III.

NOVELLÁSKÖTETEK, RÖVID ELBESZÉLÉSEK

A TÓT ATYAFIAK

1881

AZ ARANYKISASSZONY

1881

BEVEZETÉS

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel s elérzékenyülten sóhajtasz föl: »Hát még itt is emberek laknak?«

A vidék kietlen, rút, az idõjárás mostoha.

A zimankós »Szitnya«, a »felhõk szeretõje« erõvel aszott keblére húzza le szeretõit, akármerre tartanak.

S ha felhõje nincs, mint a mellõzött vénleány, duzzog, fölfújja magát. Ha tehát esõ nem esik, szél sivít végig a zigzugos utcákon és sikátorokon.

Szomorú város ez! A levegõje méreg a bányák kipárolgásától, vizétõl »gelyva« nõ a halvány arcú leányok és az idétlen férfinép nyakán. A harmadévi újoncozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be »császár emberinek«. (Szinte szégyenlem megírni.)

Egy idõsb nõt láttam egyszer a »kamara-utcán«, amint lihegve és a fáradságtól kimerülten egy mennydörgõs nagykosárral a hátán mászott a hegynek, mert Selmecbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.

A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyulladt benne, s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:

- Anyó, ég a kosara!

Ónszürke arcát mosolyogva fordítá felém s anyai büszkeséggel mondá:

- Ej, dehogy. A Náckó pipázik bent.

S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki már pipázott s akit anyjának még mindig a hátán kellett cipelnie.

Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint Selmecbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és késõbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt.

A Csemezék Krisztina nevû lánykája például kiáll ebéd után a zöldre festett kapuajtóba, s amint merengõ fekete szemeivel meglátja a szomszéd hegygerincen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevû kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörû fejecskéjével és üde, csengõ hangján átkiált:

- Megebédeltetek, Bohuska?

Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerõs hangra, s ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerinc széleig, hol a tátongó mélység kezdõdik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek.

- El is felejtettük már. Hol leszesz ma?

- Itthon - felelte Krisztina.

- Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk.

- Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek… csúf emberek…

- No, no, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajon igazán azok-e?

A szép Krisztina fölnevetett. Csengõ kacagásuk hallatára abbahagyták dalukat a fülemilék a »fekete csalitosban«. A szebb hangra figyeltek õk is.

- Ha igazán csúfak-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz itt, meg a Csutkás professzor.

- Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.

- Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.

S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé s ott a katolikus anyaszentegyház melletti kõlépcsõzeten fölkapaszkodni a »Klopacskára«, melytõl már aztán tûrhetõ út visz a Mirkovszki-házig.

- Ha messze is van, Tinikém, mit tesz az?

- Nem, nem, Bohuska… ha ezelõtt meglátogattalak és rám esteledett, nálatok tölthettem az éjt, - de most… most, tudod, hiszen tudod… nem lehet…

Krisztina kifejezésteljes, gyönyörû arcát pír öntötte el. Szemvesztõ tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.

- Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? - viszonzá Bohuska kedvetlenül, - és el is felejtettem, hogy a világon van.

Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, mint a tündérmese táncra kelt rögei, megelevenedtek az idõfeketített házfödelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni valahova Bakabánya felé.

- Ti jertek át! Te, kedvesem… indítványozá Tini és a fejére kötött fehér tüll-kendõt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta a szemére, hogy semmi sem látszott szép arcából, csak az állahegye; egy kis darabka a mennyországból.

ELSŐ FEJEZET

Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak

Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következõ nemzedéktõl; mert ha már mi ittunk a suvikszos palackból, az adomabeli cigány logikája szerint, hadd igyanak õk is.

Ha tehát nem kárhoztatom a jövõ maradékra nézve, nincs okom a múltakba visszatekintve sem megróni elõdeink közt akár Luppán Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdõbe vágyakozának, amelybõl, mikor már benne van, nyomban kikívánkozik az ember.

Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdõkád felé vonta hajlamuk õket, kik annyi év óta a lehetõ legnagyobb barátok.

Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetük, hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetûséget nyer, s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelki-testi barátjuk, Csemez István chemiae-professor Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.

Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a »vének nyara« s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.

Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr is nem lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak õk három testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemû vitás kérdés, vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében.

Ezen az egyetlen téren önálló kapacitás volt mind a három úr.

Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz messzirõl felhúzza a tût vagy a nyírott papírszeleteket; a világért sem szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni a mennyei kéjt, mely ezen metódus szerint õrjítõ fokra hág.

