FÜGGELÉK

A FILCSIK URAM BUNDÁJA

1882

Egy ember, akit jókedvében talán mosolyogva teremtett az isten. Maga a faragatlan őshumor. Már az arca elég, hogy nevető hatást ébresszen, pedig rendes, tisztességes arc, vastag, szürkülő bajusszal, magas, felhőtlen, ránc nélküli homlokkal, mely alatt értelmes, okos szemek villognak fiatal tűzzel, mintha csak gúnyolni akarnák a bajusz szürkeségét. Hány éves, senki sem tudja. Egyszer a tiszteletes úr nézte az anyakönyvben s azt találta, hogy hatvanéves.

No, de már ez mégis lehetetlenség, ilyen viruló arccal, ilyen deli termettel! De a szent könyv elvégre is nem hazudhat, s tiszteletes úr a Recsky uramék keresztelőjén nem átallott egy szép mondókát penderíteni, melyben Filcsik István uramra emelvén poharát, kifejti a természet csodálatos kedvezését, mely a hatvanéves aggot annyira megkímélte.

A jelenlevő Filcsik uram azonban egész ünnepélyesen protestált, mennyre-földre esküdözve, hogy ő még nem annyi esztendős.

- Ön lehetetlent mond, majszter úr, a matrikula hiteles bizonyíték.

- Matrikula ide, matrikula oda, tiszteletes uram. Igaz kálvinista hitemre mondom, hogy a negyven közt evezek. Ha nem hiszi, fogadjon velem. Felteszem a bundámat öt pint ellen.

- Áll a fogadás!

Másnap a jámbor férfiú újra felütötte a tiszteletre méltó protokollumot, hol is hosszas keresés után még egyszer megtalálta Filcsik István uramat (ugyanazon apától és anyától), mint aki most lépte át a harmincnegyedik év küszöbét.

Ohó! Hiszen ez meg valóságos abszurdum s merő lehetetlenség! Maga a tiszteletes úr múlt tavaszon lesz harminc esztendeje jött az eklézsiába s akkor már (tisztán emlékszem) embernyi ember volt Filcsik Pista.

Nosza, még egyszer nekiesni a század valamennyi református szülöttének, hol szörnyű álmélkodásra harmadszor is megtalálta Filcsik István uramat, negyvenhét évesnek, (atyja Filcsik Pál, anyja ns. Csúz Borbála).

A tiszteletes úr haragosan csapta össze a megfoghatatlan dokumentumot, s elküldötte az öt pint bort azzal az üzenettel, hogy a mennydörgős mennykő érti a Filcsik uram dolgát.

Az érdemes csizmadia (mert az volt az ő világi foglalkozása) édesden mosolygott azon a kedélyes furfangon, min még a pap sem tud eligazodni.

Pedig hát nagyon egyszerű dolog lehetett a maga nemében. Néhai Filcsik Pál uram, alkalmasint elhalván az elsőszülött István, a következő csemetéjét is (a bunda birtokosát s beszélyünk hősét) az első magyar király nevével ruházta fel a keresztségnél. Midőn végre hosszú időre számtalan Jánosok, Ferencek, Imrék után ismét egy fiú született, s a családi biblia hátulsó üres lapja annyira tele volt a sarjadékok neveivel, hogy a következő családtag már a „margó”-ra szorult volna ki, néhai Filcsik Pál fogta magát (persze még a nevekből is kifogyott), Istvánnak kereszteltette az új világpolgárt is, mit az említett kapcsos könyvben azzal jelzett, hogy a középső István nevét veres ceruzával vastagon aláhúzta, mintegy jelezve, hogy ez a tétel duplán fordul elő a familiában.

