|
A »lófejû« vasút, mint Magyarországon nevezik, a burgerek
alkalmatossága. Egy közlekedési eszköz, mely az emberi vérmérséklethez van
szabva, a szelíd, türelmes, lassan mozduló, álmodozó lelkületekhez: a polgári
erények és tulajdonságok megtestesülve egy jármûben.
Igazán csodálatos találmány. Amióta alá kezd merülni a négy
csengõs lovon járó nemesi osztály vagy világ, s gyalog jár vagy kócos hámú
lovon a paraszt, amióta kitolni kezdi fejét az új polgári osztály, mely a
dzsentrit fogja helyettesíteni, azóta született meg a lófejû vasút, mely
lassankint meghonosodik a többi nagyobb magyar városokban is.
Poeta nascitur, mondják. És valóban mindenre születni kell.
De arra, hogy az ember a lóvonatú vasúton utazzék, ahhoz még nem elég csupán a
születés, ahhoz külön neveltetés is szükséges. Egy ormótlan nagy szekér, amely
mindenkit fölvesz egy hatosért, mely minden utca szögletén megáll, mikor az
ember siet, és nem ott áll meg, ahol az ember akarja, hanem ahova a direkció a
»Haltepunkt«-póznát beszúrta. Ez a rettenetes kimértség megöli a nervózus
embert s meggyûlölteti vele a XIX-ik századot.
Én tudom érteni azt a mágnást, aki fumigálva a vasutat,
saját fogatán készül elindulni Párizsba, mert nincs a világon kényelmesebb
dolog, mint a saját négylovas kocsiján utazni; de azért nem tagadom meg
tiszteletem õszinte kijelentését a robogó gõzvonattól, mely kisebbé lapította
össze a világot, mert mindent közelebb hozott egymáshoz; de mi még a tisztelet
azon csodálattal vegyült bámuláshoz képest, melyet azon emberek iránt érzek,
akikben elég higgadtság és türelem van a lóvonatú vasutat frekventálni.
De midõn felemlítettem az összes közlekedés-eszközöket s
midõn hozsannát zengek a jámbor polgárnak, akinek a lóvasút is jó: meg nem
állhatom, hogy fel ne említsem, hogy a gyalog-járásnak
is vannak határozott hívei, a magyar atlétikai klub tagjain kívül is.
Egy ötvenéves parasztot ösmertem, aki fiatal korában
kengyelfutó volt a Balassa-családnál, mely, ha vékonylábú gyerek született a
faluban, hagyományos szokás szerint kivétette a lábikrákból a vastaghúsát.
Ez a sors érte gyerekkorában Bodza Pál uramat is, aki
hasznát vette öregségére, mert a vékony lába révén jutott hivatalhoz: ti.
gyalogpostás lett.
Hanem tudott is gyalogolni õkigyelme. Mikor egyszer az alispán
négy gyors pej lován utaztunk Vácra, útközben megkínáltuk a bakon üléssel az
öreget.
- Üljön fel, öreg bátyó - szólítja meg a jószívû alispán.
- Nem lehet, nagyságos uram, mert nagyon sietek.
És csakugyan, amint híres Vác városába értünk, már akkor ott
szalonnázott az öreg a »Kilenc rigó« címû spelunkában, s nagy »dicsértessék«-et
kiáltott felénk.
Nem lehet hát abszolute elítélni semmi közlekedési eszközt,
ha még a »pedes apostolorum« is jó ilyen bravúr-cselekedetre.
Nem, én még a talyigát is tisztelem, becsülöm, ha egy csacsi
húzza is. Utaztam már ökrös szekéren s irigykedve néztem a velocipéden ülõ
utast; de a lóvonatú emberei iránt mindig bizonyos szánalom-érzet gerjedt
szívemben.
Honnan van ez? Sokáig kutattam. Mi hintette el bennem a
gyûlölség fekete magvát a szegény tramway iránt.
