, gyilkos gazember!

- Miért haragszik reá olyan nagyon?

- Én? Már mint én? - vette magát észre az öreg, ki nem sietett nevetségessé válni. - Nem haragszom... dehogy haragszom; hanem csak úgy rájár a szájam, valahányszor a gyerek nevét említem... aki különben nagyon kedves fiú, hehehe...

IV. HÉT FONT EMBERHÚS

Tihanyi temesi gróf, fõszolgabíró korában, mint fiatal ember, négy szép szürke lován indult el a járásba. Tüzes volt a négy paripa, alig bírt vele a kocsis, néha még a cifratarsolyos hajdú is segített tartani a gyeplõt - kivált a lejtõs helyeken.

Z. falu mellett egy kereszt állott, egy vérrel bepettyegtetett pléh Jézussal. S a Jézus éppen olyan alkalmatlanul volt elhelyezve egy út-kanyarulatnál, hogy a lovaknak szemben esett, s azok rendesen megijedtek tõle.

Most is az történt. Az ijedõs szürkék fölágaskodtak prüszkölve és nem akartak indítani, hanem a bricska farolt recsegve, úgy, hogy majd összetört. Dühbe jött a fiatal Tihanyi s rákiált a hajdúra.

- András!

- Parancsoljon, nagyságos uram!

- Hoztál-e fejszét?

- Ott van a kocsiban a kis balta: anélkül sose indulok, mert nem tudni, nem-e esik valami baja a kocsinak, amit megigazítani kelljen.

- Nohát, fogd szaporán: vágd ki azt a keresztet!

A hajdú marcona legény volt, de erre a parancsra mégis elsápadt, mereven állt meg ura elõtt és nem mozdult.

- Mit parancsoltam, te gazember?

A legény térdre esett.

- Nagyságos uram... ne kívánja tõlem, mert megver engem az isten.

- Te nyomorult! - kiáltá Tihanyi. - Hát neked több az isten, mint a fõszolgabírád, te gazember? Hátha száz botot vágatok rád, leveszi azt aztán rólad az isten?

A hajdú belátta, hogy talán mégis csak több a szolgabíró: engedelmeskedett. Egy-két fejszecsapás, s a Jézus ott hevert a porban, éppen az arcával vágódott oda az útszéli rögökhöz.

A bricska pedig vígan röpült odább, nagy port kavarva fel maga után a négy paripa: messzirõl hadd tudják, hogy a vármegye hatalmas ura közeledik abban a nagy porfelhõben.

Harmadnapra fordult meg a fõbíró, hogy ím útja megint arra vigye.

De mennyire meg volt lepetve, midõn ahol elõbb a kereszt állott, azon a helyen nagy néptömeg fogadta zászlókkal és mindenféle szent jelvényekkel. A processzió élén a pap, fõtisztelendõ Kubcsik János úr állott a baldachin alatt, mint Úrnapkor szokás.

- Miféle bolondéria ez! - tûnõdik magában Tihanyi. - Kocsis, állj meg, hadd hallom, mit akarnak.

A szelíd arcú pap ekkor elõre lépett a tömeg közül és súlyos szavakban megátkozta a lutheránus nagy urat.

- Átok reád, amiért az isten fiát megcsúfoltad, fû kiszáradjon, ha megtaposod, ember elundorodjon, ha megszólítod, izzadságod vérré legyen, álmod ébrenlétté váljék, ébrenléted lélekmardosássá. Légy átkozott; leheletedben dögvész támadjon, pillantásod megperzselje a becsületet, mosolyod izzó sebeket fakasszon...

Szörnyû volt az átok. Dühbe jött a nagy úr, és nem hagyta bevégezni sem.

- András! - mondá és parancsolólag intett a szemével.

- Parancs! - kiáltá a hajdú hirtelen leugorva.

- Fogd le azt a papot és vágj rá hirtelen huszonötöt - aztán induljunk.

- Híveim! - kezdte a pap... - Ne engedjétek rajtam azt a csúfot elkövetni.

- Majd adok én mindjárt »híveket«! Láncokba veretem, s holtig rab, aki moccanni mer!

A hajdú torkonfogta a lelkészt átkozódása közepett.

- Eressz el! Én az isten szolgája vagyok.

- Üsd! Én a vármegye ura vagyok. Meg ne moccanjon senki.

Nem is moccant meg senki, s megtörtént a nagy botrány - a szegény lelkészt az út közepén vágatta meg, de csak hét pálcaütésig.