De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Õ sem a szemeten szedte tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… egyéni és rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos principiumot, miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal tömessenek be. Mégpedig jól tömessenek be. - A lyuk fogalma már magától valamely hiány fogalmát nyújtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajon mivel lehetne pótlandó egyébbel, mint burnóttal?

Csakhogy ezt némi csínnal és ízléssel kell tenni. A szelencét azalatt, míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és a mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, t. i. a szelence alátartásánál több gráciát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden asszony fejét elbolondítsa.

Érdemes kollegája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges eltéréssel, hogy a szelence alátartása tiszta ostobaság; egy, a tökély magasabb fokán álló, tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitív fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a nyelvét nyújtja ki s azzal fogja föl a veszendõ részeket. Ez az egyedüli helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi nem fölvilágosítása céljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor szükséges.

E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély emberismerõ találhat még némi elütõ tulajdonokat köztük, kiknek idõjártával még alakjuk, arcuk is majdnem egyforma lett, sõt azóta, hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni ez érdemes férfiak bõvebb megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be - Csemez professzor úr közbül esik és a kettõnek arányos vegyüléke; minden okos ember eligazodhatik rajta látatlanban is.

Csutkás úr személyleirata, szóról szóra lemásolva a tavalyi útlevelérõl, a következõ:

Vallása: lutheránus.
Születéshelye: Podzemcsok, Trencsén megye.
Életkora: negyvennyolc éves.
Arca: hosszúkás.
Orra: rendes.
Szeme: kék.
Haja: szõke, õszbeboruló.
Különös ismertetõ jelei: orra vörös.

A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha megemlítjük, hogy az õ útlevelében az illetõ rovatok betöltésénél csak két helyen történik némi elágazás, arca: »tojásdad«, különös ismertetõ jelei: »orra sötétkék«.

Bezzeg, mennyivel tágabb mezõt nyújt az elmélkedésnek a két férfiú szellemi világa!

Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a legmodernebb elvekbõl indulva ki, tanítási sikerét tanítványai szeretetére állapítja, jutalmát ebben leli s ezzel dicsekszik egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen elmélyedve ül esténkint két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert metódusa szerint a burnót-szelencéjébõl és halkan dörmögi:

»Csüggnek rajtam…«

Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe és addig bólingat, bizonyoz nekik fejével, míg minden percben elszunnyad, meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.

- Igen, igen… csüggnek… - riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga körül.

Barátai, kik már tudják, hogy ezalatt a tanítványai szeretetét érti, annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis annyiba veszik, mint a »hüm« vagy »hja« gondolatpótló szavakat és egészen természetesnek találják.

Csutkás tanár úr tekintélyes férfi, s habár múltjában nincs annyi fényes és szomorú emlék, mint aminõkkel Luppán lovag dicsekedhetik, mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos esemény, mely féligmeddig õt is az irodalomtörténet közvetlen közelségébe helyezi.

Õ volt Petõfi poeseos professzora!

Halljátok, uraim, a Petõfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a nemzetnek? - Õ (Csutkás tanár úr) adta neki az alapot. Nos, ki mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a tények… valóban csak a tények.

A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr e néven emlegeti) õróla írta volna: »mégis szekundába pónált sok szamár professzorom, - a poézisból is abba estem«, de minthogy a tények beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz, ott van a hiteles klasszifikáció még mai napig is az iskolai archivumban, abból kiviláglik, hogy Petõfi tõle jó »kalkulust« kapott. - Mert hát fölismerte õ nyomban, kiben mi lakik.

Van még errõl a Petõfirõl egy regényes legenda Selmecen, melyrõl mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr.

Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt líceumban, de a Petõfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják az elõdök az utódok emlékezetének, s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy õrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy csonkán, hézagosan is, - aminõnek azt a költõ ottléte után egy negyedszázad év múlva találtam.

Ha Csutkás úr akarna szólni!… Õ tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll összeköttetésben a legenda.

Azazhogy Csutkás úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben, nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét barátjainak és ismerõseinek, Csutkás úr valóságos »jó ember«, aki semmit sem képes megtagadni tõlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a »praelectión« kívül, a burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmirõl hosszasabban beszélni. Harmincéves tanári pályájának egyhangúsága és sajátságos természete lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemû elõadást.

Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort, s ily alkalomkor évek óta mindig szõnyegre kerül a Petõfi múltjának ezen kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú, mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a líceum fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdúnál, akinek nemrég jött meg a fia Olaszországból a légiótól, honnan kitüntetésül vizit-kártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból, mellyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hõs akár az ó-, akár az új-világ történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak õvele, az õ argumentumaival gyûlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver, kimondhatatlanul nagy fegyver… Aki nem hiszi, annak ezt be is bizonyítja. Nézzük pl. Katalin cárné egy esetét…

Egyszóval, Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az alapgondolattól, melybõl kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra, s azt makogja félébren, félálomban: »Csüggnek rajtam…« és elalszik.

Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült nyíltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond, aminõk sohasem történtek meg vele, amikrõl csak õ képzeli, hogy átélte, átszenvedte.

Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, elérzékenyítik, könnyeket facsarnak szemeibõl és mégis mindig beszéli, mert jól esik neki ez a kegyeletes bánat.

Arca átszellemül, hangja szelíd-, hajlékonnyá lesz, midõn a meghatottság legõszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott õ éjjel-nappal a haldokló anya fölött, ki midõn utószor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt hozzájok bágyadt mosollyal: »Ne sírjatok, el fogok jönni értetek; magammal viszlek.«

…S elvitte nemsokára mindkettõt.

A kis Lacika rá egy félévre meghalt tüdõgyulladásban. Istenem, istenem, milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a kis Laciról és a késõbb elhalt gyermekrõl, Eszterkérõl, ha szavait el nem nyomná fuldokló zokogása…

…Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag múltját, gyermekségétõl kezdve egész mai napig, minden selmeci ember ismeri és bizonyára nagyon jól tudja, hogy sohasem volt felesége, következésképp gyermeke sem.

De ha tudják is az ellenkezõt, nem mondanak neki ellent, mert õ maga szentül hiszi és hiszi anélkül, hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a »bányagróf«-nak (Selmecen az atya titulusát a fiú is örökli) nem hiányzik egyetlen kereke sem.

Okos, derék és becsületes ember, az agglegénység összes jellemzõ tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon különös.

A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal, szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzá adni. A leány emiatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be s szörnyû kínok között meghalt. Luppán úr túlérzékeny kedélyére (valóban túlérzékenynek mondják emiatt a selmeciek) nagyon hatott ezen esemény, s maga is forrólázba esett, melybõl alig bírt kigyógyulni.

E két hónapig tartó betegség alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett családi élete, ezalatt született, nõtt fel s halt meg szemefénye, a kis Laci és a szõke, angyalarcú Eszterke…

Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s bemutatván ígéretünk szerint a két derék úri embert, nyugodt lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, ünnepélyesen ígérem, nem lesz olyan unalmas, mint az - elsõ.

MÁSODIK FEJEZET

Egy kis virág leszakítására három kéz nyúl

Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben említé, ma délutánra Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a másiknál. Ma az »aranycsinálón« volt a sor. Csemez urat így nevezték azon tulajdonságaért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét s minden fogalmat arannyal fejezett ki. A májusi esõ fölért neki egy mázsa arannyal, ha valakit megdicsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kívánt, azt is aranyban fejezte ki: »arannyá váljék minden hajadszála!« stb. Ez már gyengéje volt és sok jó tulajdonságai mellett bízvást el lehetett neki nézni.

Tehát kalabriásoztak, mégpedig a kerti szõlõlugasban. A selmeci talajba erõszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul szolgáló lécezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úri személyekbõl. Jószerencse, hogy a szép Krisztina felsõbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott hûsítõ sörrõl, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá õket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több ízben kiáltott fel: »Arany kártyám jár!«

Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos »balekok« ma, még a »tercbéla« sem szuperál nekik, nyakrafõre buknak mindenre és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést.

- Horribile dictu… Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’ glas, Krisztin!

Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt és a rózsabokor árnyékába felállított vizes vödör jégkebelébe temetett kancsók egyikébõl sört öntött elõbb a papának, azután a többieknek, kik hálateljes pillantással fogadták azt a kis fehér kezecskéktõl.

E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanús kinézésük volt. Valamirevaló pszichológus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket: szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget. Hát iszen volt is okuk megelégedve lenni szívök választottjával. Olyan gyönyörû, mintha nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költõk szilaj, csapongó képzelete, mely átröpül a mindenség fölött, tündérvilágoktól válogat színeket az archoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok alakját, a suhogó nádtól a termet délcegségét, gyémánttól a szemek ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket és ami szépet kölcsönkér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól, mindazt vétkes vakmerõséggel öt betûvel fejezi ki »ideál«-nak.