Hősünk valószínűleg a középső István, ki miután az utósó István korán elhalt, nevének különösen az újoncozásoknál sok hasznát vette, mert mikor az első István volt katona-sorban, ő természetesen gyerek lévén, szóba sem jöhetett, míg ellenben a második István sem ő volt, mert az, mint hitelesen kimutatva lett, meghalálozott. - Ahogy meg aztán a harmadik István jutott volna glédába, Filcsik uram egyszerűen őszülő bajuszára utalt, s szelíd furfanggal mosolygott az ősi kaptafa mellett.

Ekképp konstatálván a tiszteletes úr fejébe mai napig sem férő esemény mibenlétét, s helyreállítván a szent könyv hiteles tartalmán látszó csorbát, egész nyugodt lélekkel foghatunk ama hatalmas tárgy ecseteléséhez, mely az egész környéken bámulat és tisztelet tárgya.

Ez a Filcsik bundája.

Jaj volna annak az embernek, aki máskint emlékeznék meg ez irigylendő jószágról, mint a legmelegebb tisztelettel, aki becsmérőleg méregetné szemével, vagy gúnyos nevetéssel szólna felőle! Az öreg Filcsik jó ember, aki sokat képes eltűrni embertársaitól, de a bundáját ne bántsa senki fia. Olyan bunda több nincs ezen a cudar világon. Ahhoz képest még a muszka császáré is csak »vattás lajbli«.

Erre az egy dologra nagyon érzékeny Filcsik uram.

Ha a feleségét szidja valaki, nevetve von vállat, ha a lányáról szólnak rosszat, az sem veszi ki nyugalmából; még a mesterségével is csúfolhatják, csak a bundát ne bántsa senki.

Ami a feleségét illeti, nem is valami kímélnivaló portéka, szegény. Már évek óta vak az egyik szemére, s amit látás dolgában vont meg tőle az anyatermészet, azt azon módon oda pótolta a nyelvéhez. Leányában, Terkában sem sok öröme telik az öregnek. Minek lett ténsasszony az istenadta? Minek bolondult utána annak a tintanyaló városi írnoknak. Azt sohasem fogja neki megbocsátani. Ő a pilinyi molnárnak ígérte, aki tisztességes magaszőrű ember, minek volt neki feljebb vágyakozni, oda, ahová már a Filcsik uram szeretete nem hat el.

No, a mesterségével meg éppen legkevesebbet gondol. A dologkerülés faj-virtusa olyan nagy mértékben van benne kifejlődve, hogy a karácsonyra rendelt csizmát sohasem készíti el elébb pünkösdnél. Emiatt aztán természetesen csak hébe-hóba vetődik egy-egy veleszületett tulajdonságaival ismeretlen megrendelő.

Hanem ez, mint mondom, olyan gyér esemény, hogy maga az »isten csizmadiája« is, amint Filcsik uramat csúfolják, nagyot bámul a szerencsétlen halandón, ki tőle csizmát követel. Miután néhai Filcsik Pál éppen semmi vagyont sem hagyott a sok magzatnak, ennélfogva felesleges említeni, hogy az »isten csizmadiája« nagyon szegény ember.

No, de ő nem tartja magát annak: meg van elégedve sorsával, büszke, mint egy spanyol grand és hencegő, mint egy francia hadnagy.

Ha valaki kíváncsi volna, mire büszke hát, és odáig vinné a vakmerőség, hogy ezt meg is kérdezze tőle, hamarjában bizony nem tudna válaszolni; de utójára mégis végigpillantva a világ valamennyi dolgán elméjében, mik csak némileg alkalmasak, hogy valami fényt kölcsönözzön tőlök, a bundánál állapodnék meg.

Hosszú, sárga alkotás ez, széles fekete báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstől, bojtnak. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig híres Miskolc városa van kistikkelve számtalan házával és valamennyi templomával; még a kálvinista kakas is ott áll az egyik tornyon. A nyaknál ezüst csat pompázik, melynek egyik része alatt »F«, a másik része alatt pedig ékes »I« betű jelzi a tulajdonos névbetűit. Igazi remekmű ez, melynél nem kímélt sem fáradságot, sem anyagot a szűcs. Még ha félrőfnyit hajt is föl, gombokra szedve alól, akkor is a földet sepri a bundák bundája. Nem közönséges ember volt, aki készítette. Leghíresebb szűcs egész Miskolc városában, ki egy fél esztendeig dolgozott a világ eme kilencedik csodáján, s míg megcsinálta, teljesen megrontotta szeme világát az apró finom munkában.

