|
Keskeny,
szürke felhõfoszlányok úsznak a környék felett. Nagy égiháború lehetett az
éjjel, villámlással, esõvel, viharral vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a
fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fûszálakon esõszemek csillognak, a
templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vöneki János uram portáján egész
tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók
Magda - a madárfészket is lemosta a fáról a szakadó zápor.
Köd
gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a musselin-ruha, a falusi
kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy esõ nem lesz, bár az ég
morcos, borús még, mint a Bizi apó arca, ki ingadozó léptekkel, meghajolva megy
a hosszú utcán Szücs Istók kõmûvessel.
Az emberek
az udvarokról és a kerítések mögül nézik. Hogy összeesett! Megõszítik a
csapások, csövestõl jönnek. Az eladóleánya meghal, csûre, asztagja megég,
lovait elhajtják a szegénylegények. Örökké rajta tartja most az Isten a »másik«
kezét.
Érzi is a
súlyát. Bezzeg kellemeztetné most már magát õ szent felsége elõtt; hogy ím az a
kisebbik lánya is halálosan megbetegedett, meghökkent õkigyelme s megfogadta:
ezentúl arravaló lesz a gazdagsága, hogy jót tegyen vele.
- Ni, a
Bizi, a fösvény Bizi! - kiáltja az Andris gyerek a Gughiék udvarán.
- Csiba te, ne te - veszi fel a szót Gughi Panna -, legalább
már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen lelkem, egy-két hasábot
az üst alá, míg én megkavarom…
- Nedves ez a tüzelõ - veszi át a szót özvegy Csupor
Mátyásné. - Az én idõmben még a fa is jobban égett, Panna… Hanem ez a Bizi
dolga csakugyan csodálatos. Mikor a drága Mária-képet hozták, amit a templomnak
vett, leszakadt a szekér alatt a Csoltó hídja, ló odaveszett, kép dirib-darabra
tört.
- Valóságos mennyei kijelentés, nénémasszony. De vajon hová
mehet most ilyen korán reggel? Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, merre
fordulnak el a savanyúkúttól?
A »falu gyermeke« (így nevezték a szelíd képû,
anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfõzõkatlan
mellett, ami igen irigylendõ állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait
melengethette a tûznél (csípõs az idõ egy kicsit), hanem a jószívû Gughi Panna
a kóstolást is engedte.
Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy
boldogságot!
Kelletlenül kullogott utánok, mert félt Bizi uramtól. Minden
gyerek fél a faluban attól a sötét arctól.
Bizi apón egy hosszú krispin volt, abba húzta be apró kopasz
fejét a váll-lapockái közé. Õkigyelme fázhatott talán, mert olyan idegesen
mozgott az ajka, mintha a foga vacogna.
Jobbról-balról köszöntek neki, de õ nem vette észre. Csak
egyszer fordult vissza, és a kis Andris úgy érezte, hogy õt nézi. Megrezzent és
mélyen szemeire húzta a viseltes báránybõrsapkát.
A csõsz, aki a sánta Péri Jánosnéval kendert vitt az utcán,
az Andris fülehallatára mondta el, hogy megint csoda történt az éjjel. A
kõkeresztbe beleütött a mennykõ. Pedig száznyolcvan forintjába került Bizi
apónak, aki most mindenre adakozni kezd, mert perben áll az Úristennel és ki
akar vele békülni. De hasztalan, alighogy felállították tegnap a drága kõkeresztet,
ma már össze van törve.
Andris kitalálta, hogy a temetõbe mennek Bizi apóék. De már
azt az istennyilát õ is megnézi.
Illõ távolságban követte, s mikor a temetõ közepén
megálltak, a nagy kõrisfa alá húzódott.
A gyönyörû, piros kõkereszt csakugyan ott hevert két
darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betûk: »Isten
dicséretére emeltette Bizi József.« Éppen a betûknél, derékon törte ketté
nyilával az Isten, mintha mondaná: »Nem kell a dicséreted, Bizi József, a
Mária-kép sem kellett, ez sem kell.«
Az öregember elkapta fejét a földrõl, hol adománya széttörve
hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá.
Révedezõ szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül
égnek-földnek.
Andris a kõrisfának dûlt, s lábait, amik egészen besüppedtek
az ittas, kövér temetõi földbe, sorban emelgette, meg-megrázva õket a
levegõben, mintha ezáltal melegednének. Kis homloka ráncba van szedve, szeme
bekalandozza a sírokat, arra gondol, amelyikben nyugszik az õ anyja, apja.
- Menjünk innen… - mondá Bizi apó összeszedve magát.
- És a kereszttel mi történjék?
- Úgy hagyom - viszonzá tompa hangon, majd halkan
hozzátette: - amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak
összeragasztani.
- Bizony kegyelmedet meglátogatta az Isten.
- Hiszen ha csak látogatna - kiáltott fel keserûen Bizi apó
-, õ már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.
- Tûrni kell, Bizi uram!
- Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.
- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gõgös. A világ elejének
képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.
- Nem becsülöm õket már semmire - hörgé. - Fázom, reszketek.
Valami rossz elõérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet.
Meglásd, ismét szerencsétlenség vár rám… Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel
engeszteljelek meg?
Elhagyták a temetõt.
- Hej, ni! - kiáltott fel Istók. - Hát ez a poronty mindig a
sarkunkban van! Milyen veresek a lábszárai a hidegtõl! Takarodsz innen
mindjárt, te kölyök!
- Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt
látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!
Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égbõl egyszerre
lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.
- No, gyere hát közelebb!
- De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát
az Isten hidege!
- Miért nem húztál csizmát, fiú - kérdi Bizi uram szelíden.
- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.
- Hát mért nem varrat apád?
- Nincs apám - felelte közönyösen.
Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez
fel, ha még a szeretetet sem ösmeri…
Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig
a nagy utcán, le egész a templom mellé.
Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két
sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következõ aláírással:
»Filtsik István csizmadia-mester.«
- Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az
én kontómra! - mondá Bizi apó.
Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:
- Éppen van egy ilyen kis csizma készen.
A kis csizmát elõhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára
öntötték volna.
A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan
kopogott az öreg után a pitvarban.
Ott künn ezalatt eloszlottak a felhõk. Mikor Bizi apó
kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt pedig
nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sõt még a meggyûlt esõvizek
is.
Mintha új levegõt szívott volna be, könnyebben érzé magát.
- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van.
Eljössz-e hozzám?
A gyermek a csizmáit nézegette gyönyörködve és így szólt:
- A lekvárfõzéshez szeretnék menni!
- Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk
ebben a cserepes házban.
A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az
ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a leány
már túl van a veszélyen.
Bizi apó hálateljesen nézett fel az égre. Milyen messze van
és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…
|