A CSATAKÉP

1881

A Nemzeti Múzeumban, hol annyi kincs és ereklye van, mint köztudomású dolog, kiérdemült és többnyire nyomorék hadastyánokat szoktak alkalmazni felügyelõ szolgáknak. Úgy van ez minden más országban is. A zivataros csaták fiai az élet alkonyán e csendes foglalkozásban mintegy kárpótolva vannak. A sok zaj után a nagy csend, a két véglet.

Bodó János bácsi is - hej, pedig milyen nyalka huszár volt valaha! - a múzeumban tölti agg napjait. Képtári szolga az öreg; ott jár-kel a festõmûvészet remekei között, fényes királyi alakok integetnek le hozzá ismerõsen a falakról, csodás tájékok andalító költészete, sajátszerû csoportozatok, idilli jelenetek. »Valóságos paradicsom ez« - gondolja magában, amint falábával végigkopog teremrõl teremre.

Az emberek, kik bizonyos napokon tódulnak megbámulni a mûkincseket, nem érdeklik õt. Hidegen megy el köztük. Kik is õk? Férgek, akik mozognak a földtekén egy darabig, aztán letûnnek, elenyésznek… Hanem a nagy emberek arca ott a falon, hõsök, írók, államférfiak… Ezek az arcok az ezredévekbe néznek - és beszédesek. Sohasem unja meg magát.

Csak ha csataképre pillant föl, akkor nem állja meg sóhaj nélkül. »Hiszen az csak festve van, de õ valósággal csinálta az ilyeneket« - mielõtt ballábát ellõtték.

Biz az a szolnoki csatában maradt el, csizmástól-mindenestõl vitte el az ágyúgolyóbis, még a sarkantyú is rajta volt a csizmán.

Aztán sokáig feküdt betegen, lázban, élethalállal küzdve, de a mennyei gondviselés megõrizte; pedig inkább halt volna meg akkor, nem kellett volna legalább kiüríteni azt a sok keserûséget, amit öreg napjaira tartogatott számára az isten.

A dicsõséges emlékek fénye, igaz, hogy megaranyozza élete egét, de nem mindenütt, mert két olyan borús pont van azon, feketébb az minden felhõnél a világon.

A szolnoki csatában, hol a lábát ellõtték, ott harcolt oldalánál a hazáért délceg szép fia is, ott harcolt és ott halt meg szemei elõtt. Ily szomorú csata a szolnoki csata, verset is csináltak rá otthon, falujában, Elekesen.

Úgy halt meg, mint egy hõs, szegény Bodó Pista. Édes jó anyjának be sok könnye is hullt miatta… Hát még a nejének, ki éppen akkor ringatta a János bácsi unokáját, a picinyke Boriskát, szegény kis Boriskát…

Mert a kis Boriskának is szomorú vége lett.

Amint lezajlottak a nagy nemzeti harcok, gyászos világ következett… Aki meghalt, jól járt.

A Bodó János házanépe jól járt, mind elhaltak rövid idõ alatt, az »anyjuk« is, a »menye« is, csak az unoka maradt, a kis drága kincs.

János bácsi eladta a kis fekvõséget Elekesen s a fõvárosba ment, hol a múzeumnál ezt a nyugodalmas alkalmazást kapta. Áldja meg az isten azokat a derék urakat, akik belesegítették!

Nem volt ennek a hivatalnak csak egyetlenegy baja. Hanem ez aztán kellemetlen volt. Az egyik teremben ott függött a szolnoki csata is lefestve. Az óriások ádáz harca, midõn mint félistenek rohannak ellenfeleikre, mellüket büszkén kitárva, mintha a világnak akarnák kiáltani: »Jertek hát; mérkõzzünk össze!« Ágaskodó paripák, élethíven festve, halottak elterülve a véres fûben, haldokló sebesültek eltorzult arccal, itt egy láb, ott egy elnyiszált fej, amott kettészelve egy emberi test.