Hogy mint jutott Filcsik uram e kincshez, azt eleven ember nem tudja, annak dacára, hogy az öreg már egy negyed század óta minden áldott este ennek történetét beszéli, a »Patyolat-ing«-hez címzett csárdában, barátainak, de sohasem juthat a végére, mert a bundáról kezdvén beszélni, annyira elérzékenyül s oly gyakran nyúl az erősítő üveghez, s azonfölül annyi mindenféle mellékkörülményre terjeszkedik ki, hogy mielőtt a történet megoldásához juthatna, feje fáradtan konyul le a »Patyolat-ing« összeöntözött asztalára, s akadozó nyelve elnémul, tért adva a helyettesítő hortyogásnak. Csupán annyi részlet jött eddig napvilágra, hogy a bunda valami külországi herceg számára készült, de az aztán sokallta az árát s a dolog abban maradt.

No, de akármilyen nevezetes ruhadarab volt is, s akármint jutott hozzá és büszkélkedett vele Filcsik uram, azért az idő vas-foga előtt mégsem volt respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha csak a nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. Meg volt már viselve nagyon. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magokét, kivált a bélésben és gallérban okozva botrányos kárt. De Filcsik uram, mint a szerelmes férj, ki bájait hullató feleségét naponkint mindig a régi állapotban látja, nem vett tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában, s fogadás közben való gangos szójárása: »felteszem a bundámat«, sohasem veszített kevély jellegéből körömnyit sem.

Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télben-nyárban a tükör mellett, hogy ha a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa. Hogy miért szerette olyan nagyon azt a bundát, bizony nem lehetett elgondolni.

Ez a bolondos ragaszkodás egészen megfoghatatlanná tette a környéken a kőszívű embert, mert így is nevezték, amiért leányát, a szép Terkát, annyira kivetette atyai szeretetéből, hogy maga elé nem bocsátá többé; hallani sem akart felőle. Pedig hát mi volt a vétke? Ahhoz ment férjhez, akit szeretett, Pintyi Dezsőhöz, a város írnokjához. A pilinyi molnár derék ember lehet, de ha egyszer nem tetszett neki, ki tehet arról?

Aztán meg a majszterné asszony is a Pintyi részén volt.

Igaz, hogy nem lett belõle semmi haszna, mert meghalt, mielõtt tervei valósulhattak volna. Nem élte meg a Terka »teensasszony« rangját!

Mikor megkérte az írnok, az öreg Filcsik egyszerûen azt mondta:

- Nem adom a leányt; már oda ígértem a pilinyi molnárnak.

- Hiába ellenzi ön - mondta az úrfi -, Terka engem szeret, a szerelem pedig nem ismer korlátokat, elébb-utóbb enyim lesz.

- Soha. Áll a bundám, öt kopek ellen, ha tetszik az úrnak!

Pintyi úr nem szólt semmit, hanem még azon az éjszakán megszöktette Terkát valahová Pestre, s addig a környékre sem hozta, míg meg nem esküdtek.

Az öreg Filcsik elvesztette moraliter a bundáját. Terka a Pintyié lett s a pilinyi molnár azt kérdé egy este a »Patyolat-ing«-nél Filcsik uramtól:

- Kegyelmed is férfi-számba esik, Filcsik uram?

- Hm! Az meglehet, hogy nem - felelte sötét arccal -, de nem bizonyos.

A kedélyes, tréfás ember azóta láthatólag komorabb lett, kevesebbet beszélt, s egy álló hétig még a bundáját sem említette. Nagyon bántotta a pilinyi molnár kérdése.

