|
A holt idényt is
szidtuk, hogy nem történik benne semmi, most pedig a nagyon eleven idényre
apprehendálunk, mert annyi minden történik, hogy alig bírjuk megírni. Ez is, az
is csak baj nekünk.
Fessük-e istennek
haragját, mely a legrettenetesebb eleme útján nyilatkozik?
Vagy fessük-e a miniszterelnök
úr őexcellenciája haragját, ki hivatalos »éljen«-ekkel gyógyítgatja
sebeit. Ha nem volna már meg az ezerjófű fogalma, az éljent lehetne annak
nevezni, mert az mindent megreperál, még a becsületet is. Igazán jó találmány.
Adjunk valami
mulatságos témát ezekben a szomorú időkben? Írjunk az ezermázsás kő
megérkezéséről, mely nagyobb parádéval, nagyobb kommoditással s több
nyomdafesték igénybevételével utazott, mint valami fejedelem?
Vagy ha egészen a
komikus elemet hajhásszuk, menjünk el a komédiások kongresszusára, melyet éppen
most nyitott meg az ország legnagyobb komédiásának egyik vice-komédiása,
Ribáry. Jó Feleky Miklós, ha még nem beszélte volna ki magát az országos
honvédegylet marakodó ülésén, most ugyancsak kiadhatja a mérgét.
Ej, legyünk
takarékosabbak; ezek a dolgok mind jók a vonal fölé is.
Legokosabb, ha mi
itt a vonal alatt csak olyan dolgokhoz nyúlunk, amik a politikusnak, az
újdondásznak nem érnek semmit. Legalább nem fog megirigyelni érte.
Tegyünk egy sétát
az utcákon, mégpedig éjjel, mert a nappali séták nem érdekesek. Nappal egyforma
a város majd mindenütt és hasonlít minden ilyen nagyságú városhoz bizonyos
tekintetben.
De éjjel? Az
egészen más. Egész más fiziognómiát ül a mi kedves Budapestünk, a fekete
fátyol alatt, melyet az éj ráterít s melyet a gázfény szét nem oszlat, csak
csillagossá tesz, sokkal hamisabb az arca.
Aztán minden magyar ilyenkor. Ha valami vidéki atyafi
idekerül nappal, az, ha egy kicsit elfeledkezik róla, hogy hova váltotta a
legközelebbi stáción a billétet, könnyen elhiheti, hogy Bécsbe jutott, míg
ellenben, akit az éji órákban vezérel sorsa ide, egy kis elandalodás mellett
bízvást Debrecenben képzelheti magát.
Minden magyar. A dorbézoló helyiségekbõl magyar nóta hangzik
ki száz rekedt torokból, a részeg emberek az utcákon, amint tántorogva fel s
alá keresztezik egymást, édes hazai nyelvüket morogják, a drabanttal magyarul
folyik a civakodás s végighangzanak a jóízû epithetonok az éj csendjében egy
egész utcán át.
A éj leányai szinte magyarul árulják a szerelmet. Magyar
portéka ez s magyarok közt kelendõ.
A magyar fõváros csak ilyenkor magyar. S az ember igazán nem
tudja, jobban szomorkodjék-e nappal, mikor németnek találja, azon, hogy német,
mint azon, hogy magyar, mikor éjszaka magyarnak találja.
Az éji életnek központja õsidõktõl kezdve a Király utca.
Élénk, pezsgõ és lármás. A boltok legnagyobb része nyitva van. Száz meg száz
banda nyaggatja hangszereit a nyilvános helyiségekben, a kávéházakban és
tánctermekben: kihangzanak az éjbe s egy kaotikus zsongássá folynak össze.
Az elsõ éji sétám alkalmával csak a »Kék macská«-ig
szándékoztam eljutni, hol a honatyák szokták megpihenni fáradalmaikat. De ez se
sikerült, mert míg csak a »Kék macská«-ig jut az ember, ha lelkiismeretes
szemlét akar tartani, kilenc-tíz helyiségbe kell bepillantania.
A »Kék macska« maga megérdemel egy egész estét. Mert ez az a
csábító állat, melynek legnehezebb ellenállani s mely sok ezer hold földet
evett már meg innen-onnan.
De folytassuk sétánkat.
Mindjárt az utca elején népcsõdületet vettem észre. Egy
gyászruhába öltözött öreg nõ sírdogált egy kapu alatt. Amennyire a gázlámpa
megvilágította, egyike volt azon tisztességes arcú és öltözködésû asszonyoknak,
kiket megszoktunk odaképzelni egy jómódú falusi portára.
Halavány arcára a szenvedés is odarakta a névjegyeit a
ráncok mellé.
- Mi baja az asszonyságnak? - kérem hírlapírói
kíváncsisággal a körülállóktól.
A szomorú arcú öregasszony bánatos zokogó hangon szólalt
meg, mialatt mindig többen-többen jöttek oda.
- Nagy az én bajom nagyon… Oh, én istenem, nem segít
énrajtam senki… de senki ezen a világon. Honvéd volt a férjem, Nagyatádi Miklós
honvédfõhadnagy, kérem… tisztességes, jómódú emberek voltunk… a férjem ott
veszett a hazáért.
A nagy zokogás miatt is megáll a szava, csak fuldokolva
tudja folytatni:
- Eljöttem a királyhoz kérelemmel… meg is van a segélypénz
ígérve, itt vagyok már négy napja, de nem bírok hozzájutni… A szegény
özvegyasszony olyan, mint a törülközõkendõ, mindenki beletörüli a maga
szennyét… istenem, istenem.
A kíváncsi közönség keményebb szívû része oszladozni kezd,
de a lágy keresztény keblek ott maradnak.
- Sohasem voltam még ebben a nagy városban, jó uraim. Nem
tudok én itt mozdulni sem. Ide szálltam egy garni hotelba, de mert pénzem
nincsen, most éjszakának idején becsukták az ajtómat… engemet kiûztek.
Kinek ne esnék meg a szíve szegényen?…
- Két napja nem ettem már… majd ledõlök az éhségtõl,
reszketek a hidegtõl, s nincs hely, ahová a fejemet lehajtsam… Szegény,
boldogtalan fejemet.
Kõbõl lett volna az ácsorgók szíve, ha nem indult volna meg
erre a panaszra.
- Uraim - mondám -, mégis szégyen volna éhen halni hagyni
egy honvédtiszt özvegyét.
Erre aztán megindult az adakozás, én magam is egy forintot
szúrtam ki az özvegy számára s olyan érzelmekkel mentem tovább egészen felvidámítva,
mint aki nemes cselekedetet követett el. Úgy éreztem magam, mint Tisza Kálmán,
mikor 30 frt-ot adott Deák szobrára, vagy még jobban.
Ahogy azonban mintegy másfél óra múlva mindig tovább menve a
Király utcai helyiségekben, a »Csillaghoz« címû kafféschankba nyitottam,
egyszerre ott látom az én falusi özvegyemet.
A tizenegyedik grogot itta.
Halovány arca ki volt vörösödve. Szeretõje, egy Király utcai bádogos, és
komája, egy budai házmester ott ültek mellette és koccintottak vele koronkint.
- Noch á Glas! - kiálta rekedtes hangon a félszemû
pincérnek, ki a bûzös helyiségben sürgött-forgott. - Igyatok, urak! Ma én
fizetek. Ma jó napom van. Noch zwei Glas, Pepi!
|