|
Október közepe van, és Ákos még mindig nem jött haza a
fürdõbõl. A fákról hulladoznak a sárgult levelek; a szél süvölt, sikogat az
erdõkben; komor, nehéz õszi felhõk gyülekeznek az égen… és Ákosnak semmi híre.
A nyár elején ment el; orvosai Pöstyénbe küldték. Ákos,
amint mondá s mutatta, nehéz szívvel vált meg nejétõl, aki Aporfalván maradt,
hogy ott bevárja férjét. A hû nõ könnyezve búcsúzott el szeretett urától, s már
rég elnyelte a kocsit a poros országúton a távolság köde, midõn a bánkódó asszony
a kastély erkélyén még mindig kendõjét lobogtatta.
Minõ visszás helyzet! Az asszony egy elátkozott felvidéki
fészekbe temetkezik, elzárja magát a világtól, a társadalomtól, a férj pedig
fürdõre utazik!…
De Auróra nem zúgolódott. Õ szerette férjét s miután
megtudta, hogy Ákosnak egészsége helyreállítása végett Pöstyénben kell
tartózkodnia, mégpedig egyedül, - a
jó asszony zokszót sem ejtett, úgy maradt hátra Aporfalván.
Azonban az egy hónap letelt, és Ákos helyett az a Jób-hír
érkezett, hogy az orvosok újabb rendelete szerint még egy hónapot kell töltenie
- Mehádián. Kissé különös, hogy valakit Pöstyénbõl Mehádiára küldjenek az
orvosok; de az asszony nem értett hozzá, ellenvetés nélkül belenyugodott.
Ezalatt a magányban Auróra szíve megtelt sóvárgó szerelemmel.
Hetenkint három levelet írt férjének, könyörögve, hogy legalább egy hétre, négy
napra vagy csak egy éjszakára jöjjön haza.
Megjött a válasz.
»Kedves nõm! Bajomból még mindig nem gyógyultam ki. Holnap
elhagyom Mehádiát, legújabb utasítás folytán két hetet Ischlben kell töltenem.
Csókol a viszontlátásig hû férjed Ákos.«
A szegény beteg férj Ischlben a két hetet se húzta ki;
tizednapra már Balatonfüredrõl írt otthon epekedõ feleségének pár sort,
jelentvén, hogy jövõ héten Koritnyicára megy.
Koritnyicára! Auróra szíve nagyot dobbant, arca kigyulladt,
keze reszketett, szemei lázasan égtek. Koritnyicára! Hiszen az alig van két óra
járásnyira Aporfalvától, Ákos bizonyosan hazajön, ha nem többre, legalább egy
napra. Oh, mily boldogság lesz az!
Sietett is megírni örömét Ákosnak. Ez volt veszedelme. Ákos
még sohase volt olyan friss a felelettel. Posta fordultával már megérkezett
üzenete, hogy betegsége hirtelen veszélyes fordulatot vett, holnap utazik
Meránba, ahol októberig lesz kénytelen maradni.
Auróra sírt és küldözte a szerelmes leveleket Meránba.
Mindennap ment egy, szeptember közepén már naponkint kettõ, szeptember
huszonötödikén pedig négy.
Az asszonyka türelmetlen, ideges, izgatott volt; vére tûzzé
vált s iszonyú sebességgel keringett duzzadt ereiben, amint ezt ékesen megírta
leveleiben.
De elmúlt október elseje, s Ákos nem mozdult Meránból.
Auróra már nem írt többé hosszú leveleket; csak egyes
szakadozott, kuszált mondatokban volt képes érzelmeit kifejezni.
A szerelmes asszonynak eszébe se jutott kutatni, miért
fürdõzik az õ hû Ákosa oly cikcakk módon majd Pöstyénben, majd Meránban, majd a
jó ég tudja merre! Pedig bizony furcsa gyógyítási rendszernek jöhetett volna a
nyomára! De õ csak arra gondolt, hogy a férjét hazacsalogassa.
»Imádott, édes, egyetlen, drága férjem! Oh, kérlek, légy
irgalmas, jöjj haza! Oly rég epedek csókod, ölelésed után! Nekem sötét az egész
világ, ha téged nem láthatlak. Reggeltõl estig mást se teszek, folyvást
sóhajtozom s rád gondolok. Istenem, beh jó volna, ha egyszer éjfélkor hozzád
lopódzhatnám! Nem kívánnék egyebet, csak egy óráig maradhatnék veled. Hiszen
oly nagyon szeretlek és csak téged szeretlek! Könyörülj meg rajtam, szeretõ
feleségeden; bármikor érkezzél, tárt karokkal várlak a te hû Aurórád.«
.......
Mind hasztalan! Ákos Meránból Nizzába utazott és azt írta,
hogy csak tavasz felé jöhet haza. És Auróra elõvette imádságos könyvét és
fohászkodott: Istenem, istenem, mit vétettem, hogy így büntetsz engem!
.......
De hát miért oly kegyetlen ez az Ákos? És miért oly hû ez az
Auróra?
Akarjátok tudni?
Hát azért, mert Auróra köhögõs, vézna teremtés, harminchét
éves, Ákos pedig huszonhat éves szeleburdi, aki Nizzában egy csinos kis
táncosnõvel költi a felesége hozományát.
|