|
Hiába mondanák, hogy a Csillom-ház a legszebb Bodokon, senki
sem irigyelné, mert az a legszomorúbb is. Nagy udvara, kertje talán azért
nagyobb a többinél, hogy annál üresebb lehessen.
A kapuja be van csukva egész nap (tulipános oldala sohase
fordul belül), ablakai nem nyílnak meg, csak ritkán.
A napsugár hiába táncol a zsaluk bordácskáin; nem hatolhat
odább. Enyelgõ napfény nem kell annak, aki ott benn lakik egyedül. Az már
kivette osztályrészét: az örök felhõt.
Néha egy-egy cserebogár koppantja meg a lécpáncélzatot, s ez
a koppanás is oly kísértetiesen hangzik odabenn. Ha ajtó nyílik valahol, az már
nagy zaj itt, s összerezzen rá mindenki.
Mindenütt,
mindenen az elhagyottság látszik. Mintha valami nyomasztó lehelet vonná be
fûnek, virágnak, lombnak a színét, hogy az attól bágyadt legyen.
A kert sûrû fáin
keresztül a legforróbb nyári délben is valami sajátságos hideg légáramlat suhan
el. A galagonyabokron a fejletlen bogyók között egy félig rakott madárfészek
himbálózik. Vajon miért nem rakta meg egészen a madár? Miért hagyta el idõ
elõtt, hogy másba kezdjen egyebütt?
A nagy jegenyefák
komoran nézik lerajzolt árnyékukat a selyem gyepen: mintha az az árnyék is csak
árnyék fölé lenne terítve. A kapu küszöbét beverte a gyom, paraj és laboda!
Kocsi ide nem jön, kocsi innen nem megy esztendõk során át. Két dudorodó zöld
csík fut a porta felé. Bujább fû nõ ottan. Valaha keréknyom lehetett… talán még
arról a napról, mikor a szép Major Annát hozták pántlikás lovakon.
Kihalt, csendes
minden. A két nagy fehér komondor unatkozva õgyeleg az udvaron; egyhangú nagyon
a hivataloskodásuk. Hónapok elmúlnak, míg valami megugatni való kerül.
Még a galambdúc lakói is olyan csendesek, olyan némák,
turbékoló szavukat alig hallani, színük meg többnyire sötét hamuszürke. Ki
öltözteti fel ezeket is ilyen szomorú ruhákba?
Vagy már mindennek mutatni kell, hogy ez a nagy ház itt a
szép Major Anna rideg koporsója?
Hiába van fényes diófából, azért mégis csak koporsó az.
Hiába hagyta itt neki Csillom Józsi az egész gazdaságot, a négy jármos ökröt, a
három tehenet, a harmincnégy juhot, mégis árván hagyta, mikor elbujdosott.
Egyhangúan folynak napjai azóta, nem megy sehova, õhozzá sem
jön senki, s ebben az örökös egyformaságban nem változik semmi… semmi - csak õ
maga.
Arca rózsái elhullnak egyenkint, nagy kék szemei elveszítik
fényüket, a homlok ráncokat vet, a kezek elsoványodnak, a ruganyos délceg
termet összeesik.
Nem õ az már, nem õ.
De a megtagadott örömöket, az elvesztett életet visszakéri a
szív. Az nem feled, de emlékezik, annak csak tegnap volt, mikor a férj elment,
hogy vissza ne térjen. A szív nem kombinál, nem számítja a napokat, követeli a
tegnap után a holnapot.
»Itt ült õ ezen a széken…«
A szegény szalmaözvegy odaborul reá, mintha még most is
meleg lenne ez a hely. Pedig már nyolc hosszú éve annak!
»Igen, itt ült utoljára.« Anna feje ott pihent domború, erõs
mellén s hollóhaja beleakadt a Csillom Józsi mellénygombjába. Sehogy sem
lehetett kioldani. Olyan nagyon mulatságos volt az, hogy egész este nevettek,
egész este mondogatták: »Most vagyunk még csak igazán összekötve.«
S másnap már el voltak szakítva örökre.
Hogy volt? Mibõl kelt ki a mag ahhoz a szalmához, melybõl az
õ özvegyi koronája van fonva? Verje meg az isten azt a Csõke Palit… minek is
járt utána? Hisz nem csalogatta, még csak nem is biztatta sohasem.
Eljött azon a szerencsétlen éjszakán, amikor már a Józsi
elaludt, és megkopogtatta a kamra ablakát.
- Gyere ki egy szóra, Csillom Anna!
- Jaj, nem megyek… Hova is gondol kend?
- Csak egyetlen szóra… mondanivalóm van.
- Menjen el, azt mondom, míg békében mehet, míg az uram fel
nem ébred.