Ilyen ideál Krisztina.

Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült hajadonra (Hogy megnõnek ezek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne dünnyögje magában:

»Ecce! mulier formosa ...«

Midõn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: »No, te ugyan elérted, ami után vágyakoztál: aranyat kerestél teljes életedben s íme, meg is van a nagy darab igazi arany, a - Krisztinka«, Csemez úr vérszemet kapott s csodálatos gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.

»Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból van õ a kis körme hegyétõl kezdve egészen a sarkáig.«

És azután eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekrõl Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag hercegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolat-fehér kezecskéje van, a királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz és azt suttogja: »Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a koronám a tied.« Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája.

Késõbb azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:

- Te, Stevo »(az »István« név Selmecen »Stevo«-nak finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. Elviszik tõled!

Csemez úr megütõdve mereszté szemeit érdemes kollégájára.

- Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!

Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka zsebkendõjét húzta ki zsebébõl s megrázván azt óvatosságból, hogy ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebuló-diákok (mi gyakori dolog, ha a katedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemû idegen és oda nem illõ alkatrészektõl, izzadó arcát és homlokát vele két ízben megtörlé.

- Oh, dehogy, dehogy! Õk csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen, õk csüggnek… Ami azonban elõbbi állításodat illeti, Csemez Stevo barátom, az, szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok gyõzõdve, Csemez Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki…, mert a nõ rendeltetése az…

- Ugyan mi?

Csutkás úr mélyen elpirult. Az elõhúzott zsebkendõn hirtelen bogot kötött és elkezdte azt rágcsálni.

- Azt hiszem… azt gondolom, - sõt tüzetesebben elemezve, állítani merem, hogy közel járok a helyes definícióhoz, ha a nõ rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a lelke… oh, mennyire csüggnek rajtam…

Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.

- Én a Krisztint nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a réten, aztán leszakítsa és hamm… megegye.

- De a vonzalom, a szeretet?

- Szeressen engem!

- Az nem elég.

- Hát szeressen téged is…

Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit és mosolygott.

- Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.

Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit és nem mosolygott.

- A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem ismered a szívet. A szív mennydörgõs jószág, Stevo! Könnyen megtörik!

Csemez úr ásított és azt mondta kategorice, hogy nagyobb zörejt támaszt egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az idõt vesztegetni ilyen haszontalan fecsegésekkel; többet érne egy kis kalabriás; õ a Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért, amennyit õ maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit Krisztina nyom.

Csemez úr hamiskásan hunyorított a félszemével és míg összes vonásai egyetlen ravaszságot kifejezõ fintorrá vicsorodtak, kinyújtá nyelvét is s jellemzõen csettentett vele.

- Milyen gondolat! - sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva pecsétgyûrûjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy Krisztinát ellensúlyozza.

Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt. Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem.

Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás úr megdicsõülve, valóságos mennyországban érezte magát, s egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.

Vakmerõségét megdöbbentõ csend követé. Mi fog történni? Minden arc kérdõleg fordult feléje.

Csutkás úr kivette burnót-szelencéjét, maga elé tevé az asztalra és a jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy annál ünnepélyesebb színben tûnjék fel mindaz, amit mondani kíván.

- Uraim és kisasszonyom! Önök azt fogják mondani, hogy õk csüggnek rajtam. Igen, igen, õk csüggnek, de…

Egy kortyot ivott a poharából és suttogva folytatá:

- De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag. Csemez sem mondja, én sem mondom. - Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és kisasszonyom!

Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.

- Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton… Mióta szegény megboldogult nõm…

- Ugyan, osszatok már! - vágott közbe az aranycsináló.

Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies pátosszal nyújtá Krisztina és apja felé.

- Azon szív itt van, Stevo - kiáltá lelkesedve -, itt találtam meg, a Krisztina az; õ csüggni fog rajtam, õ az enyém leend, ha nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod õt tõlem, mert szeretem, mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam.

Ezzel erõsen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, s sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kísérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából.

- Mit mondasz ehhez, Luppán? - kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé fordulva.

- Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. Oh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a helyet is csókolnám…

Érzékenyülten törölgeté meg szemeit zsebkendõjével, amelyen a Luppánok címere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: »Glück auf!«

Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra.

- Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? ön az én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… õ csügg… õ csügg rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?

Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hûlt helye volt ott. Mint a megriadt õzike futott ki a kertbõl a ház felé. Arca már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. Istenem, istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, istenem, mi fog most történni?…

De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja valaki.

- Hahó! hahó!