Az-e, hogy mikor a Kerepesi út felé megyek s a tramwayra
szeretnék ülni kényszerûségbõl, az összes kocsik az osztrák államvasút felé
gurulnak s vice versa; vagy az, hogy ha az ember Óbudára megy, csak zugligeti
kocsi van a láthatáron.
Nem, nem ez keserít el, ez csak hozzájárul ahhoz, hogy az
ürömpohár csordultig megteljen.
Az nyomja alá a tramway becsületét szörnyen, hogy a kocsis-mûvészetet gyári minõségre
szállította le.
A jövendõ századok számon fogják kérni a kocsispoézist,
mikor még csínja-bínja volt annak, hogy kell tartani a gyeplõt, szilárdan és
mégis kecsesen, hogy kell vele bánni, egy-egy lebbenéssel megriasztani galoppba
a lovakat, egy-egy rántással megállítani õket a legsebesebb futásban, s száz
meg száz árnyalata van a gyeplõtartásnak, ami a jó kocsis kezében olyan, mintha
folyton diskurálna a lovaival. Hát még az ostor? Mikor megcsattan hangosan,
mint a villám, mikor meglegyinti a hû párákat szelíden, mintha a dámák aranyos
legyezõje volna.
És a hang, amellyel a »gyû«-t odakiáltja, hát az attitüdök,
a mozdulatok, amelyekkel a bakról igazgatja õket, mikor félrehajlik, a lovak
azt megértsék, ha strucctollas kalapú fejét hátraveti kevélyen, vessék fel a
paripák is nyakukat...
Mikor pedig elõzködés van... (Olyan ez, mint a potentátok
között a háború...)
De ne is
beszéljünk róla. A tramway mind végét vetette ennek és lesüllyesztette a
kocsis-mûvészetet a sárga földig.
Kell is oda
kocsis. Ott csak közönséges emberek kellenek, akik a fütyülõig aljasodtak, mint
a gyûrûs zsidók.
A ló magátul megy
a sineken, nem dirigálja senki; megy bután, egyformán, amint a vaslineák
viszik.
De meg is
romlik aztán alaposan. Az olyan lovat, mely a tramwayt húzta, nem használhatja
többé a magyar ember, mert az becsületes kocsiba fogva, bizonyos distancokra
magátul megáll az országúton, s a magyar embert majd elégeti a szégyen, mert az
a híre megy a környéken, hogy bizonyosan fazekas tóté volt a ló valaha, azért
áll meg minden falu és utca végén, mintha a fazékvevõ asszonyok összegyûltét várná.
Ami pedig
legjobban tönkretette a tramway-lovak és kocsisok renoméját, az a Kétszer
Kovács Jóska esete volt.
Ennek az
esetnek a hõsét, Kétszer Kovács Jóskát pedig éppen azért hítták »Kétszer
Kovács«-nak, mert ez a hallatlan eset történt vele.
Mint afféle
tramway-kocsis, talán elõször látott lovat Jóska, mikor a két szürkét rábízta a
direkció, de abból a kettõbül is sánta volt az egyik.
Jóska
megnézte a ló lábát és azt találta, hogy patkót kell rá veretni.
- Persze,
hogy sántított... hogyne sántított volna mezítláb.
Elvitte a kovácshoz.
- Patkolja meg az úr ezt a szegény állatot!
A kovács elhozta a ráspolyt, meg a szerszámokat, a
kalapácsot és a metélõt s amint lehámozná a ló patájáról az oda verõdött sarat
és piszkot, olyan nagy nevetés fogta el, hogy majd hanyatt esett.
- Mit nevet az úr?
- Hogy mit nevetek? Hát ott van alul, ni, a patkó. Ahon
csillog ni!... a sár alatt volt!
És megint elõfogta a nevetés, a kacaj.
- Kendnek se kell kétszer kovács?... Vagy kétszer kell? Mert
ráüthetek még egyet.
Azután csak újra nevetett, s hogy ím, köztudomásúvá lett ez
a história, az ország valamennyi kocsisa három esztendõ óta kacag ezen a
rettenetes gyalázaton.
|