A GYEREKEK VILÁGA

(Rajzok a gyermekéletből)

1881

I. A MIKULÁS BÁCSI

Bácsi bizony, de kinek? Mert a Mikulás úr nem ismer tréfát és nagy megkülönböztetéseket tesz a gyermekek között. Igazi Janus-fej, ugyanegy időben mosolyog az egyik arca az egyik gyerekre s haragos a másik a másikra.

Mikulás bácsit szentnek festik a képeken. Glória is van a feje körül, és majdnem olyan nagy a szakálla, mint magának az Istenkének.

Nagy mennyei bot van a markában, amely ma ugyancsak vékony fegyver lenne, mióta a Chassepot-puskák fel vannak találva.

Hogy csacsin lovagol, az az akkori idõk divatja. Ha Mikulás bácsi ma állandóan köztünk laknék, amilyen gazdag embert játszik a sok ajándékaival, bizonyosan ekvipázst tartana, s azt a halvány csacsit, amin ül, kineveztetné valahová - fogalmazónak.

Én különben, magunk közt legyen mondva, Mikulás urat tartom ugyan szentnek, de nem tartom valami nagy gentlemannek.

Mert õ, akárhogy hímezzük-hámozzuk is a dolgot, nem egyéb, mint kém, közönséges kém, akit karácsony elõtt, mielõtt szétküldené ajándékait a Jézuska a gyerekek között, leküld a földre, hogy tudja meg, szimatolja ki, ki viseli magát jól, ki szófogadatlan és ki engedelmes?

Van a köpenyege alatt egy jegyzék-naptár (kapható Légrády testvéreknél, ára 1 frt 20 kr.), abba belejegyez, amit lát, hall, észrevesz, az apa, mama jóakaratú mentegetése nem ér semmit, mert a Mikulás ravasz ember, még a cselédeket is kikérdezi. Sõt aztán az oktalan állatokat, a madarakat is, a füveket: neki ezek is felelgetnek, mert hát akármilyen, de mégis csak szent õ és tekintélyes nagy szakálla van.

Azért van a Jézuska olyan kitûnõen informálva mindenrõl.

És ez már úgy is lesz addig mindig, míg csak Thaisz Lexi bácsi meg nem hal. Mert ez esetben, mint biztos forrásból értesülünk, Mikulás úr van kiszemelve budapesti rendõrkapitánynak. S ha egyszer az lesz, õ sem fog tudni semmit, mert az újságírók megzavarják a fejét.

…Eddig is azonban másrészrõl nagy a gyanú - s erre még eddig rá nem jött senki -, hogy Mikulás úr nem olyan szemes és lelkiismeretes szent, aminõnek tudják. Nekem legalább sokszor megfordul fejemben az az eshetõség, hogy hátha az igazi Mikulás otthon heverész a mennyekben, valami paradicsomi fa alatt csibukozva s holmi ál-Mikulásokat küldözget szét maga helyett.

Mert nagyon furcsa az, hogy mikor a kis Emike Miklós estéjén bekukucskált az ablakon a mamácska szobájába, egy szakasztott olyan embert látott, mint a Mikulás. Rettenetes nagy szakálla volt és nagy bajusza, de a mellénye meg a nadrágja éppen olyan volt, mint a papáé.

A Mikulás, aki toalett-tükör elõtt állt, és a mamácska éppen akkor adta fel fejére az aranyos püspöki süveget. Csillagos palástja ott hevert a széken, s játékszerei oda voltak hányva a padlóra.

Soha annyi fényességet, annyi tömérdek kincset, mint ott akkor…

Hanem hát csak nagyon furcsa dolog az, hogy a mama éppenséggel nem félt tõle - sõt még õ öltöztette.

Jaj, ha a papa megtudná, hogy az õ nadrágját és mellényét húzta fel! Hátha még azt tudná meg, hogy a mama szobájában vetkõzött!

Mert a Mikulás is csak férfi, - ha szent is.

De ez mind csak semmi. Azt a ködöt, ami a Mikulás kiléte és foglalkozása körül lebeg, még jobban neveli a következõ eset.

A sarki boltosék Klárikája meg a mi kis Juditunk jó barátnék.