- Nini, a Bohuska meg a...

A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós. Az a csúf Miklós gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta hazakerült Pestrõl, mert hát nagy fiú és…

Krisztina újra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába megtörik s úgy áll ott vendégei elõtt, mint egy roskadozó márványszobor.

- Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel - panaszkodik Bohuska. - Talán haragszol, hogy a Miklóst elhoztam?

Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.

- Egészen az én bûnöm - folytatá az. - Verj meg érte, kedvesem. Õ nem mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott vagy! Történt tán valami?

Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe tette.

- Nemde, Miklós, ön szeret, - nagyon szeret engem?

Bohuska a legyezõjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.

Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi az egész! És íme, most!…

- Ha szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek! - Oh, Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem bírom elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az elsõ pillanattól kezdve, amint megláttam önt.

Miklós remegett, mint a nyárfa.

- Mertem volna-e álmodni? - folytatá szaggatottan. - Oh, Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja az én szerelmemet?

- Igen - suttogá õ mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.

- Ön kérdezi, ön kéri tõlem?

- Igen - ismétlé panaszosan, gyönyörû arcát kezei közé rejtve. - Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen szeressen és én…

- S ön, Krisztina?

- Én? - s elereszté õt, mintha álmából ébredt volna s arca sajátságosan semmitmondóvá vált. - Én? Ki beszél rólam? - mondá majdnem szerényen. - Nem érzi ön, milyen rettenetes hõség van?

- Menjünk a lugasba - indítványozá Bohuska zavartan, kit még mindig leigézve tartott a leírt jelenet meglepõ regényessége. Szemeit szégyenkezve süté le, mintha õ követett volna el valami nagy bûnt.

- Nem, nem! - kiáltá Krisztina szilajan - oda nem!

- Hova hát? - kérdé Bohuska szelíden.

- Akárhova! A világba - mondá Krisztina keserûen és egy könnycsepp gördült végig szép arcán.

Miklós kínosan nézett a guruló könnycseppre és arról gondolkozott, ha õ azt most lecsókolhatná arról a bûbájos tündérarcról.

HARMADIK FEJEZET

Melyben azon események mondatnak el, melyek az elõbbi fejezetbõl kiszorultak

Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikrõl a nõk azt mondják, hogy »érdekesek«. Nagy, beszélõ, kék szemei voltak, dús szõke haja, délceg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthon jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián, s ha a jószerencse kedvez, nekiindulhasson az életnek azon reménnyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet belõle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van Selmecen s máris õ a »tóngéber« nemcsak az ifjúsági gyûlõhelyeken, az »Arany mécses«-ben és az »Eleven kalapács«-nál, hanem a nõi szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint ott áll némán, meredten, a földbe gyökerezve Krisztina elõtt, kezével önkéntelenül feje fölé kapkodva az akácfa levelei után, melyektõl, midõn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: »Szeret-e?… Nem szeret-e…«

Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért eresztette el kezét oly hirtelen, midõn viszontszerelmérõl kérdezõsködött, s miért lett elmélázó és szomorú…

Isteni homály a nõi szívben, szent misztérium tele költészettel, bûbájos árnyéka a féltett valóságnak.

Oh, az elsõ vallomás nagy költõi szó.

A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: »Ide lépj, taposs meg: üdébb, zöldebb leszek…«

A napsugár leszól az ifjúhoz: »Neked is egy világod van, nagyobb az enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…«

A közelgõ alkony sürgõs hírt küld hátra az éjhez: »Ne jöjj el, maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét«…

És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség megdöbbentõ áhítattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerõ leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.

- Oh, istenem, mit tettem… mit tettem! - rebegi Krisztina s úgy érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyû gyúrmává összeszorulni és ádáz sebességgel forog körülötte, egyre szûkebbre. Lankadtan ereszti le fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira.

És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa fásultság vesz erõt rajta s csírájában legyûri benne a születendõ gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen sajátszerû képekkel van benépesítve, száz meg száz megújuló változatban, aszerint amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy a szerelmet véli látni kifejezve.

Végre is Bohuska jut legelõbb lélekjelenlétéhez és szokott elevenségével mondja:

- De mármost, gyerekek, elég volt ebbõl ennyi: igazán menjünk valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyújtsd ide a karodat, Miklós.

Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, hanem Krisztinának nyújtotta.

Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz.

- Istenem, istenem! nem értem önt… - szólt Miklós fojtott hangon, és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá.

- Ön? engem? Mondtam valamit?