- Nem bírok tovább a szívemmel… nem én tovább, Anna. Itt a
pisztolyom is, benne van a golyó. Az lesz a halálom, ha nyomban ki nem jössz.
Dideregve ment ki a szegény fiatal asszony. Félt a nagy
botránytól, le akarta beszélni, tudta, hogy jó fiú Csõke Pali, egy-két kérõ
szótól megolvad és enged. Jaj, minek is ment ki… hiszen nem szerette, sohasem
szerette!…
S míg ott künn csitítgatta Palit, félig bánkódással, félig
szánalommal, mert hiszen oda volt, egészen oda volt az a szegény fiú, azalatt
egyszerre csak, mintha egy sötét nagy árnyék mozogna az udvaron lent az istálló
mellett, majd megcsillant a nyerges paripa patkója s trapp… trapp, amint
megkoppantak a köveken módos vékony lábai, egy pisztoly dördült el, s szilajan
nyargalt ki a nyitott kapuajtón a megriadt pej lovasával együtt.
Nem nehéz kitalálni, hogy lehetett. Szegény szalmaözvegy
százszor elgondolja, százszor összerakja miképp történhetett. Minden föltevése
találó s mégsem az igazi egyik sem. Hogy vette észre, hogy osont ki az asszony
után, és a többi meg a többi.
Oh, ha már látta, ha utána jött: mért nem avatkozott bele,
miért nem büntette meg tetszése szerint szigorúan, miért ment el úgy, hogy ölni
akart elõbb… hogy ne térhessen vissza soha többé?
De ha szeretné: visszatérne. Nem tudna elélni nélküle annyi
éven át szolgálattal keresve kenyerét. Nem! sohasem szerette. És mégis, ha nem
szerette volna, lõtt volna-e Csõke Palira, akkor itt hagyta volna egész
vagyonát, mindenét, még azt is, amirõl
nem tudott? Oh, csak a nagy szeretet változhatik át ilyen nagy
nehezteléssé!
Elment, hogy a híre sem jött évekig. A törvény nem
választotta el õket, csak asztaltól, ágytól. Azt mondta, nem öllek meg, csak
beleteszlek a koporsóba.
Mikor
aztán a kis Péter (kinek már nem volt atyja, mikor született) öt éves lett,
egyszerre csak egy ember jelent meg Bodokon, aki elvitte a fiút fél évre az
atyjához, mert úgy ítélt a törvény, hogy a fiú közös legyen. A szalmaasszony és
a szalmaférj prókátorai úgy egyeztek meg erre a pontra: hat hónapig lakjék
évente az atyjánál, hat hónapig az anyjánál.
Egyik sem engedi a maga hat hónapját, és a szegény szöszke
gyerek olyan, mint a mesék bolygó madara, mely az egyik planétából a másikba
jut, s sehol sem bír átmelegedni.
Milyen hat hónap az, mikor az a fiú távol van!
És milyen másik hat hónap az, mikor az a fiú, az õ picike
képmása vele van és az apjáról beszél neki!
Jaj, csak egy szót se szólna soha, ezt óhajtja és mégis õ
kérdezi.
- Édes kis Péterkém! Hát láttad? De mit is beszélek, hogyne
láttad volna, mikor együtt voltatok! Szeret-e? Csókolt-e sokszor? Õszül-e már a
haja? Milyen házban lakik? Azt mondod, hogy ott olyan nénik vannak, akik
teveled játszottak. Szépek-e? No, ne, ne mondd, hogy tudod is te… Nézz jól rám,
szebbek-e mint én? Oh, te csacska! Hogy én vagyok a legszebb? Az ám, neked, te
kis bolondom. Felelj, de emlékezz vissza mindenre. Emlegetett-e engem apád
valaha? Mondott-e neked rólam valamit, mikor haragos volt, vagy amikor víg
volt? Hogy semmit sem mondott? Eredj, kis cudar, kiállhatatlan vagy…
Ezer meg ezer kérdés. Egy szomorú szívnek, egy egész életnek
apró kérdésekre szétszedett fájó titka.
A kis Péter nem tud felelni azokra a kérdésekre. Jámbor
arccal bámul az anyjára s mindig csak az olyan dolgokat hajtja, amik azt nem
érdeklik.
Oh, ha õ csak egyszer egy perce láthatná! Ha olyan bûvös
tükre lenne, amibe ha belenézne, látná, hogy ott mi történik, egyszerre kitalálna mindent, amit még tudni akar
ezen a világon.
De nincs olyan tükre.
Ha talán üzenne, ha õ közelednék. Nem, nem, azt nem teszi.
Hátha kikacagná az üzenetét.
Hanem ha majd az a gyerek nagyobb lesz. Akkor talán…
S ez a talán az,
amibõl él. Ezt szívja be a levegõben. Erdõ, patak ezt hajtja, onnan jövõ felhõk ezt beszélik…
|