Mikor aztán Terka mosolyogva, bûnbánó arccal beállított férje karján hetek múlva, hogy a szülõket kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: nincs szerencséje ismerni a teensasszonyt; leakasztotta bundáját a szögrõl, s úgy elment hazulról, hogy vissza nem jött addig, míg a fiatal házaspár el nem ment.

A falusi pletyka arany napokat élt ez idõ óta; nem gyõzte eléggé törni a fejét, hogy miért haragszik Pintyire az öreg, holott örülhetne rajta kolduslétére, hogy tisztességes fõkötõ alá jutott Terkája. Igaz, hogy gyönyörûséges szép leány volt, messze páratlan, de azért csak mégsem vehette el õfelsége. A pilinyi molnárnál pedig mégis csak különb szerencse a délceg úri ember. Bizony kõ van annak az embernek a szíve helyén, hogy úgy bánik a saját egyetlen gyermekével.

Az öreget meg is támadták emiatt nemegyszer; de õ mosolygott.

- Hagyjanak engem - mondá -, hát bántom én Pintyinét? Tettem én neki valamit? Megmondtam, hogy nem adom oda feleségül az úrfihoz; ha mégis elment, tehetek én róla? Nekem csak az esett nehezemre az egészben, hogy nem mulathattam a lakodalmán.

Ilyen tréfás hangon válaszolt, de humorában volt valami nagyon, nagyon keserû.

Csakhogy a keserûséget senki sem gyaníthatta, szokott bohókás kedélyhangulatának kérge alatt.

Egy másik ismerõsének azt mondta egyszer:

- Nem szeretem az olyan urakat, akik nem úri lányt vesznek nõül.

Valaki elõtt meg úgy nyilatkozott: ha »egy közönséges burgonya császárkörték közé kerül, elébb rothad meg«.

Annyi mindenfélét mondott errõl a tárgyról az öreg, hogy végre is valamelyik mondása betelt.

A kis Pintyiné híres menyecske lett az úri körökben. Vármegyei szépség, emlegetett hölgy. Még az újságba is kiírták a nevét. Mindenki róla beszélt. Egyszer a fiatal fõispán mellett, annak kocsiján utazott keresztül a falun. Filcsik éppen a »Patyolat-ing«-hez ballagott, ahogy a robogó hintóról utána kiáltott: »Apám, édesapám!« Az öreg felnézett, lekapta nagy alázatosan a süvegét, aztán odább ment szó nélkül.

Bizony kõ van annak az öreg embernek a szíve helyén.

Azután késõbb még többet lehetett a szép Pintyinérõl hallani. Biz az, a lelkem, egészen eltanulta az úri módot. Hogy, hogy nem, Pintyi uramat csakhamar elcserélte a méltóságos fõispán úrral. Azzal is Pesten esküdött meg. (Ezt a Terka egyik hiú nagynénje állította.)

Filcsik uramnak csupán az a megjegyzése volt, hogy szeretne azzal a becsületes lelkiatyával koccintani egyet, aki összeadta õket!

Már akármint történt, elég az hozzá, hogy a szép Filcsik Terka ott lakott a fényes grófi kastélyban; négylovas kocsin, selyemruhában járt, szobalányai voltak, éppen mint a marjalaki grófnõnek. Csakhogy a marjalaki grófnõ olyan rút volt, mint az éjszaka, Filcsik Terka pedig olyan szép, mint a hajnal.

Üzenet üzenetet váltott, hogy látogassa meg az õ édesapja ott a fényes kastélyban, kocsit küldenek érte, selyem vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, ahogy a szülõ apát szokás, a gróf maga is szívesen cserél vele parolát, csak jöjjön, mert Terka már nem mer elmenni az apai házhoz.

