|
Útirajz, írta: János
Mehádia, aug. 14.
Még a palóc kollegám ki nem adta a jelszót, hogy »csak semmi mozgás«, azalatt én is
másztam a hegyeket keservesen, de hogy ím õ megjött Temesvárról s kimondta,
hogy õ egy tapodtat sem mozdul a kúrszalon környékérõl, hol állandó tanyánkat
felütöttük, mert - úgymond - miért tenne õ kirándulásokat, az egyik bikkfa
olyan bikkfa, mint a többi bikkfa, míg ellenben - így szólt - tanulmányozzuk a
kocsmákat és kávéházakat, mert mindenütt másféle bort mérnek és mindenütt
másforma kasszirnõ van, így lett aztán, hogy mi ketten, okosabbak ki sem
mozdultunk a kúrszalon és mellékhelyiségeibõl. Sõt most is ennek egyik asztalán
kalapálom ezt a tárcát, hogy félbenszakadt irodalmi mûködésemet ismét
folytassam.
Hát biz itt szép élet van. Jó bor, jó egészség bõven akad. A
vidék olyan magasra van feltöltve, hogy még gondolatban sem lát haza ebbõl a
mélységbõl az ember.
Nem is igen vágyódunk egyhamar, mert biz itt a szerelem
rózsafája is virít, annyi a szép asszony és leány a fürdõ közel kétezer vendége
között, hogy lapátolni lehet.
Ki is választottuk azonnal a javát - persze csak ideálnak.
Nekem jutott a legszebb, egy begyes, rózsás arcú menyecske, a többieknek is
olyan amilyen. A palócé nem ér egy pipa dohányt, lévén az egy vékony dongájú
verseci kisasszony, ki négyszer vált gúnyát napjában, amit Párizsban varrnak a
nõi »kecskék«, a »Zrínyi-köntöskék«-et, ahogy tudományosan elneveztük.
De ebben ugyan nem kopik a fogunk, mert egy angol fõúr,
állítólag Maulborough herceg udvarol neki, ki itt Svarcz név alatt fürdõzik
inkognitóban.
Megeshetik azonban, hogy a Maulborough az álnév és a Svarcz
az igazi.
A verseci lány különben általános föltûnés és hódolat tárgya
a fürdõben, mert hát kiveszett már a jó gusztus az emberbõl.
Csupa agglegények és özvegyek lévén együtt, mondanom sem
kell, hogy ábrándozás mellett a vászoncselédek tekintetében a gazdag partikra
irányult fõfigyelmünk.
Mindjárt Szegeden beszálltunkkor egy kétmázsás, piszkos
sárga ruhás öregasszonnyal jutottunk egy kupéba.
Mint a legszebb gyereknek, nekem volt kötelességem megtörni
a jeget s szóba keveredni a derék asszonysággal, mert hiába, nem a ruha teszi
az embert... hátha hasznunkra válhatik.
- El van fáradva, asszonyom, ugye? - kérdém gyöngéden, midõn
fésületlen, rút fejét egyik kufferjére hajtotta.
- Meghiszem azt, uram, 65 órája utazom...
Jelentõségteljesen pillantottam a fiúkra, mintegy
diplomatice mondván, hogy:
- Hüm! Ühüm! Hatvanöt órát utazik gyorsvonaton! - Fiúk,
ennek az asszonynak pénze van!
A nemes ifjak megértettek és vetélkedve mulattatták
Kikindáig, hol borzadva láttuk, a férje várta az indóháznál.
De ez a szerencsétlenség nem hökkentett meg. Asszonyt
találtunk mi Mehádián is nem egyet s gazdag parti is volt bizonyára elegendõ.
A hadi szerencse azonban nem kedvezett. Oláh asszony nélkül
fogunk hazatérni Szegedre, mert hát nem értjük a nyelvüket, nem lehetett
érvényre emelkedni.
Egyedüli mulatságunkat az képezte, hogy milyen ajándékokat
viszünk haza az ismerõsöknek.
A Katámnak egy kis pirosítót, két szép menyecskének egy kis
fehérítõt, a »Szegedi Napló« szerkesztõjének egy lepke Zsuzsu-t, a
»Hiradó«-énak száz darab Spielmarkot, Pálfy polgármesternek egy messzelátót,
Tisza Lajosnak egy kártyavárat, a Borcsának egy virágbokrétát, Szluha
fõkapitánynak egy ólomkatonát.
De hát mit vegyünk legkedvesebb emberünknek, az Oroszlány
gazdájának?
Vegyünk neki egy eleven oláh gyereket.
Nyolc forintot ígértünk egyért, de az anyja nem adta, ámbár
látszott, hogy kész az alkudozásra, mert hogy a portéka tetszetõsebb legyen,
ujjait megnyálazta s mosdatni kezdé velök piszkos csemetéjét.
Itt van a híres festõ Makart is.
Szóba eredtem vele. Kérdezõsködött Szeged felõl.
Meginvitáltam, hogy csak jöjjön el ide, mert van elég kilátás a keresetre. Ezer
új ház épült Szegeden legalábbis, s a közt sok olyan úri módis, akit ki kell
pingálni belülrõl.
Összes mulatságaink közül legtöbbet ért a fogat verseny. Öt
talyigát béreltünk ki s így hajtottunk a Mayerhofba uzsonnálni, a fürdõi
vászoncselédség nagy bámészkodása mellett.
Az úton elõzködni kezdtünk s büszke vagyok a »Manci«
lovamra, mert úgy elhagytam a gyerekeket, mintha ott sem lettek volna.
Egyszóval én voltam a nap hõse az asszonynép elõtt, s este a
kúrszalonban nem egy csinos táncosné felejtette tüzes pillantását a bajuszomon,
le is perzselték a két végét egészen.
A nyavalyás Bismarck gyerek is itt van, de bizony nem
láttuk, mert betegen fekszik, bizonyosan politikából - hogy az európai
potentátok azt higgyék az apjáról, hogy most nem diplomatizál, hanem az
orvosságot adogatja be kávéskanállal a beteg gyerekinek.
Mondják, hogy a Herkulesfürdõnek igen szép tájéka van,
nagyszerû vízesési, pompás meleg fürdõje és hideg uszodája, kirándulási helyeit
is dicsérik, igaz-e vagy sem, nem lehessen tudni, mert mi nem láttuk.
Hétfõn éjjel összeszedtük a palóc cimborámmal a cókmókot
(mert õt csak nem hagyom el) s hazapályáztunk.
A többieknek, akiket ott hagytunk, kiült az öröm az arcára:
mert most már õket is észreveszik az asszonyok.
|