|
Nem való biz ez tárcának, ha úgy vesszük mint történetet, de
ha már száz meg száz cikkben fölhoztuk és soha el nem hallgattuk mindazt, ami a
rendõrség léhasága mellett bizonyít - tegyük meg most az ellenségeinek is
megbocsátó Krisztus születése emlékére, hogy egy enyhítõ körülményt is hozzunk
föl a rendõrség mellett. Hátha olyan hasznára válik, mint a Hugo Viktor
emberének, ki sok vétket követ el, de mert egy haldokló disznó nyakába
mélyebben döfi be a kést, hogy kevesebb kínnal múljon ki, a tisztelt disznó
azután odafönn az égben olyan súlyossá válik a jótettek serpenyõjében, hogy a
gonosztevõ összes bûneit lenyomja.
A választások elõtt történt meg ez a dolog, - amit különben
felesleges elmondani, mert az olvasó kitalálhatja magától is, hogy nem történhetett
a választások után. A »lélektani motívumot« nélkülözné ez esetben történetünk,
amit pedig nem nélkülözhet, mert szórul szóra megtörtént dolog.
Igenis, azokban az idõkben esett, mikor még folyt a bor a
választók gégéjén, s folyt az édes szó a jelöltek ajkain, mikor még Emmer
Kornél peckesebben járt, s mikor még számtalan libával több liba volt
Magyarországon, mikor még Szende Béla magyar nadrágot viselt, s Kemény
miniszter a ferencvárosi burgerekhez járt vizitekre.
Egy ilyen bejelentett vizit alkalmával a családfõ a
minisztert várván, megparancsolta a családtagoknak, óvakodjanak valahogy
említésbe hozni a társalgás alatt az »idõt«,
nehogy sértve érezze magát õexcellenciája. De azért a család kis leánykája csak
nem állhatta meg, hogy arra a megjegyzésre: »Eljönnek-e nagysádtok megnézni a
holnaputáni választást?« meg ne kérdje: »Mit gondol, bácsi, lesz-e jó idõ? Mert
a papa azt mondja, hogy csak úgy megyünk, ha jó idõ lesz.«
Hát ezekben az idõkben történt, hogy Hódmezõvásárhely volt
képviselõjéhez beállított egy mesteremberféle öregasszony.
- Jó reggelt kívánok, nagyságos uram. Hogy-mint szolgált az
éjjeli nyugodalma? Ejnye, de friss színben van nagyságod, hála legyen érte az
Úrnak…
A »nagyságos demokrata« bámészan nézte a magyaros arcú
asszonynénit. Látott már százat, tán ezret is ilyenformát, de hogy ezt az egyet
látta volna valaha, nem emlékezett rá.
- Ejnye, talán bizony nem is ösmer, lelkem, nagyságos uram?
Nem-e? Ugye nem? Oh, oh! Hát én vagyok a Tóth Máténé Hódmezõvásárhelyrõl.
Ejnye, ejnye, galambom, nagyságos uram, hát nem is tudja, hogy az uram szokta a
zászlóját hordani?… Hogy feledkezhetett meg rólunk annyira? Dehogy, dehogy is…
Már hogyisne emlékeznék, ott a templommal átellenben lakunk, abban a sárga
kõházban… eperfa van a házunk elõtt… No, ugye, ugye…
A jelölt úr mit tegyen, ráhagyja, hogy emlékezik. Sõt tán
képzeli is, hiszi is, hogy emlékezik.
- Csizmadia az uram. A jómódú Tóth Máté. Nagy kortese
nagyságodnak. Haragusznak is rá sokan emiatt… De csak hadd verje ki õket az
irigység szeplõje, nagyságos uram…
- Foglaljon helyet, kedves Tóthné asszonyom. Miben
szolgálhatok kegyelmednek?
- Hát egy kis bajunk esett, kérem alásan. Eljöttem az
urammal. Mikor már összevettük a sok bõrt s hazakészültünk, az uram elcsúszott
a lóvasúton, kificamította a lábát, hát már négy napja vagyunk tovább, mint
ahogy számítottuk a költségét… Azért jöttem be én, galambom, nagyságos uram,
hogy vagy harminc forintocskát kérjek kölcsön, míg hazaérünk. Azon nyomban
tesszük postára.
- Tudom, kedves Tóthné asszonyom. Szívesen teszem. Aztán nem
olyan nagyon sietõs.
Elment Tóthné asszonyom a harminc forinttal, s alighogy
betette maga után az ajtót, benyitott a vásárhelyi polgármester, A. K. uram.
- Akárcsak Vásárhelyen volnék. Egyitek megy, a másik jön -
mondja mosolyogva a képviselõ.
- Ki volt itt tõlünk?
- Az az asszony, akivel a lépcsõn találkozhattál.
- Az? Nem ösmerem. Sohasem láttam.
- Már hogyne ösmernéd? Tóth Máténé. Csizmadia a férje. A
templommal szemben lakik.
- No, ott ugyan nem lakik. Tóth Máté csizmadia nincs is
Vásárhelyen.
- Tyû! Akkor hát engem meglopott az az asszony harminc
forintig.
- Jegyezd a »Választási költségek« címû rubrikába.
Oda is jegyezte az érdemes képviselõ. Hanem nagy szerencséje
volt ebben a szerencsétlenségben, hogy harmadnapra, amint a Kerepesi úton
sétál, egyszer csak megpillantja Tóth Máténét.
- Tóth Máténé! Álljon csak meg egy szóra.
Az asszony elsápadt és reszketni kezdett.
- Maga nagy tolvaj, Tóth Máténé.
- Könyörüljön rajtam, nagyságos uram! A kényszerûség, a
nyomor…
- Jól van, jól… megbocsátok egy föltétel alatt. Sõt még
kapni fog tõlem tíz forintot.
- Mit kell cselekednem, kezét-lábát csókolom?
- Lakik itt a Vas utcában egy N. nevezetû képviselõ.
Erdélybõl való. Rettenetesen fösvény ember… ha azt is lefõzi úgy, mint engem
harminc forint erejéig… akkor éntõlem megvan még a tíz forint jutalma.
- Megpróbálom a nagyságod kedvéért, isten nevében.
Meg is próbálta.
Aznap este N. F. azzal a panasszal ült le a tarokkhoz a
klubban, hogy mennyi mindenféle kiadása van az embernek… Ma is ötven forintot
kellett kölcsönözni egy kerületebeli asszonynak.
- No, de - mondá - az ilyesmi mindig hasznos befektetés. A
jó emberek pontosan megküldik… s a szívesség jó íze a szájukban marad.
- Persze, persze… - szólt a vásárhelyi követ hamis
szemhunyorgatással. - Az okos ember sok bolondot tesz meg a választói kedvéért.
Másnap reggel Tóth Máténé megjelent a tíz forint jutalomért.
- Itt van öt forint - mondá a tréfás öregúr -, a többiért
pöröljön be.
S ezzel felölté kabátját s hihetõleg valami pártgyûlésre
ment dörgedelmes dikciókat tartani a rendõrség, a korrupció és mindenféle
társadalmi botrányok és kinövések ellen - amiket a Tisza-éra meghonosított és
terjedni enged.
|