LUCA

1882

A palóc nép babonás. Szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet; szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csudálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja, s azok hitté keményednek lelkében.

Én magam a dajkamesékkel szíttam be a babonát, s hiszek benne. A tudomány világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el. Tisztán, világosan emlékszem mindenre; egyszer már igen közel voltam az ördöghöz, csak egy fal választott el tõle, máskor pedig láttam, amint egy boszorkányt kutyák téptek szét a temetõben.

Egy jóravaló kocsisa volt az apámnak: Palyus volt a neve.

Akkoriban még a magyar ember maga bíráskodott a cselédei fölött. A Palyus valami apró vétséget követett el. Apám bezáratta 24 órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, ahol egész nyugodtan töltötte az éjt, amint azt várni is lehetett egy olyan makacs, erõs férfitõl, mint aminõ Palyus volt, ki katona korában szisszenés nélkül állotta ki az ötvenet, s holmi nyolc napi arestumot legföljebb pihenõ órának nézett.

Az éjt nyugodtan állotta ki, reggel az én jelenlétemben ételt vitt neki a szolgáló. Palyus víg volt és fütyürészett, midõn az ajtót ismét rázártuk.

Alig múlt azonban el egy jó óra, amint az udvaron játszogattunk mi gyerekek, s egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a kamrából: mintha egy bölönybika bõdült volna el.

- Palyus, Palyus! - kiáltám az ajtót megzörgetve. - Mi baja van? Szóljon kend!

Semmit sem válaszolt.

Benéztem a kulcslyukon. Metszõ szél vágódott a szemem közé s kénkõgõz tódult kifelé. Odabenn pedig dobogott a palló, mintha két ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló sziszegés vegyült olykor a zsivajba.

Valami ösztönszerû félelem fogott el. Apámért futottam, elmondva neki, hogy a Palyussal történik valami.

- Bolond vagy, fiam! Benneteket ijesztget a vén imposztor. Nincs annak annyi baja sem, mint a nagyujjamnak.

S hogy ezt mindjárt be is bizonyítsa, fölnyittatá a kamara-ajtót s visszaadta a Palyus szabadságát.

Az sápadtan, erõtlenül támolygott ki, mintha kilenc esztendeig szagulta volna a börtön penészét.

- Késõ! - hörgé -, már késõ van.

- Mi van késõ, te vén szamár, te?

- Már aláírtam a kontraktust az ördögnek - lihegé és a fogai összevacogtak.

- Bolondokat beszél kend, Palyus - szóltam én közbe. - Már hogy írta volna kend alá, hiszen írni se tud kend!

- Kezem keresztvonását adtam a véremmel, - s ezzel fölgyûrte durva ingeujját s egy kis léket mutatott balkarján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. - Innen buggyantotta a vért a sátán.

- Aztán mit írtál alá, te krokodilus? - kérdé apám jóízûen nevetve.

- Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros viganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról… Csak egyetlenegy esztendõt engedett.

Mélyen az emlékembe vésõdött ez a jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, egyedül én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komorabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt a templomba, s napközben sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva levett kalappal imádkozni.

Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja!

Egy év múlva, egy viharos reggelen, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a fölsõ pántra: nagy bagariabõr csizmáinak csinos [!] két sarka hol-hol összeütõdött, mintha a bokázót csinálná szegény Palyus.

Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusára, amit olyan becsülettel beváltott.

Vissza lett idézve minden szava, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra vonatkozó megjegyzése.

Ez a Galandáné pedig egy ismeretes öreg asszony Szklabonya nevû faluban, ahol ez a dolog történt, s még harmadéve, mikor ott jártam, élt. Már régtõl fogva boszorkány hírében állott a köznép elõtt; a község teheneit õ rontotta meg, ha nem tejeltek; ha súlyos beteg lett valaki, az bizonyosan a Galandáné bûbájos fõztét lépte keresztül; ha a tiszteletes úrnak gyomorgörcse lett és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég verte el, azt is mind Galandáné okozta.