A hetedik pálcaütésnél maga is megdöbbent a nagy merénylettõl s intett a hajdúnak, hagyja abba.

.......

Híre ment ennek a vérlázító stiklinek a megyében s iszonyú felháborodást szült mindenfelé. A katolikusok nagyban lázongtak, s petíciók, küldöttségek mentek a megyéhez, az érsekhez Esztergomba, a palatinushoz Budára, sõt még magához a császárhoz is.

Tihanyi, amint megérezte, hogy baj lesz: rögtön leköszönt hivataláról s elmenekült a megyébõl, el tán az országból is.

Az ájtatos hívek azt rebesgették, hogy Bécsben van a börtönben, s hogy a császár hét font húst fog kivágni az õ testébõl a hét pálcaütésért.

A papok elõszeretettel terjesztették e hírt, s mint rege, sok évtizedig tartotta fenn magát a megyében a köznép között - még akkor is, midõn hosszú évek múlva, Tihanyi mint temesi gróf tért vissza ottani birtokaira, mégpedig nem megfogyva hét font hússal - hanem a régi karcsú legény helyett egy pocakos öregúr, megszaporodva vagy egy mázsával.

V. A HARMADALISPÁN

Sz. Miklós bácsin esett meg az a közönséges dolog, hogy versenyúszók egylete nélkül is egyszer csak azon vette magát észre, hogy úszik.

Mégpedig úszik olyaténképpen, hogy sohasem fog a partra kiúszni.

Ellicitálták a dominiumot, s azonfelül maradt még egy potom félmilliócska adósság. No, hanem ez már egészen a hitelezõk baja, s Miklós bácsinak nem okozott fõfájást a világért sem.

A hatalmas, mindenható fõszolgabíró ezentúl is csak olyan nagy úr volt, mint azelõtt. Fényesen költött, nagy borravalókat adott s semmiféle kényelmet nem vont meg magától - ami pedig nagy mûvészet, ha az ember egy félmillióval túl van a minuson.

A testvérei segítették az öreget valamicskével; ez a pénz jól fölosztva és a fényes összeköttetések, melyekkel bírt, fenntartották õt.

Midõn a restóráció bekövetkezett, minthogy igen népszerû ember volt, szavazattöbbséggel megválasztották 2-od alispánnak.

- Köszönöm a megtiszteltetést - mondá Miklós bácsi -, de nem fogadom el az alispáni állást.

Nagy éljent harsogtak neki, s miután semmi ovációkkal nem volt rávehetõ, megválasztottak alispánnak egy másik urat, s jött a fõszolgabírói állás betöltése.

Egyhangú, viharos felkiáltással lett meg Miklós bácsi. Olyan éljenzés tört ki a nevére, hogy majd leszakadt a fényes palotaterem.

- Köszönöm a megtiszteltetést - mondá Miklós bácsi az emelvényre lépve -, de nem fogadom el a fõszolgabírói állást.

Most mindazok, kik elõbb szerénységét méltányolták is, megrohanták az öreget; hogy az istenért, mit gondol, miért nem fogad el hivatalt, hiszen õ rá van szorulva.

- Hát ki mondja, hogy én nem fogadok el hivatalt?

- Az imént mondtad magad.

- Én csak a fõszolgabíróságot nem fogadom el.

- Ugyan miért?

- Azért, mert én írnok akarok lenni.

- Írnok? Te? Egy... Sz. Miklós!

- Sz. Miklós ide, Sz. Miklós oda... Ha a tekintetes megyei bizottmány jó szívvel viseltetik irántam, akkor...

- Halljuk!

- Akkor írnoknak fog megválasztani... vagyis olyan állásra, amely csak 300 forint javadalmazással van összekötve, mert, uraim, én a hitelezõimmel rossz lábon állok, s elvem, hogy valami kellemes velök sohase történjék: annál kevésbé énáltalam. Válasszanak meg engem a tekintetes alispán úr mellé - írnoknak.

Így lett Miklós bácsiból megyei írnok, de minthogy sose körmölt azért semmit s abszolute nem dolgozott - az ifjabb generáció »Harmadalispán«-nak nevezte el komótus állásában.

VI. AZ ARANYKALODA

A Sz. család egyik nem régi õse országbíró volt. Hatalmas, módos család most is majd mindenik tagja; de ha vagyont szerezhetnek is az õsök az unokák számára, az észt nem lehet rátestálni senkire. Azt még a király se adhat.

