|
Mikor Teleki gróf itt járt néhány nap elõtt, abban
állapodtunk meg, hogy az elsõ dolog fölé, amit írok, odajegyzem: »Üdvözlet
Teleki Sándornak.«
Nem tudom, jó szokás-e ez az átkiabálása a köszöntésnek
negyvennyolcezer fülön keresztül (õiránta való udvariasságból használom ezt a
számot a »Pesti Hirlap« olvasóinak megjelölésére), de ha már õ egyszer
megkezdte, bátran utána lehet indulni.
Noha én sokkal öregebb író vagyok õnála, még sincsenek annyi
emlékeim, mint neki, ki amit ír, elõbb átélte, s ki sokat élt át, amit meg sem
ír, míg én sokat írok, amit át sem élek. Könnyû neki igazabbnak, jobbnak lenni.
De némi emlékeim nekem is vannak s az »emlékek« íróját nem
üdvözölhetem egyébbel csak egy emlékkel.
Nem olyan régen volt még…, nem megyek vissza a
nagyanyáinkhoz… (Hála istennek! fogja mondani Teleki Sándor), szegény kis
húgocskámnál állapodom meg. Az õ idejében is még nem volt szokásban, hogy a
fiatal emberek körmönfont bókokkal, émelygõs dicséretekkel rontsák meg a fiatal
leányok kedélyét, - szerelmes levelek váltása pláne világbontó bûneset lett
volna - hanem a fiatal ember, ha valami kisleányt nagyon megszeretett,
könyveket küldözött neki olvasni és a költõk útján beszélgetett vele. Azért
voltak valaha olyan nagy becsben az írók, mert õk voltak (mai udvarlási
mûnyelven szólva) az elefántok.
Ha valahol egy régi könyvet találtok, amelyikben egy-egy
érzelgõs mondat alá van húzva ceruzával… vegyétek le a kalapot ilyenkor, mert
ezt a lapot az Amor isten lehelete sárgította meg valaha.
A mi írásainkat már alá nem húzza a fiatalság, mely már az
elsõ napon többet mer egymásnak elmondani, mint amennyit mi megírni. Mi már
csak unalomûzõk vagyunk és nem titkos, bizalmas meghittjei az édes fájó
érzelmeknek. Nem is érünk már mi valami nagyon sokat.
Hanem az még szép idõ volt. Arany karperecre, gyémánt
nyakékre nem vágytak még akkor az asszonyok; ha nagy örömet akart ismerõsük, jó
barátjuk szerezni, fogta magát, hozott nekik valami ritka virágmagot. No, ennek aztán szívükbõl örültek, tavasz elejétõl õsz
végéig, amint kikelt, nõtt, rügyöt vetett és kinyílott és amíg el nem hervadt.
Ilyen ritka virágmagokat kapott egyszer az én kis húgom.
Olyan ici-pici magok voltak, mint a köles, csakhogy koromfeketék. Az, aki
küldte, odaírta, hogy ezeket a magokat a schönbrunni park egyik kertészétõl
szerezte, gyönyörû virágok lesznek belõlük, ha megszeretik a földet, liliomfehérek
piros pettyekkel, duplák és illatosak, ezen a vidéken még olyat nem láttak.
Meg is voltak hát ezek a virágmagok becsülve. Én magam is
jelen voltam annál az ünnepélyes aktusnál, mikor a húgom elültette három részre
osztva õket: az egyik részt a kis virágos kertbe, s ha ott tán meg nem
fogamzanának, frissen hozott erdei földdel rakott virágcserepekbe a másik
részt, míg a többit a szegény kis öcsénk sírjára a temetõben. Akármilyen kényes
portékák is, valahol csak mégis kikelnek!
Hanem bizony nagyon ínséges és száraz esztendõ következett.
Az anyaföld, melyre idegenek vetették ki, hogy mennyi jövedelmet kell hoznia,
megkötötte magát ez egyszer, hogy tessék, csináljátok ti a magatok
költségvetését elõre, de én majd csak alszom az idén.