Az öreg oda sem hederített az üzeneteknek. Pedig nagyon ráfért volna egy kis jólét. Az isten csizmadiája nagyon vékonyan volt földi javak dolgában. A múlt héten már az ezüst csat is lekívánkozott a bundáról a »Patyolat-ing«-hez. Ott is van azóta a »Száli« kasznijában. A ruházat is vedlett rajta; újra meg nem telt.

No, de nem azért volt az isten csizmadiája, hogy ez a kundschaftja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami régi ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását, nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember van még a világon!

Egy darabig csak elhitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is vele, meglehet bátyjával, a legöregebb Istvánnal, de aztán kissé furcsa kezdett lenni, mert hát elvégre is a bátyja sem volt tõkepénzes; mikor adhatta volna azt a sok kölcsönt? Meg aztán az sem természetes, hogy az elveszendõ összegek most mind egyszerre szállingózzanak haza.

Filcsik István kezdte kitalálni a dolgot, s azonmódon küldte vissza a következõ összegeket a gróf fõispánnak. Õ nincs rászorulva senki pénzére!

Egy ízben maga a méltóságos fõispán úr alázta meg magát annyira, hogy keresztülutazva a falun oda hivatta a tiszteletes úrhoz.

- No, öreg bácsi - mondá a nagyúr -, most én magát viszem, akár jön, akár nem jön, szegény leányától ne tagadja meg azt az örömet. Legyen szíve.

- Nekem nincs leányom, méltóságos uram.

- Eh, lári-fári! Velem jön, punktum.

- Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgõs dolgom van. Nem lehet.

- Pedig beteg, nagyon beteg a szegény asszony, s látni akarná édesapját. Tegye meg az én kedvemért.

Az öreg Filcsik sóhajtott. Talán ez volt elsõ sóhajtása, mióta él.

- Melyik asszonyt érti, méltóságos uram?

A hatalmas úr arcán a harag és bosszúság felhõje vonult át.

- Ön makacs ember és rosszlelkû, szívtelen; leánya halálán van, s ön megtagadja gyermekét.

- Igenis, kérem alássan.

- Ön a társadalom söpredéke.

- Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen vén csizmadiától sok telik, méltóságos uram!

- Szomorú dolog, hogy egy keresztyén így gondolkozik.

De már ezekre a szavakra a tiszteletes uram is elõszedte ékesszólása fegyvereit, hogy Filcsik uramat segítsen meglágyítani s megnyerni a patrónus fõispán tervének, ki - úgy látszik - egyenesen ama célból jött, hogy a makacs embert kibékítse Terkával.

Semmi sem használt. Az öreg szilárd és hideg maradt, mint a márvány. Visszapattant róla minden ígéret, minden jó szó. Úgyhogy a gróf dühbe jött, s még fenyegetõzni is kezdett.

- Már így aztán boldogul velem. Fogasson el méltóságod s veressen láncra. Akkor természetesen menni fogok ahová visznek.

A gróf haragja határtalan volt, indulatosan intett kezével, hogy távozzék, s aztán maga is befogatott, kedvetlenül hajtatva haza.

Hogy fog most Teréz elõtt megjelenni! A beteg, kit imád, kiért õrjöng, nyögve fog párnáira dõlni, amint megtudja, hogy apja mégsem bocsátott meg neki.

Oh, hogy a nõk olyan bolond szeszélyesek! Nem tud valami egyebet kívánni. Divat-boltok ezer tündér csecsebecséibõl, az ékszerek kirakataiból mind elõvarázsolná egy mosolyáért. Hanem az jut eszébe, hogy azt a vén konok csizmadiát teremtse elõ neki õméltósága. Bizony bolond gusztus, s még azonfelül teljesíthetetlen, mert az az ember nem jõ elevenen ide.