Hol Klárika jön el hozzánk uzsonnára, hol a mi Juditunk megy oda. Néha, mikor a boltos bácsinak, kit különben »Fekete Kutyá«-nak hínak az utcánkban, jó kedve van, beereszti a picinyeket a boltba. Abban a boltban pedig vannak játékszerek is. Tömérdek szép dolog egy rakáson s most karácsony elõtt még szaporodott is. Van ott katona, ló, puska, kard, kis ház, vasút, apró edények, valóságos tündérország az ott együtt.

De semmi sem tetszett annyira Juditnak, mint egy picike bábu; szép kék szemecskéi voltak, gyönyörû fehér haja, mint a kender, hát még a ruhája milyen szép fekete szövetbõl.

Otthon is emlegette.

A mama így szólt:

- Kár, hogy nincs egy mustra a ruhájából, ha már olyan nagyon megtetszett… olyan ruhákat varrnék a bábuidnak.

Judit mikor másodszor beosonhatott Klárikával a boltba, a kis ollócskával észrevétlenül mustrát nyírt a bábu ruhájából - s odaadta aztán otthon a mamának.

…Egy szó mint száz, azon a csodálatos estén, mikor a Mikulás megjelent rettenetes nagy botjával, görnyedezve az öregség súlya alatt, s egy õsz szakállú szolga hozta utána az ajándékokat, elõbb megfenyegette vesszõs seprõjével mind a gyerekeket s azután hátraszólt a szolgájához durván:

- Noé!

- Placeat! - mondá Noé.

- Add ide a feketeruhás bábut!

Átadta a bábut és a Mikulás odanyújtotta azt Juditnak.

Judit, amint jól megnézte, észrevette rajta, hogy a ruhájából egy kis darabka el van nyírva. Ugyanaz a bábu volt, amelyet a boltban láttak.

A gyerekek tanácsot ültek s kisütötték, hogy mégis lehetetlen hát, hogy Mikulás az égbõl hozná ajándékait: ott veszi õ is, ahol a többi ember, a piacon vagy a boltokban.

Judit ravasz kis gyermek, elment másnap a boltosékhoz és közönyös hangon kérdezte a bácsitól:

- Nem emlékszik-e, ki vette meg a feketeruhás babát?

- De bizony emlékszem. A Laci bácsi.

- A Laci bácsi? - kiáltott fel Judit csodálkozva. - A Laci bácsi, a papa barátja, aki hozzánk jár? Hát az volna a Mikulás? Lehetetlen, lehetetlen, hiszen az vékony fiatalember… No, itt valami nagy csalás van a dologban.

Fõzik, találgatják, de bizony nem könnyû keresztüllátni a szövevényes történeten.

Aztán úgyis elfoglalja csakhamar egyéb az elméjüket. Jön a fehér karácsony, jön maga a Jézuska.

Az háttérbe szorít mindent, de mindent.

Még talán a disznópörkölés sem elég érdekes most.

Ki törõdnék a Mikulás dolgaival?

Majd ki fogják találni máskor.

Ki ám, - csakhogy akkor már nem fognak örülni neki, sem nem fognak rá neheztelni.

Adja isten, hogy nagyon sokáig ki ne találják.

II. MIT HOZZON A JÉZUSKA?

Jön a Jézuska… még hat nap, még öt nap, még három nap. Hosszú idõ! Nagyon hosszú… még az utolsó óra is rettenetesen hosszú… Még játékkal is nehéz eltölteni.

A kis Nelli alig tudja eltölteni; ezer meg ezer gondolat fordul meg a fejében, mit kérjen, mit várjon, mit óhajtson a Jézuskától. Bábuja, sípja, kis bögréi, bútorai, mindene van. Már a Mikulás tömérdeket hozott, hát ugyan még mi kellene?

A kis Laci már napok óta elmélázva járkál. Annak már bizonyosan van valami terve. De nem szól, magában tartja. Vilma is azonképp. Nos, Vilma már egy kicsit nagyleány is. Annak talán már nem is hoz a Jézuska semmit.

- Igaz-e, dada, hogy már a Jézuska nem hoz a nagyoknak semmit?

- Dehogynem; hoz az a nagyoknak is.

