|
Tavasz óta, valahányszor az ablakon kinéztem, a szemközt
levõ ház egyik ablakában mindig egy férfit meg egy asszonyt láttam.
Eleinte az asszonyt leánynak gondoltam. Oly üde arca volt,
szemeibõl annyi ártatlanság, ajka szelíd mosolyából oly tiszta báj sugárzott!
De végre is be kellett látnom, hogy csalódtam: mert a fiatal emberhez gyakran
oly közel, oly csábító közel hajolt, hogy én, bár »ég és föld« választott el
tõle, véremet mindannyiszor lobogni éreztem.
Csókolództak folyvást, mint a szerelmes galambok; a nõ
pajzán gyermekes mozdulattal csucsorította össze kis ajkait, és az ifjú lázas
tekintettel csüggött rajta, s mint rózsához a lepke, reszketve repült hozzá.
Eh, de mi volt ez ahhoz képest, ami aztán következett... Az ablak szárnyai
megingottak... a nõ szilaj szenvedéllyel tapadt a férfihez... Ah, így csupán a
férj és feleség érinthetik egymást!...
Tavasz óta, mondom, mindennap ott láttam õket
gerlicebúgással, galambepedéssel szeretkezni az ablak elõtt.
Szemem úgy hozzászokott a szoba-kémleléshez, hogy már akkor
is világosan kivettem a két mozgó alakot, ha kissé beljebb húzódtak. Reggel, ha
felöltöztem, tíz óra tájban (nekem tíz óra elõtt ritkán kél föl a nap!) elsõ
dolgom volt megnézni a turbékoló párt: ott van-e rendes helyén? Ah, a kedves
fészek!... A reggeli sugár bearanyozta, a reggeli szellõ körülfolyta és benne
csicsergett az én két madaram. Az asszony csupa csipke, szalag és virág, oly
könnyû teremtés, mintha illatban fürdenék hajnal elõtt s liliommal törülköznék
utána. És az úrfi! Kétségtelen, hogy az õ inge, zsebkendõje is ibolyavízbe volt
áztatva, kabátja legújabb szabású, haja szigorúan ketté választva, oldalt két
csinos karikában simult le homlokára. Festeni se lehetett volna különbet.
Munkába kezdtem; de megvallom, - az ember gyarló! - minden
alkalommal odapislogattam feléjük. Úgy tetszett, hogy verõfényes glória övezi
õket, fehér szárnyakon õrködõ angyalok lebegnek fölöttük és a gyönyörök nemtõi,
a szerelem tündérei virágot szórnak fejükre, táncolva, dalolva...
Elmúlt a tavasz. A szép május elhullatta virágait: a fehér
ákácok menyasszonyi koszorrúját letépték a forró napok, és jött a tikkasztó
nyár, amely gyümölcsöt érlel. Por, unalom, egyhangúság tespedt a kedélyeken, s
a fõváros népe falura menekült, aki tehette. Egyedül csak õk ketten maradtak
frissek, üdék, harmatosak! Õk ketten, ott a vis-à-vis ablakban... az én álmaim
zománca, az én ismeretlen eszményképem, akinek hûségét csodáltam, az a bájos
asszony a férjével.
Megrögzött természetemmé vált bennük gyönyörködni,
messzirõl, észrevétlenül. Nem is éreztem volna már jól magamat, ha õk nincsenek
ott.
Különös érzés volt az, mely szívemet betölté. Pesszimista
voltam gyermekkoromtól, az egyedüllét, az árvaság, a sok csalódás szomorú
gondolatokra tanított, és az a tömérdek rossz, amit láttam és átéltem, azt a
hitet gyökeresíté meg szívemben, hogy a világon minden rossz. Még hittem az
ártatlanságban; de az erényt már tagadtam.
És íme, most egy idegen ablak-ismerõs kizökkent csökönyös
világnézetembõl. Egy asszony, aki hû: egy asszony, aki nem változik!...
Száll az idõ... A kutyaizzasztó nyarat követi az õsz.
Istenem, hiszen azt valóban méltó följegyezni, hogy az a fiatal emberpár még
most is oly nagyon szereti egymás!
Nem nyughattam tovább; sarkallt a kíváncsiság; bekopogtam a
házmesterhez.
A házmester nem volt otthon: a csacska feleségétõl pedig
röstelltem megkérdezni, amit akartam.