S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélõ szemeivel.

- Ne tegyen õrültté. Ne nyissa meg elõttem az eget csak azért, hogy megvakuljak a fényétõl és hogy aztán bezárja azt elõttem. Hogy lehet olyan nagyon kegyetlen!

- No, bizony! - pajkoskodék Bohuska - egy kis tréfa volt, semmi egyéb.

- Tréfa? - fakadt ki Miklós keserûen s pír borítá el arcát. - Azt mondani »szeretlek«, aztán azt mondani »nem szeretlek«, ez mind tréfa? Az szó csak s a szó üres levegõ csak! De a levegõben méreg lehet, kedves kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak tréfa.

Amint Bohuska bátyja dúlt arcába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek csókra termett pici piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.

- Látod, látod - szólt és könnyeit törülgette -, mármost csakugyan nincs egyéb hátra…

Krisztina tétovázó pillantása kérdõ jelleget öltött.

- …Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú…

Macska-hízelgéssel simogatta meg a Krisztina állacskáját, lecsüngõ fejét mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélõ hangon mondá:

- No, szeresd hát már! - Aztán türelmetlenül tette hozzá: - Hirtelen szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, önfejû volt…

Krisztina dacosan vetette hátra fejét.

- Nem lehet - mondá lassan -, nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem… úgy gondolom.

- Ön mást szeret! - kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra tágultak. - Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál!

A nap elsötétült, közelgõ vihar elõszele rezegtette meg az ákácfaleveleket, a hõség egész a tûrhetetlenségig nevekedett. Az ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erõtlenül rogyott le egy fatörzs mellé és eltakarta sápadt arcát.

- Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek - mondá szelíden s szemrehányó tekintetét, melyet könnycseppek homályosítottak el, óva fordítá el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret.

De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két kis kezét fejére bocsátá.

- Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert õszinte voltam önnel szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… oh, Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.

Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könnyek, s arca szokatlan büszkévé változott.

- Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért - szólt tompán, kimérten -, de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nõm.

Aztán egész magasságában fölegyenesedett és szemei szikráztak. Krisztina meglepetve hátrált elõle egy lépést és így szólt nyájasan, de szomorúan:

- Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy…

Omló könnyzápor borítá el szép arcát.

Oh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erõt vett rajta, végignyargalt az erein és kivillogott a szemeibõl. Öntudatlanul s bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját, s fenyegetõ szilaj hangja reszketett.

- Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is, én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tûnõ árnyékát… Meg fogsz halni! - kiáltá s hangja mennydörgés lett -, ha meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz!

Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy elfojthassa könnyeit.

- Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…

A visszhang a »Szitnya« hegyérõl kétszer visszamondta: »Senkit…«

Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly erõsen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkozik, hanem az indulatai ragadják.

- Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom!

- Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a »Fekete nõ« címû regényben, és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmû természetû, mint Athos a »Három testõr«-ben, úgy tudjon szeretni, olyan különösen, mint Gaston a »Hét aranyhajszál«-ban, aki annyit tudjon, mint Berend Iván a »Fekete gyémántok«-ban.

- Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! - kacagott fel Bohuska kedélyesen. - Csak te azokra a fellengõs poétákra hallgass!

- Oh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném… de most… most…

Miklós még szorosabban fogta a karját.

- …Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép… egészen csinos fiú, és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül kértek meg az apámtól a lugasban.

Ijedt tekintettel fordult a kertnek.

S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úri ember lépegetett feléjök.

Luppán lovag úr ért legelsõnek az ifjakhoz. Mézes-mázos nyájasságtól ragyogott az ábrázata.

- Nini, nini - kiáltá kedélyesen -, maga bizony sírt, Krisztina! Ki ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott vén fickó… De csitt! itt jõ… Még meg találja hallani.

Luppán úr fürkészõleg tekintett hátra.

- Igen, igen, átkozott vén fickó, aki még ezenfelül nevetséges is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ elõtt…

Hõsi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajon messze van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:

- De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett volna ki jobban az »öreg«-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de érthetõ; én megértettem.

- Oh, oh, Luppán bácsi - szólt közbe Krisztina ravaszkás mosollyal.

A nõk értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyûlölni, haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy idõben naiv együgyûek és rafinirozott diplomaták.

Luppán lovag megütõdött a »bácsi« megszólításon.

- Ne te ne, kecskebéka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erõsen a »bácsi« szóhoz s kész lesz azt egy helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?…

Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelõ tekintete nem csillapítja, isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a bányagrófot.

