A Király utca
koronája bizonyára a »Kék macska«. Parlamenti életünkben nincs egyetlen állat
sem, mely nagyobb szerepet játszana a »Kék macská«-nál, hacsak a »kétfejű
sas« nem. De mi ez a macskához képest? A macska nagyon népszerű, a
kétfejű sas pedig nagyon népszerűtlen.
De én ezúttal nem
foglalkozom azon kitűnőségekkel, kik a macskai asztalokat az
éjfélutáni órákban körülülik s a hazafiúi fájdalmak keserűségét igyekeznek
eltemetni a rossz fukszinos borba. Nem írom le a lábikrákat, az ingerlő
kecses idomokat, melyek a képviselői diurnumokat elnyelik, én ezúttal
Hiripi Gáspárról akarok megemlékezni.
Hiripi Gáspár
urat már ismerik önök a Petőfi »Hóhér kötele« című regényéből.
De ez nem az a Gáspár, csak hasonló ahhoz!
Az én Hiripi
Gáspáromat Kranz Jánosnak nevezik. Valaha iskolatársam volt, ami ugyan kicsiny
titulus a világon, de nagyobb titulusa ennél még sohase volt, hát nem is
említhetem föl.
Teljes életében
»alak« volt. Most már kevesebb: most már csak »éji alak«.
Nappal sohasem látható, mert nagyon rongyos, nagyon piszkos,
nem az emberek szeme elé való. Nappal meg van vonulva valami külvárosi háznak a
padlásán, csak éjjel jön ki. Az éj ráadja a fekete palástot mindenkire s
betakarja a rongyokat.
Hiripi Gáspárt, mert már az iskolában is így neveztük
korhely természete miatt, papnak szánták a szülei, de Gáspárban nagyobb
hajlandóság volt elfordulni az Istentõl, mintsem az õ dicséretének élni.
Csavargó lett hát belõle, miután a szüleinek rámaradt kis
vagyonkáját elpusztította. Föld terhe lett, kinek nyomorúság a vetett ágya,
éhség a takarója, szomjúság az üldözõ lidérce.
De azért becsületes ember; nem lop, nem csal, hanem csak úgy
õdöng az utcákon. Csoda, hogy az éhhalál még megkímélte! Hogy az õ számára is
dob a gondviselés valami csontokat!
Hét osztályt járt ki és nem volt éppen rossz tanuló. Sõt igen
szép kalligrafikus írása volt valaha, míg a keze nem reszketett a sok italtól.
Mi, akik tanulótársai voltunk, sokszor próbáltuk már
tisztességesen felöltöztetni s betenni ide-oda díjnoknak, hanem ugyancsak
hajótörést szenvedtünk vele mindenütt. Egy napnál nem bírt tovább maradni
seholsem, a ruha meg õrajta nem bírt megmaradni egy napnál tovább sohasem.
Ilyenkor aztán tõlünk is hosszabb ideig eltûnt a szemünk
elõl, de csak vissza-visszakullogott megint megtörve, mindig jobban megtörve,
megöregedve. Valaha csinos fiú volt, most egy ijesztõ rém, pedig még csak
harminc éves.
Egy éjjel, mintegy félév elõtt, midõn éjféltájban
hazakerültem, egy sötét alak állott elém, nagy bozontos szakállal, kidülledt
kékes szemekkel. A hold éppen rávilágított. Láttam, hogy az egyik cipõjén
madzaggal volt odakötve a lekívánkozó talp a fejhez.
- Te vagy, Hiripi? - kérdém.
- Én vagyok - mondá rekedtes hangon.
- Hát élsz még?
- Élek. De nagyon éhes vagyok. Ez már a negyedik nap - hörgé
sötéten.
- Szegény Hiripi! Most kevés pénzem van, de íme, vedd el ezt
a két hatost és egyél valamit. Minden héten egy nap eljöhetsz hozzám. Reggel
tízig otthon szoktam lenni.
- Nem, én nem mehetek - szólt akadozva, folyton kerülve a
tegezést vagy az önözést -, mit szólnának a lépcsõn, ha látnának… ha látnák,
hogy bemegyek… Nem, én nem mehetek be.
- Hát jól van, Hiripi, gyere el éjszakánkint erre, s ha
nyitva lesz az ablak, nyúlj be, mindig találni fogsz ott egy hatos ára
ennivalót.
- Köszönöm - szólt halkan -, de talán úgy gondolom, úgy
képzelem…
- No, mit gondolsz, ki vele?
