|
Százszor
feldolgozott téma ez már, olvastuk beszélyben, sőt, ha emlékező
tehetségünk nem csal, valaki színdarabot is írt már e címmel.
Hanem amit eddig
összefirkáltak, az mind nem ér semmit. A mi első páciensünk olyan eredeti
ember, hogy olyat ugyan nem produkál a világirodalom. Ezt tessék hát
megolvasni!
Csobányi Sándor
(még az ötforintos világból való Csobányi) elvégezte a medikát, letette
dicsérettel a rigorózumot s egy csomó fizetetlen kontó hátrahagyása mellett
elvitte tudományát F. pestmegyei faluba. Az orvosi tudomány mindenütt
érvényesíthető. Homines pisci. Az emberek mindenütt halnak.
Ámbátor még ez az
igazság is kétesnek látszott F. faluban, mert olyan pirospozsgás eleven színe
volt az embereknek kivétel nélkül, hogy a fiatal doktort megdöbbentette.
Egy villában vett
ott ki szállást. Kár, hogy már kifizette, mert most már alea jacta - többé nem
retirálhat meg sorsa elől.
- Vannak-e itt beteg emberek? - kérdé a szomszédjától éppen
azon a napon, midõn ajtajára kiragasztotta az aranyos táblácskát, hogy: »Dr.
Csobányi Sándor, rendel délelõtt 9-tõl 12-ig s délután 3-tõl 6-ig.«
- Betegek? - mondja a szomszéd, egy tudálékos takács - azok
nincsenek. Azaz, hogy mégis emlékszem egyre. A sógoromnak van egy nénje…
- Igen? Beteg szegény?
- Nem biz az, hanem ez egyszer csakugyan beteg volt, van
annak már vagy kilenc éve.
- Hát a többi ember?
- Az mind úgy magától halt meg.
Rossz biztatás volt ez a szegény Csobányira, de azért
folyton remélt. Meg volt benne az a férfias elv, hogy minden pálya jó, csak nem
kell elcsüggedni.
Nem is csüggedt hát és remegve, izgatottan várta az elsõ
pácienst.
Igen, igen, az elsõ beteget. Mekkora öröm lehet az! Hányszor
megálmodta, hogy fog kinézni: egy nagyon, nagyon beteg ember lesz, a halállal
viaskodó, s õ lassankint ki fogja gyógyítani, elõször csak a halálos sárgaság
múlik el az arcáról, azután apródonkint visszaülteti a piros rózsákat is… mert
hátha egy szép lány lesz az elsõ páciense… A vidéken urak is laknak, a
kastélynak bádogtornyocskái egészen oda látszanak. Hátha ott betegszik meg a
százszor megálmodott szép leány… az õ elsõ betege.
Elsõ versének megjelenését nem várja olyan sóváran a költõ,
mint õ az elsõ beteget. Nem bánja õ különben, ha valami vénasszonyhoz, vagy
öreg koldushoz hívják is: csak minél elõbb…
Nap napot követett, de bizony amiatt akár a rozsda ehette
volna meg az ajtó kilincsét. Ferblikompánia, ivó társaság is akadt, - de beteg
nem.
Lassankint letett már a reményrõl is, mikor végre egy csikorgó
téli hajnalon (1881. febr. 21-én) kopognak az ajtaján.
A fiatal doktor felébredt álmából s az órájára tekintett.
Még csak hét óra lesz s már itt van a vén takarítónõ. Mi a kõ ütött bele, hogy
olyan korán zavarja?
De hátha nem a takarítónõ? Hátha… de nem. Ki jönne ilyenkor?
Szíve hangosan dobogott, s egyszerre kiugrott az ágyból.
- Ki kopog odakünn?
- Nyissa ki az ajtót, doktor úr - hangzott kívülrõl -, az
isten is megáldja…
- Mit akar?
- Nagy beteg van.
Az orvos keze megreszketett az örömtõl, alig bírt beletalálni
a kulcslyukba a kulccsal.