Az öreg, mikor legelõször látta meg e képet, összerezzent; felismerni vélte saját fiát a halottak közt, és a saját lábát a csonkán lefestett emberi tagok közt. A fájdalmas visszaemlékezés összecsavarta a szívét, míg élettelenül rogyott össze a márványköveken az elgyengült öreg hõs.

Két hétig volt beteg, alig bírt kigyógyulni; az orvos keményen meghagyta, hogy e szobába többé sohase tegye be lábát, mert könnyen életébe kerülhet. A múzeum felügyelõje nem tett ebben nehézséget, ez egyetlen szoba tisztántartását más hadastyánra bízta és fölmentette Bodó Jánost kötelességeinek ezen része alul.

Nem is lépett az oda soha többé. De a kis Boriska, akit sokszor magával vitt a szép képek közé, ösztönszerûleg ebben a szobában idõzött a legszívesebben. Valami csodálatos szeszély vonzotta oda.

Vagy hogy talán azért szeretett ott lenni, mert egy festõ bácsi abban a szobában másolt a képekrõl, mégpedig éppen a szolnoki csatát. A gyermek szép, okos szemeivel órákig elnézte, mint elevenül meg a néma, hideg vászon, s mint jönnek át azok a fényes ruhás katonabácsik arról a képrõl erre a képre, de úgy, hogy azért ott is megmaradnak.

A festõ nagyon megszerette az eleven, mintegy ötéves lánykát, s mindig azzal biztatta, hogy ha készen lesz a nagy képpel, majd õt is lefesti.

Boriska kis kezeivel tapsolt örömében erre az ígéretre.

Az utolsó nap csakugyan hozzá is fogott a gyermek lefestéséhez… éppen az a nap volt, az a szomorú nap, mikor a kis Boriska eltûnt otthonról.

Tíz éve múlt ennek, de még ma is élénk emlékében van a szegény János bácsinak az a borzasztó nap, mikor mindenütt kereste õ is, a rendõrség is, és nem találták sehol. Az éjszaka is megjött, de Boriska nem. Egyedül aludt az öreg otthon. A gyermek nem csevegett neki este, mint egyébkor, s nem mosolygott rá reggel. El volt veszve örökre.

Hova lehetett, mi történt vele, nem bírta elképzelni. Szomorú öregségének, tíz hosszú esztendõnek ez volt a tépelõdése.

Egy napon közönyös egykedvûséggel ült az öreg egy faszéken, szürke öltönyét simogatva, midõn a múzeumlátogatók között egy parasztasszony megszólította.

- Ugyan, katona uram, láttam én abban a legutolsó szobában…

- A »legutolsó szobában«… - ismétlé az öreg sóhajjal.

- Láttam egy kis leánykának a képét. Mondja meg nekem, nem eladó az?

- Itt semmi sem eladó, jó asszony. Ezek a nemzet képei. A nemzet pedig nagy úr és nem ereszkedik alkuba senkivel.

A parasztasszony sajnálkozva csóválta a fejét.

- Oh! Oh! pedig nagyon szerettem volna azt a kis képet, mert szakasztott olyan… Bizony nem sajnálnék érte még tán két forintot sem.

- Értem, jó asszony - mondá az invalidus -, bizonyosan hasonlít valami kedves rokonához.

- Nem, éppen nem… Csak valaha hasonlított a kis Borcsához, mikor hozzánk került.

- A Borcsához… - sóhajtott az öreg mintegy önkénytelenül ejtve ki ez édes, de mégis fájó nevet.

- Nos, igen a mi Borcsánkhoz - kezdé az öregasszony, örülve, hogy valakivel szóba állhat -, szakasztott olyan, mint õ volt akkor, mikor a cigányasszony, az anyja, hozzánk hozta s ott meghalt… De nem is hiszem ám, hogy anyja volt, mai napig sem hiszem, katona uram. Ki látott valaha világéletében szõke cigánygyermeket… pedig a mi Borcsánknak, kedves katona úr, a legszebb aranyszõke haja s a legfényesebb kék szeme van az egész faluban. Bolondul is után a környék… de még hogy!