Így lõn, hogy a nagy országbíró egyik unokája bizony együgyû ember s fõleg rettenetesen hiszékeny és kapzsi, amit az ismerõsök szeretnek a maguk mulatságára felhasználni.

- Hallod-e, Pista!... - mondjuk neki egyszer -, téged megcsaltak ám a testvéreid.

- Engem? Hogy engem? Olyan nincs! Ki merne egy Sz-t megcsalni.

- No hát, én nem tudom... hanem rebesgetni hallottam. Ha nem igaz, annál jobb! Váljék egészségedre, ha kikaptad annak idején a részedet az aranykalodából.

- Ohó! Hüm! Miféle kalodát mondasz? - kérdezi Pista úr összeráncolt homlokkal.

- Hát az aranykalodát!

- Miféle aranykalodát?

- Ami az országbíróknak szokott lenni.

- Az országbíróknak? - lihegé tátott orrlyukakkal és kidülledt szemekkel.

- Nos, igen! Azt csak tudod, hogy minden falusi bírónak kalodája volt azelõtt, persze fából...

- Ühüm... persze, persze... Hát hogyne tudnám? Mondjad csak, kérlek, tovább.

- Ejnye, de nehéz fejû vagy! Nos, a falusi bírónak fából volt a kalodája, de az országbíróé aranyból kellett hogy legyen...

Pista szemei felcsillogtak a dühtõl, de csak egy percig, a következõben már elérzékenyülve borult barátja nyakába.

- Áldjon meg az isten... látom, hogy jóakaróm vagy, pajtás... Hidd el, magamtól sose jöttem volna rá!

...S azóta folyik a per fórumról fórumra az eltagadott aranykaloda és járulékai iránt.

VII. EGY KONFERENCIA

...Ötven bot annak az akasztófáravaló újságírónak, amelyik a dolgunkba meri magát ártani... és ezt a konferenciát kiírja!...

Így ígérte ezt miheztartás végett a megye legmindenhatóbb oligarchája, H. István, midõn az elnöki széket elfoglalta azon a Deák-párti titkos értekezleten, amelyet én most mégis kiírok.

Hanem az igaz, hogy elõbb mégis óvatosságból bevárom, míg a tekintetes úr, aki az ígéretet tette, meg méltóztatik halni.

De azért tartok tõle, hogy az éjjel, ha van halottak birodalma, megjelenik két vármegyei hajdú síri árnya - ha ugyan a halvány lepedõkosztüm miatt mind le nem mond odaát az itteni hivataláról - és a hatalmas oligarcha nevében lekapnak a tíz körmömrõl, ha már egyszer ki van mondva eleven ember korából megmásíthatlan végzésnek.

Hát úgy volt az - ha már belekezdtem -, hogy a Deák-párt nagyon ingerült volt e napon a választási mozgalmak rossz fordulata miatt. Nagy dolog történt. A hírhedt »paktum« ellenére is egy Deák-pártinak kicsinált kerületben baloldali ember lépett fel.

Hát látott már valaha Európa ilyen botrányt! Hát kicsodák õk, hát levegõ az õ szavuk, mikor kimondják, hogy »az idén nem lesz választás, punktum. Innen ez és ez lesz a követ!« Hát nem respektálnak már ebben a vármegyében senkit és semmit? Hát ki parancsol itt már?

Hallatlan ez. Immár megfordul a világ és mozog a föld.

Hogy mer mozogni, ha rá van parancsolva, hogy megálljon?

Nem ér már a Corpus Jusit semmit, palatinus sincs már Budán - hanem õk, a régi urak még itt vannak, s amíg itt vannak, még a fûnek is úgy kell nõni a megyei ég alatt, amint õk akarják.

Gyúanyaggal volt tele a terem, mintha minden percben felrobbanni készülne, a szemekben villám, a homlokokon felhõ.

Az õs fõispánok arcképei a falakról, amint a belopódzott napsugár ott táncolt rajtuk, mintha jóváhagyólag integettek volna ehhez a nagy haraghoz... Csak rajta, tekintetes urak! A hatalom az önöké!

Kezdetét vette a tanácskozás. Idegesen szólalt fel legelõször egy öregúr õsz fejjel, apró, szúrós szemekkel.