A beteg nõ nyugtalanul hánykolódott selyempárnái közt, megrezzenve, valahányszor kocsizörgést vélt hallani. Félkönyökére emelkedett, sovány kezecskéjét fekete, hosszú hajába mélyesztve, mely körültakarta a liliomfehér hálóöltönyt. Oh, milyen szép volt így is, amint a bogárfekete szemében tükrözõ várakozás izgatottságával figyelt, s amint egy-egy közeledõ kocsizörgés alig észrevehetõ örömpírt lehelt a szabályos hosszúdad arcra.

Csak a rab várhatja így a szabadságot, csak a szerelmes lányka az érkezõ ifjút, csak a szenvedõ virág a harmat üdítõ csókját.

S kit vár ez a nõ?

Egy egyszerû, kék aba-posztóba öltözött, szurtos alakot, ki azt fogja mondani annál a fényes pompás ágynál: »leányom!«

A világ minden pompájával el van árasztva, parancsát szolgák lesik, betegsége kórjeleire orvosok ügyelnek, mindene van, mit szeme-szája kíván, csak az egészség hiányzik, s még valami!

A szeretet.

A gróf kétségbe van esve betegsége miatt, ott virraszt ágya mellett, haját tépi fájdalmában, ha nyögni hallja, az istenre emeli öklét s az eget káromolja; de e viharos érzelem szerelmi õrjöngés, mely csak éget, - a betegnek szeretet kell, mely melegítse.

Pompa, fény, ragyogás nem pótolják azt ki!

Milyen jó lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó fedele alatt a búbos kemencénél, mint egyszer régen, betegen, és be lenne takarva az atyai híres bundával: annak melegétõl meggyógyulna, érzi.

És mintha a sors is neki akarna udvarolni s vágyát teljesíteni, az éppen e percben haza érkezett gróf s bizalmas titkára közt az alábbi jelenet folyt le.

- Nem bírtam elhozni azt a parasztot - mondá õméltósága bosszúsan -; hogy van Teréz?

- Rosszul, de az orvosok jó eredményt várnak apja megjelenésétõl. Ez döntõ lehetne, mondják. Az úrnõ, mint a komorna beszéli, izgatott s minden kocsizörgésre fölrezzen, azt hiszi apja jõ.

A gróf sóhajtott.

- Pedig nincs mód ide hozni azt az embert.

- Én ismerem az öreget, s tudok egy módot.

- Oh barátom, szóljon. Sohasem felejtem el szolgálatát.

- El kell lopatni a bundáját: utána kimegy a világ végére is.

Úgy is történt. A fõispán intézkedett. Harmadnap, mikor az öreg Filcsik a »Patyolat-ing«-bõl hazajött, lakását feltörve, s a bundának hûlt helyét találta. A nagy szög üresen, árván állott, megfosztva ékességétõl. - Pedig éppen november közepe volt, a tél ott várakozott már a küszöbön.

Filcsik uram vigasztalanul, komoran járt-kelt a faluban, sem nem evett, sem nem ivott. Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, velök szóba állani, mert mindeniknek ajkán ott látta lebegni a gúnyos kérdést:

»Nos, hát a híres bunda?«

De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág meg fog kerülni. Az el nem veszhet, akárki lopta el, nem használhatja; az egész megyében ismerik, hogy az övé.

Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan kézre kerültek, s a bunda most ott van a fõispánnál: jelentkezzék érte tulajdonosa két hét alatt, különben el fog árvereztetni a kórház javára, mint gazdátlan tárgy.

Az öreg nyomban útra kelt a grófi kastélyba, mintegy félnapi járó földre. Nem habozott egy percig sem. Hiszen csak az igaz jussát megy keresni.

A grófot a belsõ szobából hívták elõ, mikor odaért.

Szomorú arccal jött ki s meglepetve nézett az érkezõre.

- Ugye ön Filcsik István? Hozta isten!

- Igenis, én vagyok, a bundámért jöttem.

- A bundáért? - kérdé a gróf fájdalmas sóhajjal. - No, hát jöjjön be érte velem.

Sok fényes, szõnyeges szobán keresztül vezette a sáros csizmájú öreg embert, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félhomályos terembe értek.