Az öreg szemeiben egy könnycsepp jelent meg: az õ kis Boriskájának is lenhaja és kék szeme volt.

- Hány éves az a maguk Borcsája? - kérdé elfátyolozott hangon.

- Úgy vagy tizenöt esztendõs. Az idén volt elõször fonóba. Tetszik tudni, katona uram, egész bizonyossággal nem tudhatjuk, csak úgy a növésrõl ítélünk. A gyermek kicsi volt még, mikor hozzánk került, csak éppen a keresztnevét tudta megmondani, s azt, hogy a nagyapja egy katona volt… valami városban lakhattak, mert azt mondja, sok nagy ház volt ott, s a nagyapjának rengeteg sok képe. Azóta mindig bolondul a képek után, s valahányszor elmegyek hazulról, mindig megkérdezi, láttam-e valami képet, amit én aztán szögrõl-végrõl elbeszélek neki. Ebbe a nagy képes házba is azért jöttem, hogy ha már itt Pesten járok, hadd beszélhessek neki a képekrõl, mert úgy szeretem azt a leányt a férjemmel együtt, mintha a magunké lenne. A jó isten hozta oda meghalni a fedelünk alá az a cigányasszonyt!

- Hány éve már annak? - kérdé mohón az öreg, egy hirtelen gondolat által megkapatva.

- Bizony, tíz éve múlt dióveréskor.

Élénken ugrott fel az öreg a székrõl.

- Jöjjön, jó asszony - mondá, falába dacára is sebesen lépkedve -, mutassa meg nekem azt a képet, amelyrõl beszélt.

A parasztasszony tipegve vezette az utolsó szoba felé.

- Menjünk - szólt az öreg, erõt véve magán -, látnom kell azt a képet.

- Hova mégy, bajtárs? - szólítja meg az ajtónál álló invalidus. - Hát már elfelejtetted, hogy ide nem szabad belépned?

És elébe állt.

- Hagyj mennem, mert ellöklek - s majdnem robogva sietett tova.

Az ajtónálló invalidus fejet csóvált s ilyenformán dörmögött magában:

- Ni, az öreg fickó milyen tûzben van. Hogy rezoníroz, mint a hétfejû sárkány. Teringette, aki kemény fából van, kemény marad az holta napjáig… No lám, az öreg fickó…

És oly végtelenül jól esett neki is, hogy az öreg fickó ilyen friss és ilyen vakmerõ - mert hisz mi egyéb õ is, mint egy másik, hasonló öreg fickó… aki szintén képes arra, hogy szikrát adjon, ha valami körülmény kívánja.

- Hol az a kép, jó asszony? - kérdé az öreg odabenn fojtott hangon, és tagjai reszkettek.

- Nézze ni, ott, ahol az a csata van.

Az öreg a jelzett irányról tudta már, hogy a végzetes szolnoki csatakép az.

Összerázkódott, de azért mégis odatekintett.

Hát csakugyan a szolnoki csatakép volt, hanem a bal szögletébe, ahol az aranyos ráma két szeglete összeér, oda volt szúrva egy minatûr kép, - az õ kis unokája, a Boriska.

A másoló mûvész festette azt oda még valamikor tíz év elõtt, s hogy a kisleányka meg legyen lepetve a saját hasonmásától, odacsúsztatta a nagy képhez. Ott majd meg fogja találni s örömteljesen tapsolni fog kicsike kacsóival.

De a leányka sohasem jött ide vissza többé. Az utcáról bizonyosan elcsalták maguk közé a cigányok és elvitték kóborolni. Hanem a kép itt maradt, az igazgató szemeit kikerülte, a többiek pedig azt hitték, hogy oda tartozik, s nem bántotta senki.

A szolnoki csatakép nem volt most már ijesztõ látvány többé a jó Bodó János bácsinak. A csatában elvesztette a fiát, de a csatakép visszaadta unokáját. Öreg napjait boldogan töltötte mellette.