- Luppán bácsi tréfál - szólt Krisztina s kartonköténykéjét kecses dévajsággal emelte fölfelé, úgy, hogy az egészen elfödje Luppán úr elõl arcát s azon egy negédes grimaszt, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, csintalan kacajra fakasztá.

- Már megint? - szólt Luppán panaszos hangon. - Hát úgy nézek én ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami sihedernek, kinek be nem nõtt a fejelágya, ki csak úgy hûbelebalázs megy neki az élet Szahara pusztájának.

Luppán úr nagy lélegzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette volna látni a hatást, amit vele Krisztina arcán elõidézett, minélfogva önkéntelenül odakapott a kötényke felé, hogy azt szeretetre méltó pajkossággal elrántsa.

- Nem, nem, nem! - sikított Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé.

A vén szerelmes utána iramodék s a futó angyalt, ki egy, az udvaron heverõ vályúban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Oh, hogy dobogott a szíve!…

- Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… - hebegé zavartan, szikrázó szemekkel.

- A Szahara-pusztában - figyelmezteté Bohuska.

- Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már eltemettem egy asszonyt. Oh, én már eltemettem és tudni fogok egy másikat is…

Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy percre megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtõl mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsú derekát, melynek érintésétõl csudálatos izgató forróság szökött ereibe és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain.

- Eltemetni, - úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. - Hallja, Krisztina, boldogítani! - Ön méltó arra, hogy az én feleségem legyen.

E pillanatban azonban, midõn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr a vaskos, szõrös kezét, mely most ónsúllyal bírt - vállára helyezé:

- Ember! - mondá és a másik kezét is odanyomta. - Ne ízetlenkedj! Nem látod, hogy õ idegen rád nézve, mint elõttem a szanszkrit-betû. Valóban egy betû a leányszív, nemde, Csemez? Betû, mely néma, mégis beszél. Én ösmerem e betût, Luppán, és el bírom olvasni. Õ csügg rajtam…

- Barátaim! - szólt közbe Csemez úr, komoly arcot vágva, mialatt kezével arany óraláncát babrálta - a dolog, melyet ti feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi dolog, és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy a leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett »jeleneteket« végighallgatni…

Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban elõlépett s büszkén fölemelve szép fejét, határozott, csengõ hangon mondá:

- Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; és magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem öntõl…

Ünnepélyes csend következett.

Csutkás úr zsebkendõjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig hallhatólag dörmögé: »Vakmerõ ifjonc!« - Luppán lovag ajkaiba harapott és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ottfönn: »Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Lacikám, megint milyen malheur!«

Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetõtõl talpig végignézte a kipirult arcú ifjút, egyet szippantott elöljáró beszéd gyanánt a szelencéjébõl s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak fedelét, hogy elõrelátható volt ama rendkívüli esemény, mellyel a következõ perc méhe terhes.

Ezen rendkívüli esemény pedig Csutkás úr nyilatkozata volt.

- Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is kényes volt a helyzet, egy szál szövevénnyel több vagy kevesebb, egyre vezet… Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is a sorompóba léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak várakozz egy kicsit, majd mindjárt kettévágom én az egész gordiusi csomót valamivel. Hehehe!

- Atyám! - szólt Krisztina, apja kezét megragadva - meg kell mondanom önnek, hogy…

- Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára, és ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán éppúgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi.

Csutkás úr és Luppán lovag ez erõteljes szavakra helyén látták, oda járulni az »igazi férfiúhoz« és melegen megrázni a kezét.

- Köszönöm - szólt -, de itt átkozott hõség van. Hol a sör, Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, mert, mert…

Megakadt, nem bírta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai indoklást.

- Mert - mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak.

E tudományos fejtegetés után öntelt arccal nézett szét s egyenkint nógatá be a jelenlevõket a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába lehetett nyitni.

Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. Nemcsak hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, hogy padlón, széken, almáriom-tetõn szanaszét hevertek a vastag, penészes, foliánsok, különbözõ lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírû aranycsinálók arcképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipadohányt sem, s ha igazi »aranycsináló« vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bízvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevû zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni »jutányos« kamatok mellett.

Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot, s Csemez úr, mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá nem nyúljanak, némi torokköszörülõ köhécselés után a következõleg kezdé az elaborátumot:

- Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt, nekem a leány kell. Azt mondjátok, hogy õ szép, virító és kedves és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. Viruljon õ nekem! Mert vegyük az ellenkezõt, ha nem volna sem szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene õt. Ebbõl világos, hogy ez hátrány volna rám, minélfogva megérdemlem, hogy elõnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacs fejû ember s nincs rá hatalom, hogy azt a fejébõl kiverje valaki, amit õ oda beültet; én a leányomat csak olyan embernek adom…

Hosszú lélegzetet vett s behunyta a szemeit és hátravetette a fejét.