- Azt tartanám a beosztásra nézve… - tagolá nyöszörgõ
hangon.
- Hadd hallom!
- Azt tartanám, hogy legjobb lenne két krajcár ára kenyér,
háromért szalonna, ötért pedig egy kis pálinka.
- Úgy lesz, Hiripi. Csak aztán mindig tedd vissza az üveget,
hogy megint megtölthessem.
Vagy két-három hétig tartott ez így. Mindennap tettem
Hiripinek ételt és pálinkát az ablakba. Mikor éjjel hazajöttem, mindig vissza
volt téve az üres pálinkás üveg. Ha több pénzem volt, néha egész lukullusi
lakomákat állítottam elõ.
Egyszer azonban elfeledkeztem Hiripirõl. Reggelre az összes
ablakaimat betörve találtam. Az a csendes csavargó dühbe jött és betörte
bosszúból.
Nem is mert mutatkozni sokáig, de hiába is jött volna
ezentúl, mert emeleti lakásba hurcolkodtam.
Hanem ezért rám akadt egy hajnalon. Egészen ki volt kelve a
képébõl, homlokán kidagadva az erek, szemei vérvörösek, ajka reszketett.
- Mi bajod, Hiripi?
- A kétségbeesés hajtott ide… Az utolsó garádicsra léptem.
Elhatároztam, hogy mától fogva gyilkos, betörõ és tolvaj leszek.
- Ne bolondozz, Gáspár. Börtönbe kerülsz.
- Mit nekem a börtön? Az volna csak nekem az igazi fejedelmi
kényelem.
- Hát honnan jössz most?
- Sehonnan. Nincs otthonom már.
- De hiszen eddig se volt.
- De igen, az Orczy-kert. Ott aludtam eddig. De most már nem
lehet többé. Onnan is kikergettek és vigyáznak rám. Kértem a rendõrt, hogy
vigyenek be a börtönbe, de nem visznek. Érzem, mindjárt lerogyok az éhségtõl.
Nagyon megesett a szívem a szegény Hiripin. Hiszen mégis
csak iskolatársunk volt.
- Hát tudod mit, Gáspár! Maradj te csak meg becsületes
korhelynek. A mi Hiripi Gáspárunknak. Mert tudd meg, hogy Hiripi Gáspár derék
ember volt a maga nemében. Ez a név: Hiripi Gáspár - cím. Ha ez a cím is lemegy
rólad, akkor többet nem is vagy ember.
Gáspár mellébõl egy sóhaj tört ki. Bozontos fejét szomorúan
lekonyította.
- Ne lopj, Gáspár! Igaz, hogy nehéz sorsod van, de tûrj,
szenvedj! Megkérem a háziasszonyomat, engedje meg, hogy itt hálj a folyosón - a
kis kutyák mellett.
- Az volna nekem jó - mondá Hiripi felcsillogó szemekkel. -
A kutyák melegek. Magamhoz venném õket éjszakára.
- Ami pedig a megélésre vonatkozik… ha tán elmennél
napszámba dolgozni.
- Ezekben a rongyokban ki adna nekem még csak napszámot is.
- Inkább mégegyszer felöltöztetlek az ócska ruháimba.
- Nem lehet… lehetetlen. Érzem, meghalnék, ha dolgoznom
kellene.
- Hát akkor mit gondolsz, Gáspár?
- Semmit - mondá tompán. - Minden forrásom bedugult.
Felgyûrte rongyos ingét s mutatta az ütlegeket, amik a
testét tarkították.
- Bliccelni már nem merek. Nagy pechem van. Sokszor
próbáltam, de nem tudok megszökni, mindig megcsípnek s összevernek a kellnerek.
Akármihez kezdek, nincs szerencsém - dünnyögé szomorkásan.
- Szegény Hiripi! Hanem tudod-e, hogy egy zseniális ötletem
támadt. Én téged úrrá teszlek, Gáspár.
A korhely kíváncsian emelte fel fejét.
- Te értesz egy kicsit a színészethez. Hiszen színészekkel
szöktél az iskolából.
- Igen… a Lantos társulatával. Milyen idõk!
- Eredj be a vendéglõkbe, egyél, igyál, amennyi beléd fér s
ezalatt vágj szörnyen melancholikus arcot. Mikor aztán fizetni kéne, hídd oda
magát a vendéglõst s így szólj hozzá körülbelül… - Uram, hallgasson ki engem!