Egy fiatal paraszt lépett be, sápadtan. Fekete haja
rendetlenül csüggött le homlokára.
- Jöjjön, orvos úr, kérem, a feleségem haldoklik.
- Hova?
- Dabasra. Künn vár a kocsi. Sebes trappban jöttem. Siessen
kérem felöltözni.
- Azonnal készen vagyok.
- Az isten is megáldja a tekintetes urat. Bizony hálás
leszek érte.
- De Dabas messze van és a hó is nagy…
- Jó két lovam van. Két óra múlva ott leszünk.
Felültek a kocsira. Nagy Ferenc - mert így hívják - levágta
a kalapját szemére, s mintha a lovakon akarná kitölteni a keserûségét, nem
kímélte az ostort, akár sima volt az út, akár zökkenõs. A szegény doktor lelkét
majd kirázta.
- Aztán nagyon beteg a menyecske?
- Oda van az szegényke. Hacsak a doktor úr nem segít a
baján, talán túl sem éri. Pedig olyan asszony az én Annám, hogy nincsen párja
ebben a vármegyében.
Még a könnyei is megeredtek s ott csillogtak nemsokára
jégalakban a tömött fekete bajuszán.
- Mindent meg fogok tenni, barátom - szólt Csobányi
kenetesen -, ami csak telik a tudománytól.
Ezalatt kiértek a faluból, hol mindenki megbámulta, mint
valami isten csodáját, hogy: »nini, viszik az új doktort beteghez.«
Csobányi jobbra, balra nézegetett. Dagadt örömében a szíve,
hogy majd mennyire megnõ az õ tekintélye e naptól kezdve.
Mert hiába… nem tudhatta, mi van a csillagokba megírva.
Mikor körülbelül már a fele utat megtették, egyszerre csak
jönnek dabasi szekerek, s amint sebesen elhaladtak, mintha integetnének neki
valamit.
Rosszat sejtett, megállította a szekeret s utána szaladt a
dabasiaknak. Azok komolyra erõszakolt arccal fogadták.
- Hallottak valamit? Talán rosszabbul van? - kérdé ijedten.
- Éppen onnan jövök - felelte Kató Antal szomorúan. - Jobban
van már szegény… - s azután rezgõ lágy hangon hozzátette akadozva: - egészen jobban van.
- Meghalt? - hörgé alig hallhatólag Nagy Ferenc.
- Mindjárt egy fél óra múlva, ahogy elmentél.
- Jobb hát, ha visszaviszed a doktort, mert oda már csak a
pap kell.
Ezzel elhajtattak.
Nagy Ferenc odatántorgott valahogy a szekeréhez, nekidõlt a
lõcsnek, tenyerét homlokára tapasztotta, hogy hát mármost õ mit tegyen?
- Mi történt? - kérdé a doktor…
- Semmi… semmi… egy kis dolgom volt velök. - Azonban
furfangosan megnézegette a kocsit s így szólt: - Ugyan kérem, szálljon le egy
kicsit a tekintetes úr, megigazítom az ülését.
Nagy nehezen lekarimálódott a nehéz bundába burkolt doktor
der medicin. Éppen bokáig süppedt be a hóba. Hogy is tudott ide kamáslit hozni!
Mikor a doktor lent volt, Nagy Ferenc hirtelen felugrott az
ülésbe, közibe vágott a lovainak veszettül, s köd elõtte, köd utána, röpült
haza - a doktor nélkül.
A doktor ott maradt a hóban, dühösen káromkodva és
kétségbeesetten kiabálva a szekér után, míg végre három órai gyaloglás után
majdnem holtra fagyva haza bírt vergõdni.
Ez a história fordult meg tegnapelõtt a törvényszék elõtt.
Nagy Ferenc ügyvédje azzal argumentált, hogy védence szórakozottságból hagyta a
doktor urat az út közepén s csak otthon, az udvaron tekintvén hátra, felette
elcsodálkozott, hogy hova lehetett? Tekintve védence akkori lelkiállapotát s a
többi…
|