A JÓ PALÓCOK

1882

A NÉHAI BÁRÁNY

1882

Az napról kezdem, mikor a felhõk elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledõ látogatását: a libák felriadtak éji fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé; a Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verõdve riadoztak az udvarokon.

Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis esõ híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. A kísértetiesen szaladó búzavetések és kukoricaszárak megállottak, lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy hömpölygõ vize, mely szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégesõ volt, vagy talán felhõszakadás.

No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak s ki nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katolikus falunak lenni - lutheránus vidéken.

Megnépesült a part s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a folyóba az esõvizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!

Piszkosan hömpölygött alá az ár s a partok tömött fûzbokrairól nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt az olvadékony földbõl egy darab s elmállt a vízben. Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt s a cikcakkjai is újak lesznek!

Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok…

A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány.

Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tót-Pernye Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az elsõ lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol valaki!

Olyan türelmesen ül az ide-oda billegõ jószágon, mintha jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utoléri a petrencét. Nincs valami messze… amott fordul ni a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda!

Nézték egy darabig, hogy majd csak elõbukkan a kanyarodónál, de meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram fogta ki útközben a csáklyával… amint az majd kiviláglik reggel.

Hanem hát azt mondja õkigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember állítja, ki már az idén is kevesellte a mezõbírói hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendõ ilyenkorra.

Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a felsõ végen mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.

Amennyi itt a rossz nyelv, még mindjárt másnap, ott a hálaadó misén is csak addig pihentek, míg az imádságos könyvek leveleit nyálazták, ahol pedig az Úr kímélõ kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért nem sújtotta a falut… de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyújtják lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta.

Nyomban nekiestek a gyanúsítással Sós Pálnak: csak õ húzhatta ki, senki más, a ládát! Hanem ‘iszen, az Isten nem alszik, rossz tûz el nem alszik, nem marad ez annyiban. Kerül annak gazdája akárhonnan!

Súgtak, búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi meg annyi tömérdek régi ezüsttallér volt a ládában.

Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a »nagyitalú« Mócsik György, a gózoni szûcs olyasfélét mondott a minap ittjártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az õ száján… Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüsttalérokról.

Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, négy szélbõl az egyik, hat olajos kendõ, nyakbavaló kettõ, ezüst-csatos mellény, tíz patyolat ingváll s azonfelül a mente, meg egy rámás csizma, újdonatúj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!

Hogy az ár elmosta a csõszházat, elmosta a házasságot is. Gúnya nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh keservesen, mint cseléd, szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton maga a võlegény, - de most már vagy lesz valamikor, vagy sem.

Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, s ha nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább õ vigasztalná azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Cukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált… Jó, hogy a cudar Bágy elöntötte a rétet is… Úgy sincs már, aki selyem füvét megegye, mert a kedves, édes Cukri bárány oda lett…

Milyen szépen rázogatta farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a verõfényben, Borcsa picike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja.

De hátha megkerül, hátha visszahozzák?

Jött is hetek múlva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha õrizné. Látták Csoltón, sõt még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó.

No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló-lányok kincse!

El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti õ a lányai igaz jószágát, ha térdig kopik is a lába.

S így esett meg az a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró, meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz fordult.

De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett vón, s várhatnák jobban.

- Megvan-e a bárány? - kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy is merné a ládát kérdezni elõbb! Még tán el is ájulna, hogy hirtelen azt hallaná, hogy megvan.

- Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az embernél, akire gyanakszom.

Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszallóan csóválta.

- Kend, az erõs, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge - szólt dacosan - és a furfang lesz a fegyverem.

Csak a gyermek nem szólt. Pedig még õ is ott volt: a leggyengébb.

Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fût-fát kikérdezett, Gózonban is megfordult, hol egy leánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sõt még tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra.

Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.

Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülõ úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?…

Le kellett most már mondani a reményrõl is. Kár volt akár egy szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra fordul.

Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az egészsége is.

Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot õ is. Nyolc éves innen-onnan s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás… vagy mit is beszélek, hiszen régen nincsen már anyja szegénynek!

Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utcán keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizonyisten, kár volt a kocsiért!

Hát amint a Csorba Gergelyéktõl befordulnak, a Kocsipálék csûre mögül egyszer csak szembe jön az egész elöljáróság meg a fõemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, újdonatúj ködmönben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz’ a - az új templomot szentelték itt föl a mai napon.

- Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszú hajú, magas embert - súgja kis húgának Ágnes -, az vitte el a Cukrit.

Éppen a községházához értek õkegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferenc uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy új zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai s mûértõleg nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a községháza is!

Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szemei tele lettek könnyel.

- Ne rángass hát! - förmedt rá Ágnes s eleresztette a kezét.

- Nem én… csak megrezzentem… Mintha a Cukrit láttam volna felém szaladni a levegõben.

Eközben õk is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket mondott és tovább ment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel s még meg is szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!

- Bácsi! - szólt csengõ, szelíd hangon. - Adja vissza a bárányomat!

A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajon ez a szép, szomorú arcú lányka?

- Adja vissza a bárányomat! - ismétlé s a vékony gyermeki hang úgy süvített a levegõben, mint egy parittyakõ.

Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palócosan fésûre fogott deres haját s nyájasan kérdé:

- Miféle bárányodat, fiacskám?

- Az én Cukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól…

- Nem láttam én a te bárányodat soha - szólt szemlátomást kedvetlenedve. - Takarodj innen, azt mondom…

Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:

- Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen…

- Be ám - de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.

Fülig vörösödött õkigyelme a bíró gúnyos vádjára.

- Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban…

A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá ködmönét s kezét elõvonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre.

- Esküszöm kendtek elõtt, itt a szabad ég alatt, az egy élõ Istenre…

A gallér-zsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott s a nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csípõktõl egyszerre lecsapódott a földre.

Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál.

Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következõ esküszó. Jó is, hogy ott akadt.

- Cukri, kis báránykám! - kiáltott fel a leányka fájdalmasan.

Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt látszott.

Ügyes szûcsmunka és szép tisztára mosott báránybõrbõl volt az egész bélés, hanem az ismerõs közepe mégis a legkülönb.

A kis Baló Borcsa könnyhullatásával még tisztábbra mosta.

BEDE ANNA TARTOZÁSA

1882

Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?

A teremben nehéz, fojtott levegõ volt, ködmön és pálinkaszag, s a legfelsõ ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.

A bírák fáradtan dõltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyzõ tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendõjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegzõdtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bûnügy személyzete: a beidézett tanúk és vádlottak.

- Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott, rideg hangon a szolgától.

- Egy lány - mondja a szolga.

- Hadd jöjjön be az a lány.

Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.

Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.

- Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)

A lány megigazítja fekete kendõjét a fején és mély sóhajjal feleli:

- Nagy az én bajom, nagyon nagy.

Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegõben elváltoztatva mindenkit és mindent.

A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.

Ott az írás, majd elmondja az; csakhogy azt még elõbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felsõ kapcsát s kezeivel benyúlni érte. Oh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbûvölõ látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan.

A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van kinyújtva az írás felé.

- Egy végzés - dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. - Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogságbüntetését mai napon megkezdje.

A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendõ s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kioldózva omlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt elõbb, olyan most a szégyentõl, akár a bíbor.

- Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga a bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, szegény: »Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.« Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendõt.

Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollegák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tûzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: »A törvény törvény«.

Majd újra meg újra végigolvassa az idézõ végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.

A bádogkarika õrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon: »A törvény törvény«.

A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengettyût rázza meg a törvényszolgának:

- Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelõhöz.

A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.

- Talán valami mondanivalód van még?

- Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérem, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.

- Hisz akkor nem te vagy elítélve?

- Oh, édes istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek én a légynek sem.

- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?

- Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt »ez a dolga« a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a »félesztendõ miatt«, hogy mégis ki kell állani. Oh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta…

Könnyei megerednek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:

- Amint ott feküdt mozdulatlan, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretõje miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bûnbe.) Azt gondoltuk hát…

- Mit, gyermekem?

- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalom a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendõt.

A bírák egymásra néznek mosolyogva: »Milyen naiv, milyen együgyû lány!« Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásos hideg. Sárga kendõjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejjebb valamit…

- Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -, hanem megállj csak, most jut eszembe…

Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.

- Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok…

Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól közbe:

- Lássák, lássák!

Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendõhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején.

- Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.

- Gondoltuk mi azt! - suttogá s kis kezét szívéhez szorította.

PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL

1882

Hát bizony a Péri lányok híres aranyszõke haja inkább ne nõtt volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenkint.

Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fû s meghozná új tavaszkor megszerezve.

Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette el õket hazulról, felügyelet nélkül olyan messze földre?

Valahol a Cserháton aratott részbõl a két szép hajadon. Ott esett meg a nagy szégyen.

Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze utána izmos kezeivel, s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhõvé lett búzakéve lenne.

Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szõke haja volna.

Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképp látni, házasember már, s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg, a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik.

Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár, nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a picike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdõ? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd!

Judit leoldá fejérõl a kendõt és a fészekre terítette. Arról majd ráakad, mikor este hazamennek, - addig pedig hadd tartson nekik árnyékot.

Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendõ volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a selyemhajnak az illata.

- Teszi kend vissza azt a kendõt mindjárt! - förmedt rá Judit haragosan.

- Od’adom egy csókért! - lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat csavarított a gercén, hogy hatfelé szakadt.

- Menjen! Nem szégyenli magát?! - mondá Judit elpirulva. - Inkább sose lássam azt a kendõt.

Elfordult durcásan, mintha neheztelné a vakmerõ szót. No bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendõ, ahol ez volt.

- De jó dolga is van a madárnak! - sóhajtott fel Pista.

Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.

- Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.

Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét.

Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon hazaindultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta õket a hátul jövõ aratók elõl, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendõjét.

No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett.

Pista pedig nevetett magában: »ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen.«

Aztán így szólt hangosan:

- Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már elõbb ott leszek.

A lány ijedten nézett hátra.

- Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?

- Mezítláb gyere el - suttogta -, át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat.

*

…Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni.

Kakasszó elõtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.

Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott ki. - Kata megtapogatta: olló volt. »No, ez bizonyosan babonát csinált most.«

Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hûlt helye volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha zûrzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerûen a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot élettelenül összerogyva.

Köröskörül a fû mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestõl. Bosszúálló kéz feldobta az egész csomót a levegõbe, szellõ felkapta s mintha egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk közé fonódni.

Kati mindent megértett.

- Kelj fel! Menjünk innen! Hazavezetlek apánkhoz.

De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig kellett feküdnie idegenek között, messze a falujoktól. Kati meg ápolta, gondoskodott róla.

Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy csak a fele annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörûség volt, hátha lehetne belõle még pénz is.

Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.

- Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül hagytam.

Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színû, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettõt együtt megveszi jó pénzen.

A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá.

Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserûség útra készté.

- Hová lett a húgod koronája? - kérdé a belépõtõl dühösen.

- Levágták! - szólt Kati dacosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna készülve megvédeni azt, ki eszméletlen fekszik benne.

Péri elhallgatott, majd egyszerre vadul szegzõdtek megüvegesedett szemei Katira.

- Hát a te hajad hová lett?

- Levágtam! - mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye alól.

Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom.

És mégis a rózsát sajnálta meg elébb. Hozzá ment, megsimogatta azt a csitri fejecskéjét gyöngéden, szeretettel:

- Szegény Katám! A te hajad kinõ még!

A KIS CSIZMÁK

1882

Keskeny, szürke felhõfoszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esõvel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fûszálakon esõszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Võneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz esõ, bár az ég morcsos, borús még, akár a Bizi apó arca, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utcán Szücs Istókkal, a kõmûvessel.

Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestõl éri a veszedelem. A lánya meghal, ökrei fölfújódnak, csûre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények.

Hanem érzi is a súlyát az Isten »másik« kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát õ szent felsége elõtt, mióta a legény fia is a halállal víjódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele.

De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, - leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott.

Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapockái közé húzva.

- Csiba te, ne te - veszi föl a szót Böngér Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom.

- Nedves ez a tüzelõ - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. - Az én idõmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel?

- Talán a kõkereszttel a temetõben?

- Beleütött a mennykõ, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel.

- Oh, oh - hüledezék Böngér Panna. - Akkor bizonyosan odamennek. Eredj csak kis Andris, nézz utánuk, fiam, hová fordulnak el a savanyúkúttól?

A »falu gyermeke« (úgy hítták a szelíd képû, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfõzõkatlan mellett, ami igen irigylendõ állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tûznél (csípõs az idõ egy kicsit), hanem a jószívû Böngér Panna a kóstolást is engedte.

Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!

Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetõbe mentek.

Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörû piros kõkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hová lettek az aranyos betûk! »Isten dicséretére emeltette Bizi József«. Éppen a betûknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: »Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell«.

Az öregember elkapta fejét a földrõl, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedezõ szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.

Andris a kõrisfának dûlt, s az ittas, kövér temetõi földbe besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kíváncsisággal nézte Biziéket.

- Menjünk innen - mondá Istók.

- Hát a kereszttel mi történjék? - kérdé Bizi fojtott hangon. - Összeragasztod?

- Nem én! - viszonzá Istók tompán. - Amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten…

Az öregember fogai összevacogtak.

- Hiszen, ha csak látogatna! - kiáltott föl keserûen - õ már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

- Tûrni kell, Bizi uram!

- Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.

- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gõgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.

- Nem becsülöm õket már semmire - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz elõérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám… Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?

Elhagyták a temetõt.

- Hej, ni! - kiáltott föl Istók. - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtõl! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!

- Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!

Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égbõl egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.

- No, gyere hát közelebb!

- De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az Isten hidege!

- Mért nem húztál csizmát, fiú? - kérdi Bizi uram szelíden.

- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.

- Hát miért nem varrat apád?

- Nincs apám! - felelte közönyösen.

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha még a szeretetet sem ösmeri?…

Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egész a templom mellé.

Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következõ aláírással: »Filtsik István csizmadiamester«.

- Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.

Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:

- Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.

A kis csizmát elõhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarba.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhõk. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sõt még a meggyûlt esõvizek is.

Mintha új levegõt szívott volna be, könnyebben érzé magát.

- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?

A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt:

- A lekvárfõzéshez szeretnék menni!

- Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.

A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a fia már túl van a veszélyen.

Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.

Milyen messze van és mégis milyen közel…

Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…

TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE

1882

Ezek a kedves kis portékák, ezek a szõke asszonyok, olyan szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan.

Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelõtt a boldog mosolyát, most a fájót.

A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arca, az a mindig fehérebb arca elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud.

Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a másik nõvel a világba elkárhozni.

Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk veszett, el nem beszéli, szellõ nem árulja el, hol vannak, suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek.

Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna úgy a szíve annak a szép szõke asszonynak, akinek most az a neve, hogy »szalmaözvegy«. Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen is, ha erõltetve is és így szólt volna: »Engem te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az életemet.«

Hanem lopva ment el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.

Visszajön. Oh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis festék, az idõ kiszívja, meghalványítja; vissza fog õ térni.

Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezébõl, mindig felsóhajtott, oh, bárcsak a földbe szúródnék; mikor repülõ szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, oh, bárcsak az õ kerítésükre ülne rá.

De az olló sem akart hazudni, a szarka-madár sem…

Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhõk lába lóg le.

A szép, halovány arc fölé ernyõt csinált kis kezébõl s úgy bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyrõl, mint egyes betûk, bontakoznak ki furmányosszekerek, utazó vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná elmondani, kik még.

