|
Egy úszó deszkán találtak egy csecsemõt. Nem volt már
pólyákban, de mégis igen kicsiny. Kék szemeit bámészan hordta szét a tenger
fölött, mert valóságos tenger volt akkor a szegedi »budai országút« - s üde,
gömbölyû arcán egy bájos mosoly nevette azt a regényes képet, amit annyian
sirattunk.
A kormánybiztos éppen arra siklott el könnyû csónakján s
észrevette az elhagyott csecsemõt.
- Vegyétek fel az istenadtát a csónakba.
A gyerek, mintha értette volna a kormánybiztos szavait,
örömrepesve terjeszté feléje kis kezecskéit és tapsolt.
Izmos fiúcska volt. Tagjait egyetlen ingecske fedte, mely
nyakánál piros zsinórral volt összehúzva.
- Jó erõs fiú - mondá a biztos -, ha apja, anyja nem akad,
magaménak fogadom.
- Engedd át nekem, bátya! - szólt a kormánybiztos öccse, aki
mint országos képviselõ szintén parancsosztogató volt a mentési munkálatoknál.
- Hagyd el: majd találok én neked másikat. Lesz itt elég.
Talált is mindjárt másnap egy másik fiút, körülbelül hasonló
korút, és elnevezte Csongrádi Mihálynak. A tegnapi, minthogy éppen Gergely
napja volt, Szegedi Gergely nevet kapott. Szüleik nem jelentkeztek, a két
csecsemõ megmaradt hát a két képviselõnek.
Éppen egy kupéban utaztam a képviselõ urakkal, midõn a
gyerekeket hazavitték. Vagy nyolcan voltunk benn, a gyerekeken kívül, mert
menekülõkkel volt tele a vonat. A mi kupénkban csupa képviselõk voltak.
A két gyereket ölibe vette a kormánybiztos s mindenféle
gyügyelõ szavakat talált ki nekik; de azok nem feleltek semmire; nem tudtak még
beszélni.
- Azt restellném - mondja a kormánybiztos -, ha valami
rácgyerekeket fogtunk volna össze.
- Biz az pedig nem lehetetlen; hátha valami szõregi asszony
tette ki. Gergely úrnak úgyis olyanforma a kinézése - találgatta az egyik utas.
- Nem szeretném pedig. És kivált Gergelynél, aki az enyim.
Hanem tudod mit, öcsém, mondok neked egy pompás tervet. Neveljük a két gyereket
közös kasszára...
- De hisz az mindegy...
- Nem úgy értem. Csináljunk egy tréfát a sorssal, neveljük a
két gyereket közösen, de az egyiket közönséges parasztnak, a másikat pedig
elõkelõ úrnak.
- Jó, ebben van valami érdekes. Én ráállok.
Mindenkinek tetszett a dolog s abban állapodtak meg, hogy
döntsék el szavazat útján, melyik legyen úr és melyik paraszt.
Jól megtekintve a gyermekeket, Csongrádi Mihálynak vékony
arca sokkal úriasabb volt, mint Gergelyke cipó-feje.
Majdnem egyhangúlag Mihály nyerte el az »úri jövõt«.
Gergely tömzsi állapota azonban sokat nyomott a latban a
szavazásnál, pedig ez az állapot nem volt természetes. A kormánybiztos 15
forintot adott a hajdúnak elindulás elõtt, hogy Gergelyt equipirozza ki, s az,
amit vett, mind a gyerekre húzta: négy inget, két lajbit és két kacabajkát:
persze, hogy nem lehetett szegényke oly karcsú, mint Csongrádi Mihály (kinek
ezentúl már »y«-nal írjuk nevét).
Cegléden Gergely úr fészkelõdni kezdett s minden jelekkel
földre kívánkozott. Elértettük, s hat parlamenti tag rohant hozzá ruhácskáit
kikapcsolni, s ekkor sült ki tulajdonképpen, hogy egy egész ruhamagazin van
rajta.
De ugyanakkor kisült az is, hogy Gergely úr magyar ember;
egy csikót látván ugyanis éppen az indóház elõtt, kis ujjacskáival, mintha
kedves ismerõst pillantott volna meg, odamutogatott:
- Ló! Ló! - mekegte, száját egészen kinyitva s lábaival
dörömbölve. A »ló« szót tisztán ki lehetett venni, s okozott is olyan örömet a
képviselõ urak közt, mint egy jól elsült »névszerinti szavazás«.
Így értek be a gyerekek Budapestre, ahol a következõ
intézkedések történtek õrájuk vonatkozólag.
Gergely számára ezer forintot tettek le a takarékpénztárnál,
hogy midõn felnõ, ebbõl és kamataiból egy kis telket vehessenek számára valahol
falun.
Nehogy elpuhuljon, egy napig sem tartották otthon, hanem
odaadták kosztra egy házmesternéhez a Zöldfa utcában, onnan jár a kisdedóvóba,
oda, ahová a közönséges szegény gyermekek.
A megállapított rendszerhez képest bezzeg egészen más sorsa
lett Csongrády Mihálynak. Õ otthon nevelõdik az úri háznál, bársony ruhácskában
jár, és a bonne vigyáz rá, az neveli.
Néhány nap elõtt találkoztam a kormánybiztossal.
- Hová megy? - kérdém tõle.
- A Gergely gyereket nézem meg - felelte.
- Nagy-e már?
- Beszél, mint a folyóvíz, és pajkos mint az eleven ezüst.
- Hát Miska?
- Azt nagyon elkényeztetik a feleségem, meg a leányaim. Sose
lesz belõle semmi. Beteges, sápadt és el van kényszeredve.
- No, hát nézzük meg a Gergelyt. Ha megengedi, én is önnel
megyek.
Gergely éppen az udvaron szaladgált mezítláb, midõn
odaértünk. Két macskát kötött össze madzaggal s azokat kergette szilaj
kedvteléssel.
- Apabácsika! - kiáltá örömteljesen s a kormánybiztos elé
futott.
A házmesterné is kijött a fiú felkiáltására s nyájasan
köszönt.
- Nos, hogy viseli magát a kis huncut?
- Semmi panaszom rá; nagyon szeretem, csak ne beszélne olyan
csúnyán. Maig sem bírtam leszoktatni.
- Hát hogy beszél? - Kérdém.
- Csupa »ö«-vel uram, ahogy a szegediek. Én nem tudom, kitõl
tanulta. A vérében hozta magával. Mert közülünk senki sem beszél úgy.
- Hogy hínak fiam? - kezdé vallatni a kormánybiztos.
- Szögedi Gergöly - felelte bátran.
- Kell-e cukor, hoztam!
- Köll - mondá Szegedi Gergely s hirtelen elkapta a csomagot
s vígan futott a macskái után.
|