Ez a Galandáné »mosott« a szegény Palyusra. Ez a szó: »mosott«, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy »viszony«. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene. Az kísérõ árnyéka, az becsüli meg, míg él, az siratja meg, ha meghal. Az egy házasság, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.

A Galandáné kísérte ki a temetõ-árokba, ahova a szegény Palyust temették.

Ez úgy õsz elején történt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedõvel volt a föld beborítva, mint ahogy a poeták szokták mondani, a süvítõ szélben a fák zúzmarás gallyai ropogtak, mint a csontok.

Aki valamikor Szklabonyán járt, annak bizonyára föltûnt azon excentrikus ház, mely közvetlenül a temetõ mellett épült, s melynek összes ablakai a temetõre néztek. Anyám építette azt oda. Valakije volt ott a temetõben, akihez közel szeretett lenni mindég. Ebben a házban születtem. A temetõ volt amit szemeim legelõször megpillantottak s a temetõben folytak a gyermekjátékaim: talán azért lett belõlem olyan nagyon szomorú ember.

Valóban kemény hideggel köszöntött be a Luca napja, ez a nevezetes nap, melyhez annyi sok magyar szokás fûzõdik.

A juhászbojtárok ma fogtak hozzá a Lucaszék faragásához, melyen karácsony estéig mindennap dolgozni kell valamit, ha a jövendõbelijét akarja meglátni az ember. A kocsisok pediglen fokhagymával akkora kereszteket pingáltak az istállóajtókra a gonosz boszorkányok hatása ellen, hogy két Ferenc József-kereszt is kitelnék egybõl-egybõl.

Estére vendégünk jött, a derék Dessewffy Pálné, kis, négyesztendõs leánykájával.

A kis Pannika (tegnapelõtt volt benn a neve a fõvárosi lapokban valami báli szépek között) megfázhatott idõközben, úgyhogy édesanyja, mikor már mi mindnyájan lefeküdtünk is, aggódva virrasztott az ágyánál.

Éjfél táján azonban egyszerre mindnyájunkat fölrázott a Dessewffyné sikoltása.

Apám, anyám meg én, aki már nagyobbacska fiú voltam, a szobába siettünk azon hitben, hogy tán a kis Pannika halt meg.

A szép asszony egészen ki volt a képibõl kelve és izgatottan figyelmeztetett a kívül történõkre.

Valóban pokoli zûrzavar hangzott kívülrõl, kutyavonítás, embersikoly, vijjogás, jajveszéklés s mennydörgésszerû roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetõt. A hóval borított sírdombok mint legelészõ bárányok fehéredtek. Nyugalom ült a halottak földjén. Csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb azonban, a temetõ legszélén, ahol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott hosszú fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Rettenetes ütközet volt ez.

A szép leány márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebbõl vérzett, karjáról az ing letépve, s délceg testérõl cafrangokban lógott a ruha.

A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl mellébõl.

A vért piciny tenyerével fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitõl azok üvöltve, fájdalmasan ordítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetõben, kutya kutya után támadt a fehér rögökbõl. Elõször csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedõk, mígnem idegreszkettetõ csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.

Miután mi is erõsítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.

Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupaktanáccsal mehessek.

Elöl a bíró õkigyelme (akit már megírtam az »Igazi humoristák«-ban) ballagott, utána Buga Istók uram poroszkált, nagy somfabotjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, aki váltig állította, hogy boszorkányok nincsenek a világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet.

A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Úgy nézett ki a Palyus sírja, mint egy újdonatúj hímes szûr. (Szegény Palyus egész életében egy ilyen szûrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!

A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendõ, - egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább daru-vászonból: ez bizonyosan az ingváll.

Öregbíró uram csurgóra vágta fején a kalapot és így szólt: (Beh lestük is mindnyájan a mondását.)

- Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Budán se esett az éjjel.

- Mégis, mit szól hozzá kigyelmed? - kérdék a tanácsbeliek.

- Szólni szólnék én - mondja az öregbíró -, csak egy nagy baj ne volna…

- Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?