A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre sem vette.

- Zsófi az urát várja! - suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá.

Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az õ szíve többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsessége megmondhatna.

Amint egy délelõtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öregasszony lépett be az udvarra: üzenetet hozott.

- A férjedtõl jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot reperálják. Õ maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha megbocsájtasz neki, jöjj el hozzá, azt üzeni.

- Menjünk! - mondá a szelíd szõke asszony.

A fekete kendõt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter kedvenc színe, meg aztán illõbb is ehhez a szép naphoz.

*

Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A tekintetes asszony, a tiszttartóné ikreket szült, annak az örömére ajándékozta az eklézsiának.

- Ki vállalja el a dolgot, fiúk? - kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram.

- Én! - mondá Péter. - Én megyek, majszter uram.

- Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.

- Sohasem éreztem magamat könnyebbnek.

- Elhiszem. Megszabadulták a nyûgtõl. Hát csakugyan elkergetted? Hm! Elég csinos vászonjószág volt. Igaz-e, Samu?

Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá:

- Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer karika, gurul az.

- Gurult a te kezedbõl is ugye? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé, kópé! No, most már csakugyan te teszed fel az aranykeresztet.

Péter megvetõ, nyugodt pillantást vetett Samura.

- Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az országúton.

- No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felsõ ablakból magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.

Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a deszka-párkányzatról, akár az evet.

- Ide most azt a keresztet! - kiáltá aláhajolva -, hadd tegyem föl szaporán.

- Itt van, fiam.

Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt, legelõször is odanézett a bágyi országútra.

Amott jön! Zsófi az! A vénasszony mellett ügetõ léptekkel, éppen most fordul be a faluba.

Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme elhomályosul.

- Hohó, Péter! Föltetted-e már?

Zavartan, remegõ hangon felelt vissza:

- Melyik gombra tegyem föl?

A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s szomorúan dünnyögé:

- Teheted már akármelyikre!

Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülõ ember láthatja csak kettõnek, háromnak. Tudta, mi következik.

Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, mire leér, azalatt már Péter lent lesz… még messzebb lesz - a túlvilágon.

Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy az egyik a magasból halva.

Mégis csak a fekete kendõt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz!

Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította s sokáig tartá átkarolva, görcsösen.

Mikor erõszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arca, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye.

Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt.

Majd felkelt, megragadta acélerõvel az öregasszony vállát s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé:

- Minek hozott kend ide? Honnan fogom õt ezentúl várni?

S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.

AZ A POGÁNY FILCSIK

1882

Olyan bolond gyanú van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt soha.

Márpedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) nagyon jó emlékeznek rá, kivált az öregebbek.

Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybõr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüst csat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon.

Igazi remekmû ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szûcs.

De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szûcs egész Miskolc városában. Még ha félrõfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilencedik csodája. Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás lajbi.

De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele Filcsik István, azért az idõ vasfoga elõtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbõr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt.

De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arcán a rózsák hogy fogynak, pedig õ maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; õ mindig a régi jó bundát látta az ócskában s rendes szójárása: »Fölteszem a bundámat«, sohasem veszített kevély jellegébõl körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa.

No, az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért csúfolták az »Isten csizmadiájának«, mert tulajdonképpen nem volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.

Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nemigen háborgatták hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: »Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!«

Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, azon a bundán kívül.

Hát ‘iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával.

Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta erõltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal.

Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval.

Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.

Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg, s mikor egy idõ múlva bûnbánó arccal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: »nem ismeri a kisasszonyt«, leakasztotta bundáját a szögrõl s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.

Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a »Patyolat-ing«-hez ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: »Apám, édesapám!«

Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb ment szó nélkül. Bizony kõ van annak az öregembernek a szíve helyén.

Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem gyõzte elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár õ lenne a nagyságos asszony. Biz az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa õt meg az õ édesapja, kocsit küldenek érte, selyemvánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön el minél elõbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.

De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.

Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre.

Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs.

Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretõjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak.

Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosé tejszín arcát áldhatja.

Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arca szebb formát adhat az egész határnak.

No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.

A megyei vicemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy beszélik a környéken, kihagyta belõle. Sõt a tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan váltóforintot ígértek volna a szomszéd Hont vármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, õt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!

Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán vörös márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. A múlt hetekben már az ezüst csat is lekívánkozott a bundáról a »Patyolat-ing«-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében.

No, de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a »kuncsaft«-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember van a világon!

Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is õvele, de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta kölcsön apja azt a sok pénzt?

S amint gyanúja fölébredt, mindjárt kitalálta a dolog nyitját is. Egyenkint visszaküldte az érkezõ pénzes-leveleket a szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az õ nagyanyja a híres Becsky-familiából való asszony s a többi.

Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek akadt elég hozója.

A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és a medicinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Mégse volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!

S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért.

- No, öreg, én most magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg lányától…

- Nekem nincs leányom!

- Velem jön, punktum!

- Nem lehet, kérem alásan. Nagyon sürgõs dolgom van. Nem lehet!

- Tegye meg az én kedvemért! - szólt a fõszolgabíró úr nyájasan.

Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az elsõ sóhajtása, mióta él.

- Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?

- Igenis, kérem alásan.

- Ön a társadalom söpredéke!

- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik minden.

Most már szép szóra, ígéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden visszapattant arról a márványszívrõl, még a fenyegetés is.

- Fogasson el, tekintetes uram, veressen láncra. Akkor aztán megyek, ha visznek, akárhová.

Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.

Hanem nem azért volt a hajdúja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna valami ügyes haditervet útközben.

- Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk, mint a malac a kukoricásszakajtó után, ha…

- Beszéljen kend.

- Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös ember az…

- No, hát lopassa el kend minél elõbb!

Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy õreá bízzák. A revolúció óta úgyse volt már a kezében ilyen nagy dolog. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék.

A beteg nõ nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntöst.

Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet.

A szerelem éget csak, õt már elégette, a szeretet melegít s õ sohasem fázott még ilyen nagyon.

Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába van selyembõl, lágy pehelybõl, hiába igazgatják minduntalan a cselédek.

Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó fedele alatt, a búbos kemencénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok s be lenne takarva hidegülõ lába az atyai híres bundával.

Errõl beszélt, errõl álmodott az éjjel s íme - reggelre a sors meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt terítve kedves, régi ismerõse: a bunda.

És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, Terka halovány arcára másukat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan édes, mint valaha régen az elsõ lehetett.

Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. Mikor Filcsik éjjel hazajött a »Patyolat-ing«-bõl, lakását feltörve s a bundának hûlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva minden ékességétõl. Pedig október végét mutogatta a kalendárium. A tél küszöbön várakozott.

Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: »Hát a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?«

De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág elõbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.

Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézrekerültek, s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkezõ esetben elárverezik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.

Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igazi jussát megy keresni.

A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda itt van s némán intett Filcsiknek, hogy jöjjön utána.

Sok fényes, szõnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába értek.

- Ott a bundája! - szólt reszketõ hangon egy szögletbe mutatva - vigye el!

Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. De azért önkéntelenül is oda talált, ahonnan a halk nyögés hallatszott.

A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik hátratántorodott.

Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.

Szép volt így haldokolva is. Egy a földtõl búcsúzó angyal. Vajon hová siethet? Hiszen az égbõl már lebukott egyszer!

Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bûbájos szemeket, melyek oly hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.

Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy percig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé.

A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi.

Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegte utána, hogy »pogány«.

Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy õ nem az.

Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kõ van ennek az embernek a szíve helyén.

Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton.

Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérbõl.

De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.

Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyújtott, hogy jobban lássa, nincsenek-e meghalva?

A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. Öldöklõ fáradtság altathatta el így. Mert a csípõs idõ, hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van csigázva. Arcuk, különösen a gyermeké, már most is kék a hidegtõl, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.