|
Nem célzásképp mondom el a bájos történetet a szõlõfürtrõl.
Átteszem prózába a tiszta szín-poézist, mely annyira meghatott engem. Pedig
beszélhetnék a szõlõrõl célzásképp is, ha meg akarnám köszönni annak a szíves
fogadtatásnak a fölösleges részét,
amelyben részesültem Szegeden.
Örömmel tölt el a tudat, ha meggondolom, hogy egész Magyarország
olyan lesz egykor, mint ez a város, mert a demokrácia fogadtatása ez, amelyben
én itt részesülök, aki nem vagyok sem királyi biztos, sem nagy úr, aki csak író
vagyok, ki még koszorúkat sem szereztem, nemhogy a nemzetnek, de magamnak sem.
Nem is csinálták ezt a fogadtatást úgy, hogy összebeszéltek volna, hanem mintha
az egész város egyetlen família lenne, akihez vendég szállt, minden egyes tag
szavaiból, modorából kiérzik az akarat, kellemessé tenni minden itt töltött
órámat.
Hálátlan lennék, ha észre nem vettem volna ezt, s bolond
volnék, ha büszkélkedném vele. Hiszen nagyon természetes az.
Az arisztokrácia kevély volt, csak a nagy érdemek elõtt
hajolt meg.
A demokrácia okos és a becsületes törekvéseknek is ad
elõleget.
Szeretettel szívom magamba a port utcáikon, mely
ellankasztja az idegent, irigylem még a békákat is a népkerti tóban, hogy itt
lakhatnak. Zöldebbnek látom a füvet, amely itt nõtt, és rózsaszínû ruhába
öltözik a felhõ, ha erre jár...
Én csak barátaimhoz jöttem egy ital borra. Csak õhozzájuk mertem jönni. És az önök meseszerû
szívessége kitágította szívemet, hogy beleférjen
az egész város.
... Nem is veszem ki onnan soha többé.
Hanem azért ide tartozik ez a történet a szõlõrül. Okos
ember majd ki fogja találni, hogy miért. Legalább az az egy valaki, akire
legjobban tartozik.
Az pedig úgy történt, hogy egy szegény öregember nagyon
beteg volt. Családja aggódva állta körül ágyát, ahol feküdt, nagy kínok között
elbágyadva, kimerülve, aszottan, alig bírva lélegzetet venni.
Az ágy szegényes volt nagyon, egy szalmazsák s egy foltozott
derékalj. A család, mely ott zokogott az ágynál, rongyos volt. A szoba
szegényes, rideg. Egyetlen asztal és egyetlen szék volt benne. Az asztalon
orvosságos üveg állott, a széken egy pápaszemes úriember ült, a doktor. Más
szék nem volt. Ha a halál bejön, nem lesz hova leülnie, hogy várakozzék.
A doktor az üteret nézi, majd a torkát vizsgálja. A
családtagok, a feleség, két fölserdült leány és a kis iskolás fiú, a Gyuri,
elfojtott lélegzettel várják, mit mond a pápaszemes ember arról a roncsolt
testrõl, mely ott fekszik tehetetlenül, s mely kenyérszerzõjük, mindenük volt.
- Már három napja nem evett! - mondja az öregasszony méla,
tört hangon. Kisírt szemei, sápadt arca, felhõs homloka az ébren viruló
szeretet fönséges költészete.
- Nem is szabad neki enni adni - szól az orvos infámis
orrhangon -, hanem ha tán egy szõlõfürtöt tudnának keríteni valahol...
Egy szõlõfürtöt! Hol vegyenek õk szõlõfürtöt február közepén
itt ebben a faluban, ahol tíz mérföldnyi területen nem terem szõlõ?
És annak a szõlõfürtnek mégis meg kell lennie.
A városban, mely három órányira fekszik innen, lesz talán.
Drága pénzen - mondják - ott mindent kaphatni.
Pénzt kell szerezni minden áron. De mibõl? A megtakarított
néhány ezüst huszas már mind elfogyott. Istenem, istenem, de nehéz is sorsa a
szegény embernek!
A szeretet azonban nem ösmer lehetetlenséget.
Az asszonynak ott van az ünneplõ ködmöne, hátha azt eladná,
hátha megvenné valaki... Máskor nem válna meg tõle semmiért, hiszen olyan
nehezen szerezte, de most örömest teszi pénzzé a testi ruháját, csak a
szõlõfürt meg legyen a betegnek.
Eladták a ködmönt. Két forintért vette meg a zsidó.
A nagyobbik leány a városba sietett. Bánatos arca kiderült,
ha meggondolta, hogy estére a szõlõfürttel fog megtérni.
Útközben utólérte a vihar, a hó verte szép fehér arcát, de õ
mégsem csüggedett, ment föltartóztatlanul.
A városban nem volt szerencséje, hasztalanul járta be sorba
a házakat, ahol mondták, hogy szõlõ van. Sehol sem volt. Kétségbeesve gondolt
beteg apjára és beállított a püspökhöz. A püspökrõl azt beszélték, hogy minden
ebéd és vacsora után szõlõt is tesznek az asztalára.
A leány elõadta kérését. De a püspök kikergette.
- Hogyisne - mondta gúnyosan -, a parasztok egyenek
zabkenyeret, de nem szõlõt!
Szomorúan tántorgott ki a lépcsõkön és ott összerogyott.
- Kelj föl, szép leány! - szólítá meg háta mögött a püspök
inasa, ki az asztalnál fölszolgált. - Én megszántalak... A megmaradt szõlõ a
gazdám asztaláról hozzám kerül, én adok neked egy édes fürtöt, egy édes
csókért... de csak reggel... értsd meg,
reggel.
Lángba borult a leány arca... majd elsápadt. Szabódott, de
nagysokára ráállott.
Reggelre kezében volt a szõlõfürt.
Hogy égette, mint a pokol!... de nem baj az, csak enyhülést
szerezzen a szegény betegnek.
De nem szerzett.
Mire hazaért, már akkor az apa meg volt halva. Ott feküdött
mozdulatlan mereven, lecsukott szemekkel. A halál nem várta be a szõlõfürtöt.
Az anya és a kisebbik leány zokogott, a szomszéd Nagy János
uram a ravatalt állította föl és mértéket vett a koporsóra, ahova mindenüket
elzárják. Csak az iskolás fiú nézte egykedvûen. Õ még kicsi volt, nem tudta mi
történik.
A szõlõfürt itthon volt, de most már kié legyen? Kié másé,
mint a fiúé. Úgyis az az összes öröksége.
Neki adták a fürtöt, s hogy ne legyen ott a nagy siralomban,
mint egyébkor, ma is elküldték az iskolába.
Elment, s amint egyik kezében az ócska ábécés könyvvel, a
másik kezében a szõlõfürttel belépett, a falusi fiúk, akik körben ültek a
padokon, sóvárgó szemeket vetettek a szõlõfürtre és a fiúra.
...Õ volt egész délelõtt a legirigyeltebb gyermek az iskolában.
*
Sok pénzért nem adnám ezt a szegedi mulatságot - hanem azért
ne irigyeljétek az én szõlõfürtömet!
|