Én Kranz János vagyok, még ezelõtt négy évvel jómódú vendéglõs voltam magam is,
de tönkre mentem, nõm megcsalt, elszökött egy fûszerkereskedõvel. (Ezt mondd,
mert minden vendéglõs dühös a fûszerkereskedõkre.) Most itt állok így, ahogy
lát… Uram, egy olyan ember beszél önnel (ön az egyetlen, ki elõtt kitárom
szívemet), ki már egy óra múlva a halál országában fog járni. Bocsássa ön meg
nekem, hogy azt a kellemetlenséget szereztem önnek, miszerint egy utolsó ebédet
ettem itt, amelyet már nem bírok kifizetni… Zseniális ötlet ez, Gáspár! Ha ezt
érzékenyen elmondod, nagy hatást fog tenni, mert a korcsmárosok többnyire jószívû
emberek.
Hiripi élénken ugrott fel.
- Pompás gondolat. Aranyakat érõ gondolat! Ez a gondolat egy
egész vagyon.
Szemeibõl csak úgy potyogtak a hálakönnyek.
Egy szó, mint száz, Gáspárból urat csináltam. Úgy élt, mint
a pók. Budapesten körülbelül nyolcszáz korcsma van, több, mint elég két
esztendõre.
Sorba vette õket, mialatt ott hált a folyosónkon a
kutyákkal. Mindennap részegen jött haza s a kapust hatosával fizette.
Egy reggelen olyan korán keltem, hogy Gáspárt még alva
találtam a folyosón, a házmester szokta megrúgni minden reggel, hogy már keljen
fel: most én ráncigáltam meg.
- Hop hó! - dörmögé Gáspár. - Mindjárt, apó… várjon egy
kicsit, apó.
- Én vagyok, Gáspár. Hát hogy vagyunk, öreg csont?
- Akár a váci püspök - szólt Gáspár, szemeibõl az álmot törülve.
- A korcsmárosok derék gyerekek, hahaha. Az ötlet kítûnõen szuperál. Nemcsak,
hogy meg nem vernek, hanem még meg is siratnak a bolondok. Némelyik pénzzel,
más hetekig tartó koszttal segít, hogy csak ne legyek öngyilkossá. Van
eszemben, hihihi!
- Csakhogy nemsokára kiösmernek! S akkor vége az arany
napoknak!
- Hol van az még! Most csak a Ferencvárosban vagyok. Még öt
kerületem van, s maga a Terézváros valóságos Kalifornia. Ki gondolna a messze
jövõvel? Csak a szállást tartom egy kicsit kényelmetlennek. Hanem a jövõ héttõl
kezdve az is lesz.
A másik héten csakugyan elmaradt Hiripi, nem is láttam
többé, csak e napokban az éji séták alatt.
Éppen ott vacsorált õ is a »Kék macská«-ban, hölgy
társaságában.
Odaintettem magamhoz.
Vonakodva és kedvtelenül jött hozzám! Szépen, divatosan volt
öltözve, aranylánccal és aranygyûrûkkel.
- Mit akarsz? - kérdé idegenül.
- Hogy mit akarok? Hát isz tudod, hogy érdeklõdöm a sorsod
iránt. Mi lett azóta belõled?
- Megházasodtam, pajtás!
- Igazán? Ne bolondozz, Hiripi.
- Az én nevem nem Hiripi, hanem Perényi János, az a hölgy
meg ott a feleségem.
- Hüm, hüm! Van-e valamicskéje?
- Na tudod… hozott úgy negyvenezer forintocskát - mondá
Perényi János foghegyrõl.
- Hát van pénzed?
A semmi-emberek pöffeszkedésével kivette tárcáját s mutatta
annak tömött tartalmát.
- Ejnye, János - mondám bizalmasan suttogva -, ha most neked
annyi pénzed van, adhatnál egypár forintot kölcsön. Mert én most nagyon
szûkecskén vagyok.
Hiripi megvetõleg nézett végig ruhámon.
- Nos igen, meghiszem neked… de ti, újságírók, megéltek a
jégen is, nektek kicsinyek az igényeitek… Szívesen tenném, tudod, de nálam más,
egészen más… a háztartás, a nagy igények… De bocsáss meg, nõm már türelmetlen.
Fizettem s a szerencse változandóságát forgatva fejemben,
ballagtam hazafelé.
Midõn hazaértem, valami sötét alakot láttam fel s alá
járkálni a kapu elõtt.
Tán a Hiripi!
Nem, nem. A boltõr az. Hova gondoltam Hiripire? Hiripi miatt
most már nyugodt lehetek vagy két hónapig, - csakhogy most már elvesztette a
Hiripi címet.
|