- Az ittengát [!] a baj, hogy ez a hely, ahun állunk s ahun ez a lucifernátus eset történt, nagyon közel van a faluhoz s nincs elég közel a határhoz; mert ha ez a hely, ahun ez a lucifernátus dolog mívelõdék vala, közelebb volna a határhoz, azt cselekednénk, hogy od’ajándékoznók a falu határát egész idáig a kiscsollóiaknak, s akkor a kiscsollói bíró uram õkegyelmének fájna a feje s nem a mienk afölött, hogy mi légyen itt a cseleködés. Így azonban oda nem adhatjuk a határt, mert nekünk semmi sem marad.

E mély bölcsességnek nagyot bólintott a boszorkánydeputáció, s nyomban kiküldetik a kisbíró fõtisztelendõ Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, mégpedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanús, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti.

Mialatt a fõtisztelendõ úr megjött a füstölõvel s beszentelé a kívánt helyet és tárgyakat, azalatt odagyûltek a felsõ vég összes öregasszonyai s azok csakhamar megállapították a tépett ingváll ujjának gallérján lévõ hímzésrõl, hogy az az ingváll senki másé, mint - uram bocsáss - a Galandáné asszonyomé.

- Meg kell égetni! Nyársba kell húzni a ráncos vén boszorkányt! - kiálták mindenfelül, csak én magam ráztam a fejemet, aki színrõl színre láttam, hogy az egy gyönyörû leány volt, akit a kutyák a múlt éjjel szétszaggattak.

- Nem ég az meg a tûzön sem! - hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.

- Majd meglássuk, hé! - mondja az öregbíró uram. - Ha Szegeden meg bírták õket égetni, hát én is csak bírom… vagy micsoda?

S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.

Igen sajnálom, hogy szûk terem nem engedi elég körülményesen idõzni e tárgynál úgy, amint szeretném, s úgy, amint illenék egy ilyen világfontosságú dologról, mellyel egyszerre halomra döntöm a tudomány azon tanait, mintha boszorkányok nem volnának.

Több száz emberre szaporodott a menet, míg Galandánéhoz értünk. A kerítésnél a két kisbíró, amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétveré vala a csõcseléket, s csupán a hivatalbeli perszónák s én lettem beeresztve. Legelöl mindenütt Kubcsik tisztelendõ úr ment a füstölõvel.

A konyhába léptünk. Ott a tûzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bûzt árasztva.

Befogott orral, lassan lábujjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, s fõtisztelendõ uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté elõbb a szent füstöt - s csak azután bátorkodtunk be.

Ott feküdt tarka ágyában lihegve a vén banya, a fején jégborogatás. Utálatos ráncai nem árultak el semmit, még kíváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú õsz szõrszál meredezett, még ijesztõbb külsõt kölcsönözve e szörnyetegnek.

- Hogy van kigyelmed, édes nénémasszony? - kérdé az öregbíró tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, hogy a boszorkányt magára haragítsa.

- Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel. Nézzétek a testemet!

S ezzel föltakará a dunyha csücskét, s ott volt mellén a nagy seb s combjain az ebharapások nyomai. Kidudorodó csontok kék mezõben - mint valami heraldikus mondaná.

- Hihihi! - röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva - egy kis dolgom volt az éjjel…

S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgyhogy azoknak összevacogtak a fogaik.

- Már bizonyos, hogy õ a boszorkány! - súgá lassan felém Buga Istók uram.

- Nem õ! Dehogy õ - súgtam vissza. - Oh, a boszorkány egy nagyon szép leány volt… Mintha most is látnám…

Csontos, bepólyázott kezét kihúzta a dunyha alól s megfenyegetett vele:

- Ej, ej, úrficska! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja. Ej, ej, úrficska, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb nõi arcot látja maga elõtt…

Öregbíró uram megdöfte a törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte a tisztelendõ uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.

De én még a konyhába is utánam hallottam…

»Ej, ej, vigyázzon, úrficska!«…

Hanem az igaz, hogy vigyázok is.