Elmondta, hogy õ erõs pártember ugyan, de ennél a dolognál mégsem pártérdekbõl szólal fel, hanem lelke mélyéig felháborodott azon a szemtelenségen, hogy egy olyan ember mert föllépni, aki nem a megyei famíliák közül való... még tán nem is nemesember.

- El kell fogatni! - kiáltott közbe Szentillényi, a legtõsgyökeresebb megyei arisztokrata.

- Helyes! - zúgtak rá a többiek. - El kell fogatni.

- Én is osztom a tisztelt értekezlet nézetét, - de mit adjunk indoknak?

- Egyszerû! Azt fogjuk mondani, hogy fölségsértés, lázítás volt a programbeszédjében.

- Igen ám, - de még nem mondott programbeszédet!

- Hát akkor valamelyik magánnyilatkozatában volt fölségsértés.

No, ebben aztán megnyugodtak valamennyien, csak egyetlen ember hallgatott: egy szép fiatal férfiú, a megye legképzettebb szolgabírája: Ribay Miklós, kit mindenki szeretett s kinek mindenki kedvében járt, mert sokoldalú tudományosságából fényes karriert lehetett jósolni. Ez a gyerek még miniszter lesz valaha s berakja az egész vármegyét államhivatalokba!...

- Eszerint ki van mondva határozatilag az elfogatás - vette fel a szót az elnök. - Mint én tudom, a jelölt most Budapestre utazott zászlókat és jelvényeket szerezni. Legkényelmesebb volna õt, amint Vácon a hajóbul kiszáll, rögtön elcsípni a parton, mert otthon, a kerületben véres verekedés fejlõdhetik: a fanatizált - választók ellenszegülhetnek az elfogatásnak.

- Fogjuk el tehát Vácon a parton, - de itt viszont az a kérdés merül fel, ha jogunk van-e õt idegen megye területén rabbá tenni?

- Ej! Jog ide, jog oda! Legfeljebb Pest megye fog berzenkedni egy kicsit.

Ki lett hát mondva a határozat. Csak az volt még hátra, kire bízassék a végrehajtás?

A szolgabírák valamelyikére. Legjobb lesz, ha Ribay Miklós küldetik ki.

- Ezennel kiküldetik tehát Ribay Miklós - mondja ki berekesztõleg az alispán.

Ribay Miklós szép halvány arcát lángoló pír önté el.

Felkelt a padban s ahelyett, hogy némán meghajtotta volna magát a távozni készülõ urak elõtt, egyszerre harsány hangon kezdé:

- Uraim! Várjanak még kissé. Engedjék, hogy elmondjam észrevételeimet.

- Miféle észrevételeket? - rikoltott közbe Szentillényi. - Minek az a sok beszéd?

De a fiatal tudóst nem lehetett elhallgattatni, s az urak nagy kelletlenül visszaültek székeikre, hogy ugyan mit lehet itt még mondani...

Az a fiú pedig úgy beszélt, mint egy Demoszthenes és mint egy egyetemi tanár egyszerre. A tudomány érvei, a meggyõzõdés ereje és a lelkesedés tüze tették ragyogóvá szónoklatát, hogy ámulva és fejcsóválva hallgatták azt a vének; az alispánt és az elnököt úgy hátba ütötte néha egy-egy hatalmas kifejezés, hogy izgatottan forogtak ide-oda.

Mert a személyes szabadság szentségérõl beszélt az ifjú s a képviselõ-jelölt állását fejtegette, hol jogilag, az észhez szólva, hol flosculusokkal a szívekhez.

Kérte esedezve a tisztelt értekezletet, vegye vissza e határozatot, s mikor lezúgták, szenvedélyes hangon tört ki, megfenyegetve a hatalmasokat:

- Jegyezzék meg, uraim, hogy minden dolognak két oldala van...

- Meglehet, öcsém - vágott közbe az öreg Szentillényi zordonan -, de sose lesz belõled vicispán.

Nem is lett szegénybõl soha, de még vármegyei hajdú sem.

Fölösleges mondanom, hogy a jelöltet elfogták, hiszen benne volt akkoriban a hírlapokban, s a miniszterhez intézett interpellációkban késõbb, melyekre az mai napig sem felelt természetesen, csak Ribayról említem meg, hogy fényes karrierje odalett.

Egy hónap alatt kivekszálták a hivatalából, s most mint ügyvédsegéd tengeti életét szegényen, nyomorultul, azon töprengve: hátha mégis csak egy oldala van minden dolognak.

Az  - amit a hatalmasok meglátnak.