- Hát te mit kívánsz? Mondd meg!

A dada elneveti magát.

- Hoz az a nagyoknak is. Még én is várok valamit.

- Te dada, mondd meg nékem azt, amit óhajtasz! hátha valami nagyon szép, nagyon jó, s én is azt kérhetném akkor… mert semmi sem jut eszembe.

A dada ravaszul mosolygott és csak a fejét rázta, hogy nem mondhatja meg, s a kisasszonykának az úgysem kellene még.

Így hát Nellike nem is tudta meg.

Mi azonban tudjuk, de nehogy indiszkrécióval vádoljanak, inkább el se mondjuk, hogy a dada férjet várt.

Persze, persze az ilyen özvegyi házban el is kellene a férfi. Olyan árvák ebben a nagy kastélyban, mióta a nagyságos asszony özvegy… pedig annak már négy egész éve.

Hát nem is volna bolondság, ha Jézuska így találná ki a módját. Hát az bizony még meg is eshetik.

Nellike még a parasztgyermekektõl is tudakozódott odakünn. Egész nap lótott-futott a szent este elõtt az udvaron az õ karikájával. Hiába dorgálták, hogy megfázik - meghal. De iszen, ha már idáig megélt, nem bolond, hogy meghaljon.

A parasztgyerekeknek olyan bolondos kívánságaik voltak, amik nem érnek semmit. Az egyiknek mézeskalács kellett. Hiszen nem jó az! A másiknak alma, dió. No, ha csak azt akar hozni a Jézuska, azért inkább ne is fáradjon.

A parasztgyermekek sorsa sokkal könnyebb; ott kiteszik csizmáikat az ablakba s az Isten fia telerakja reggelig amivel õ akarja, de az úrigyereknek nehezebb, mert annak sok mindene lévén, nagyon nehéz eltalálni a Jézuskának, mivel töltse kedvét.

Nellike elindult, hogy Lacit keresi fel, de Laci bezárkózott egy szobába a Vilmával s ott súgtak-búgtak, míg aztán Laci leült az asztalhoz és levelet írt a Jézuskának.

Nellike bekéredzkedett, de a két nagyobbik testvérke így szólt:

- Nem ereszthetünk be. Itt nagyon komoly dologról folyik a szó. Ide be nem jöhetsz!

Nagyon haragos lett a kislány s hogy valahogy megbosszulja magát, beszaladt inkább a mamához és elárulta:

- Mama, mama! Laci levelet ír a Jézuskának!

A mama aztán este gyertya-gyújtás elõtt közrevette Lacikát, hogy mit írt a Jézusnak, de az amilyen makacs fiú, sehogy sem vallotta ki.

Majd kivallja a Vilma, mert az is be van ártva a titokba.

Vilmát az ölébe ültette és úgy kérdezte ki.

- Valld meg, kis angyalkám, mit kértetek a Jézuskától?

- Nem; nem vallom be - szólt Vilma elpirulva.

- No, csak ki vele!

- Hát… hát…

- Ne habozz, no… mért titkolod el? A mamának meg muszáj mondani mindent.

- Hát, hát, azt írtuk a Jézuskának, hogy küldjön nekünk egy papát.

- Oh, ti bolondok! - szólt a »petite maman« lángba borult arccal és csókjaival árasztá el a hóbortos gyerekeket.

- Majd adok én nektek ilyen ostobaságokra gondolni.

Pedig az nem volt éppen ostobaság.

Mikor már eljött a várvavárt pillanat, bent a szobában, abban az igaziban, meggyújtották a karácsonyfa ezer fényét.

S a gyerekek türelmetlenül gyûltek össze a benyílóban, a kulcslyukon is leselkedve, egyszer csak ott toppant az a bácsi, akitõl a mama messze, a tengeren túlról leveleket szokott kapni, s azokat tízszer-hússzor is elolvasni egymás után s sóhajtani utánok.

Egyszóval, midõn a karácsonyfa kincsei, csecsebecséi rájok hullottak… már akkor félig-meddig minden megvolt: még a papa is.

…Ott beszélgettek a meleg belsõ szobában a mamával - de ehhez már nem kell kép.