- Csak olyan embernek, csak olyannak…

Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a karjait kinyújtá.

- Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.

Néma csend, csak a Bohuska mosolyog.

- Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem volna…

Luppán lovag élénken kiáltott közbe:

- Ábránd! Ez ábránd, Stevo!

Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, lassú hangon felelé:

- Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a kancsót fiam, Krisztina!

Luppán úr erre a szóra vette a kalapját és így szólt az ajtóból:

- Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, mint a szegénység kigúnyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom…

Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyõjével merész vágásokat intézvén a levegõbe, dünnyögve távozott.

Miklós gondolkozva ült egy percig nõvére mellett, ki a Csemez szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajudó, merész gondolatnak odavetett tûnõ árnyéka.

Nyugalommal kelt föl s lépett Csemez elé.

- Meghallgattam önt - mondá - és szaván fogom; én meghozom önnek azt a darab aranyat.

- Ah, ah! - kiáltá Csemez úr meglepetve. - Te meghozod?

- Nem ma, sem holnap, isten tudja, mikor: de meghozom, vagy - meghalok.

Krisztina szemeiben csodálatos tûz gyulladt ki, mely, mint égõ gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az égetõ sugarak bûvös befolyása alatt lesüté lelkes arcát.

- Oh, Miklós - suttogá a leány boldogan -, ez szép, regényes szó volt öntõl. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném, én is olyan nagyon szeretném.

Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá fejét s egymás után nyújtogatta ki becsukott markának megnövesztett köröm-agancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgõ sóhajtás emelkedett föl koronkint mellébõl, végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüst gombokat mellényén, mintha találgatná rajtuk: »pap… katona… kutyapecér…« Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor és halkan motyogta:

- No, nem baj… nem baj! Õk csügg… csüggnek rajtam.

NEGYEDIK FEJEZET

Megmagyaráztatik az olvasónak a »Tempus« szó csodálatos ereje

A selmeci erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elõsorolt csekély dolgokat õk mind ezen gyûjtõnév alá fogják: »wurst« és nem törõdnek vele.

Egy kis, külön állam az akadémiai ifjúság, a német »Burschenschaft«-ok mintájára, mely sokban karikatúrája a mai társadalomnak, de sok tekintetben jellemzõ sajátságokkal bír. A testületi szellem valóságos testvéri lánccá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak valami bûntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetõbíróság épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat elõtt az igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle telekkel, házzal vagy bárminemû ingatlannal s következésképp befolyással nem bír Selmecbányán. Ha valamely tanulónak a korcsmáros vagy kávés nem hitelez, az mindjárt »casus belli«, s annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermõ város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a »gyakornokok« azt mondják, hogy »abcug«, az meg van halva örökre. Feje az eredeti szocietásnak az, aki a legtöbb sört bírja meginni egy ülõhelyében és ezen címet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizetõ jobbágyok a »fuchsok«, az elsõ-évesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be s vak engedelmességgel tartozik kiki a maga »veterán«-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi pénzbõl nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyû negyedéves, akinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont, zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem fogja, emberi erõ nem akadályozza, az isteni törvénnyel nem törõdik, ki csak egyetlen szót respektál még minden földi hatalomtól.

Ez az egyetlen szó a »tempus«.

Ha a selmeci bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy »tempus« és aztán eldobná az utcán, talán napokig sem venné fel senki, mert az a szó annyit tesz: »Ne nyúlj hozzá!« s jaj annak a halandónak, aki mégis hozzányúl. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: »tempus a fuchsomnak«, attól a perctõl kezdve valóságos szent és sérthetetlen személlyé válik; - ha a kabát bélésére fel van tintával írva a »tempus«, még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a »tempus«, az »res nullius«: ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.

De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a jegygyûrûn a »tempus« szó, melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.

Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak szép arcán, más szóval: érdekesebbé tették.

- Búcsúzni jöttem, Krisztina.

Krisztina letette kezeibõl a vizes-kannát, melybõl virágait öntözgette, és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.

- Hová megy ön? - kérdé lassan.

- Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan helyre, ahol aranyat ásnak az emberek…

- Ne bolondozzon!

- Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, hogy…