- Ott a bundája - mondá a gróf reszketõ hangon, egy szögletbe mutatva -, vigye el.

Az öreg szemek csak lassankint szokták meg a homályt, önkénytelenül közeledett a mutatott irányhoz, honnan halk nyögések hallatszottak.

A gróf oda lépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik hátratántorodott.

Ott feküdt egyetlen leánya, halványan, mint a letört liliom, hosszú, fekete szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva.

Szép volt így haldokolva is! Egy a földtõl búcsúzó bukott angyal.

Talán már fel sem fogja nyitni többé azokat a bûbájos szemeket, melyek olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan gyönyör volt csókolni.

Az öreg Filcsik némán, mozdulatlan állott egy percig, mintha gondolkoznék, azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgysem lesz rá szüksége többé. Az öreg Filcsiknek még a keze sem reszketett bele. A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Vajon tudta-e, sejtette-e a halálküzdelemben, hogy idefenn elvesztette mindenét, ami még itt tartotta? Most már kétszeresen fog meghalni.

Annak a konok embernek csakugyan kõ van a szíve helyén!

Még csak egy utósó pillantást sem vetett rá. Némán, szótlanul ment ki a termekbõl, mintha nem fájna neki semmi.

A gróf borzalommal vetett magára keresztet; s azt morogta: »A pogány!«

A pogány ember pedig nyakába kanyarította igaz jussát, a sárga cifra bundát, s annak dacára, hogy esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel találkozni. Talán érezte, hogy õ nem az.

Arcáról nem lehetett semmit olvasni, úgy látszott, nyugodt. Talán még némi megelégedés is van rajta a bunda megkerülése miatt.

Oh, ez kõszívû ember!

Egy cserjéshez érve, egyszerre megbotlott valamiben a gyalogúton. Egy koldustarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jó aratása lehetett a gazdájának, holnapra is hagyott.

De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonos a fa alatt, egy nyomorék koldusasszony, ölében kis gyermekével. - Az öreg odalépett, melléjök tette a tarisznyát és meggyújtott egy gyufát, hogy jobban lássa; hátha meg vannak halva.

Nem voltak meghalva. A mély lélegzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad az anya és gyermeke. Öldöklõ fáradság altathatta el így. Mert a csípõs idõ, hideg szél és a rongyos, vékony ruházat nem alkalmas édes álomra. Csak az elcsigázott ember tud így aludni. Lehetetlen, hogy reggelig meg ne fagyjanak. Arcuk, különösen a gyermeké, már most is kék a hidegtõl, s parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya.

Az öreg Filcsik megkövülve állott mellettük egy darabig, azután elõkereste pipáját a dolmányzsebbõl, megtömte, rágyújtott, s a bodor füst mellett elkezdett gondolkozni.

Ugyan mire gondolhatott?

Egyre lejjebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott válláról. És az jó volt így. Az öregember hirtelen megkapta a kedvenc jószágát és végigterítette az alvókon. Azokra jobban ráfér a meleg. Ne fagyjanak meg az istenadták!

Azzal felugrott és lassan ballagott hazafelé a gyalogúton.

Az éj csendes volt, de hideg, az öregember pedig bunda nélkül és mégsem fázott.

Egy gondolat melegítette ott belül azon a helyen, hol szíve szokott lenni más embernek, de ahová neki ahelyett csak egy követ tett - közvélemény szerint - a gondviselés.

Az öreg Filcsik nem emlegette soha többé bundáját. Valamint azt sem tudta meg tõle soha senki, mikint jutott hozzá, örök homály fedi azt is, hogy mikint szakadt el tõle.

Különben kinek is volna gondja rá? Õvele magával sem törõdik senki. Isten, ember elhagyta, mert õ is istentelen, embertelen rossz keresztyén. A temetõ árka lesz a koporsója, holló-varjú a megsiratója.