VIII. A DIPLOMATA MODORA

Az N. megyei fõispán õméltósága nagyon jó lábon állott az esztergomi érsek õeminenciájával, mert õeminenciáját a kiválóan katolikus grófi család e fejéhez a vallásos érzetek is csatolták a személyes rokonszenven kívül.

A fõispán úr õméltósága gyakran átkocsizgatott Esztergomba, sõt azonkívül is sûrû levelezésben állott a hercegprímással, gyakorolván magukat mind a ketten az õsök dicsõ nyelvében: a latinban.

Hogy e stílgyakorlatoknak néha nem kevés befolyása volt a közügyekre is, magától értetõdik, mert »János érsek«-nek is, a kancellárságot viselt fõispánnak is messzire elért a keze - bár meg kell adni, hogy a fõispán úr õméltósága mégis jobban nyújtotta ki a magáét.

Nem volnának papok a papok, ha ki nem szimatolták volna ezt a viszonyt, s nem lett volna bennük magyar természet, ha kerülõ utat nem használnak oda, ahol az egyenes út kétes lehet.

Így lõn, hogy a csoltói plébános a verecskei eklézsiára való vágyódásában, midõn az vakanciába esett, mielõtt a prímáshoz folyamodnék, a fõispán úr ajtaján kopogtatott elõbb: a nagy befolyású fõúr kegyes pártfogását kikérni.

A legócskább reverendáját és a kopott saruit ölté fel õtisztelendõsége ez alkalomra, így állítván be a nagy úr színe elé.

- Mivel szolgálhatok, domine reverendissime? - kérdé a fõispán íróasztalától udvariasan felkelve, s arcát, melyet bizonyos gúnyos vonás az ajkszéleknél olyan jellemzõvé tett, a jött fel fordítva.

- Könyörögni jöttem nagyméltóságodhoz - mondá a pap tört, alázatos hangon -, kegyes gráciáját jöttem kikérni.

- Mi végett, kedves páter?

- A verecskei vakancia végett. Esedezem, kegyeskedjék engem levélileg ajánlani õméltóságának.

- Tehát nincs megelégedve a jelenlegi plébániájával?

No, erre aztán megeredt a panasz a fõtisztelendõ úr szájából, mert ösmerte, hogy a fõúr jószívû a nyomor iránt, s elkezdte ecsetelni, hogy õ milyen szegénységben van, hogy nincs mit ennie, még tisztességes ruhát sem csináltathat, cselédre sem futja, a csizmát is maga tisztítja; ha még egy olyan rossz esztendõ jön, mint a tavalyi, az éhenhalás fenyegeti... pedig már öreg, roskatag, nem is lát jól, egy jó káplán ugyancsak ráférne...

A fõúr csak hallgatta egy darabig, ásított egyet-kettõt közbe, türelmetlenül végigsétált a szobán, de a panaszból még folyton nem fogyott ki a pap, mindig nyöszörgõbb hangon, élénkebb színekkel festve szegénységét.

A gróf hagyta beszélni, majd odalépett a nyitott ablakhoz, széthúzván a pompás vörös atlasz-függönyöket s szórakozottan hajolt ki úgy, hogy a fél arca benn volt a szobában, mintha figyelne is, nem is - a szeme pedig ott künn kalandozott a néptelen, hallgatag utcán, hol a kisváros csendjét semmi sem zavarta, csak két jó paripa patkóinak csattogása, mely egy hintó elé volt fogva, a bakon libériás kocsis, fel s alá sétáltatta a módos úri fogatot a megye fényes palotája elõtt...

Végre nagy idõ múlva - miután a leghosszabb létániának is van vége - kifogyott a szuszból a tisztelendõ atya, elmondott nagy nyomoráról minden képzelhetõt és ájtatosan keresztbe fektette mellén kezeit. Szemét az ég felé fordítva várta a fõúr kegyes válaszát.

Az pedig nem szólt semmit; hallgatagon nézett hol ki az ablakon, hol befelé a háromrétbe görbült papra.

Végre, midõn már megsokallta olyan sokáig ácsorogtatni, nagy álmosan egyet-kettõt ásított s így szólt:

- Apropos, fõtisztelendõ úr! Az öné az a szép ekvipázs odakünn?

...A tisztelendõ úr elpirult - s nem kérdezõsködött tovább a hatás iránt, melyet nyomora elõidézett, hanem hirtelen ajánlotta magát.