A sors nem akarja! - csendült meg lüktetõ szívem mélyén egy
titkos hang. - Az isten nem akarja! Õk szeretik egymást és boldogok. Te pedig
nyomorult, elhagyatott pára vagy, akinek rendeltetése a földön szenvedni
egyedül, bolyongni egyedül és meghalni egyedül! Mi közöd hozzájuk. Ördöge
akarsz lenni annak a szûzies asszonynak? Te, botor! Azt hiába szeretnéd!...
Kudarcot vallasz, nevetség tárgya léssz!
- Hát jól van, jöjjön aminek jönni kell! - dörmögtem,
mintegy a saját lelkiismeretemmel feleselve, s öntudatlan léptekkel egy napon
újra a cseh cerberus lakásához közeledtem.
- Ki lakik ott az emeleten a sarokban? - kérdém.
- Ki laknék más?... egy uraság... államhivatalnok.
Durva szava megriasztott, nem volt bátorságom többet
kérdezni, szó nélkül kullogtam el.
Lám!... Tehát államhivatalnok! Persze, persze, ki is lehetne
más? Gondolhattam volna, hiszen az oly természetes. Szerencsés
államhivatalnokok! Nem azért, hogy oly híven szeretõ feleségük van, de hogy
egész nap otthon csókolódhatnak.
Bántott a keserûség... nem tudom, mi a kõ ütött hozzám!
Ideges voltam; irigy, elégedetlen és epés. Fölmegyek, mondám, kikönyöklök az
ablakon és nézni fogom õket, amint eszik egymást... úgy! úgy! Gyönyörködni
fogok bennük... mint a vérszomjas tigris áldozatában - a pusztán, a sivatagon,
ahol az emberi nyomot fehérlõ csontok jelölik...
Kegyetlen hangulattal érkeztem haza; áttekintettem a
szomszédba, de a fészek üres volt.
Nem volt maradásom. Alkonyatra hajlott az idõ. A Dunapart
népesedni kezdett; a nagy paloták alatt, az ákácok közt hullámzott a sétálók
tömege; ezer apró lámpafény imbolygott a vízen, mint csalfa lidérc.
Jártam föl s alá, kezeimet a kabátzsebekbe mélyesztve,
mindig sebesebben. Egyszerre hirtelen megálltam. Mi ez? Mi okom van így kikelni
önmagamból? Isten bizony, gyerek, te szerelmes vagy abba a szép asszonyba,
azért, mert szereti az urát! - Ezt súgta lelkiismeretem; de én tiltakoztam.
E pillanatban mintha villanyos ütést éreztem volna.
Föltekinték és a szerelmes pár jött velem szembe: a szép fiatal asszony, a
szõke férfi, akik oly nagyon szeretik egymást, s velük az én öreg jó barátom,
az én csöndes vérû bátyám, Kardos Mihály miniszteri tanácsos.
Kardos Mihály bátyámat régóta ismertem; egy idõben egy
kávéházi asztal törzsvendégei voltunk, hanem a sors széthányt, elszakított
egymástól. Most én magamban évõdöm, õ pedig görnyedt hátával, köszvényes
lábakon egy szerelmes ifjú pár mellett tipeg.
A haja, mikor utoljára találkoztunk, deres volt, most már
teljesen õsz; a járása, jóságos, igénytelen arca, hunyorgató szeme pedig még
mindig a régi.
A szép pár bizalmasan hajolt egymáshoz, valamit suttogva. Az
én Kardos bátyám éppen egy kissé hátra maradt.
Használnom kellett a kedvezõ alkalmat; odaléptem hozzá s
köszöntöttem. Barátságosan megrázta kezemet. Az én szívem pedig úgy zakatolt,
mint egy gõzgép.
- Milyen csodaszép asszonnyal sétálsz! - mondám neki mohón.
- Ugye szép?
- Oh, nagyon szép! De mégsem oly szép, amily nagyon hû! Az
asszonyok gyöngye õ! És hogyan szereti a férjét!... igazán nagyon szereti a
férjét!...
Kardos egészen elérzékenyekedett, majdnem sírva fakadt.
- Oh, köszönöm, barátom, köszönöm, hogy megnyugtattál! -
rebegé meghatottan.
- Hogyan? Nem értelek, bátyám!
- Örülök, majd kiugrom a bõrömbül... boldog vagyok!...
- Talán bizony az a szép asszony...
- Igen, öcsém... az én feleségem!
|