Aludt is és nemcsak a mindennapi kenyeret nem hozta meg, de
aki alszik, nem gondolkozik, elmaradtak még a mindennapi gondolatai is: a
virágok.
A becses virágmagoknak nagyon nehéz, forró volt a temetõi
föld. Nem keltek ki benne; az erdei föld pedig túlságosan könnyû volt: abban
sem keltek ki; csak a kerti pad hozott kedvetlenül néhány palántát, de az is
mintha megsajnálta volna amit tett, kiégette õket lassankint. Amiket pedig
megmentett az öntözõ kanna, azokat a dér vitte el zsákmányul.
Nem maradt meg csak egyetlen szál. Hanem ez aztán szép
haragoszöld volt, mintha megacélozódott volna a sanyarúságokban, úgy tört
fölfelé a szürke rögöcskék közül, mint egy gyíklesõ.
Az én kis húgocskám százszor is megnézte egy nap. Jaj, de
szép, de gyönyörû, hát még milyen lesz, ha nagy lesz? Csak már szaporábban
nõne. Istenem, istenem, de nehéz kivárni!
S míg õ édelegve gondolt arra a napra, mikor teljes pompában
nyitja ki majd kelyhét - azalatt egy nagy sárga tyúk bement a kertbe. Végig
sétált a bokrok között. Odaállt a virágpadhoz, szétterpesztette háromszögletes
piszkos lábát és elkezdett vele kaparni.
Mikor húgom reggel odajött, a virágszálacska a földön hevert
fonnyadva, haldokolva. Egy harmatcsöpp csillogott rajta. Úgy nézett ki ott,
mint egy nyitott, panaszkodó szem.
Húgom vigasztalhatlan volt, a kicsike füvet keservesen,
érzékenyen megsiratta.
- Én vagyok az oka, miért nem gondoztam. Odakünn hagytam a
veszedelemnek, szélnek, fagynak, aszálynak, kártékony állatoknak. Át kellett
volna ültetnem a virágcserepembe.
Egyszóval a magok kivesztek gonoszul. Csak ahol senki sem
gondolta volna, ahova nem ültette, ahol nem is gondolta, a nagy márványszobron,
mely a temetõben állott, elhullott egy mag… (Késõbb jutott eszünkbe, hogy mikor
a kis Péter sírját vetettük virággal, oda voltak a szobor talapzatára téve a
papírba csavart magocskák) elhullott és kikelt. Utak pora meggyûlt a szobor
talapzatán, a mag megszerette ezt a gyülevész port, megnõtt benne és kinyílott.
…Liliomfehérek voltak a virágai, piros pettyekkel, duplák és
illatosak. Ezen a vidéken még olyat nem láttak…
Lett nagy öröm, mikor megtaláltuk!
- De szép, de gyönyörû - mondá húgom. - Csakhogy ez a talaj
nem biztos. A bohó virág egy nagy csalódásban él. Hogy még a virágok is
csalódnak!… Azt hiszi, erõs földben van, azért nõtt meg, azért nyílik, pedig ha
tudná… de nem, nem, itt nem hagyhatom, hiszen itt nem is nõhet egyenesen, most
már okosabb leszek… átültetem a cserepembe, megápolom, megnyesegetem…
Át is ültette gondosan, meg is nyesegette, meg is ápolgatta…
de a virág nem fogadott szót, nem akart, nem tudott így megmaradni, rügyeit ki
nem nyitotta, elszáradtak, leestek s õ maga is lankadni, összeaszni kezdett.
Szegény kis húgom, ezt is megsiratta.
- Jaj, minek is hoztam el, minek nyesegettem? Minek is nem
hagytam, hogy szabadon nyíljék?
Mondanom sem kell, hogy ez a kis visszaemlékezés abból az
alkalomból jön, hogy Teleki Sándor »Egyrõl-másról« címû emlékeit olvasom, s
hogy a kritikusok megjegyzései is
elõttem fekszenek.
|