|
A híres Gerge Istvánt látogattam meg egyszer. Ösmerhetnék a
tekintetes urat az olvasók a »Tót atyafiak«-ból. De fölteszem, hogy nem
ösmerik, azért hát elmondom, hogy csendbiztos, de szolgabírói hatáskörrel.
Gyerek voltam még, mikor utólszor voltam nála. Ott lakik
egészen a hegyek között, nem messze a hatalmas tót erdõtõl, a »Lopatá«-tól, egy
kis faluban, mély völgykatlanban.
Udvara tele volt úgy nyarankint leanderekkel és
mákvirágokkal. Amazokat a kisasszonyok kezelték, ezeket õ.
Egész raj bocskorozott tót heverészett az ambituson.
Asszonyok, aggastyánok, gyermekek. Mindnek valami ügye-baja volt, s õ azt nagy
passzióval intézgette.
Ott ült rendesen fekete bõrszékében s ebbõl a trónusból
uralkodott, mert igazán uralkodott.
Egy délelõtt különös, nagy, bonyodalmas lopási üggyel
bajoskodék. Volt benne vagy negyven tanú, úgyhogy délfelé már egészen elunta s
pihenésbõl más ügyet vett elõ.
- Mi következik? - kérdé az írnokától.
- A Majgó Márton-féle lopás.
- Hadd jöjjön!
Ez a falusi bírónak szólt, ki rendesen ott állott a
vádlottak háta mögött, hogy mindig megadhassa a szükséges felvilágosításokat.
A bíró kiparancsolta az eddigi ügy személyzetét s új
alakokat tuszkolt be az ajtón nemsokára, melyek közt különösen feltûnt egy merõ
õsz aggastyán élénk fekete szemekkel s lazán félrecsúszott tüszõvel a derekán.
Piszkos, kurta inge alig ért a hónaaljáig, s látni engedte az öregember aszott
testét: olyan volt színre, mintha már ötven esztendeje lógott volna a füstön.
- Hát kend mit keres itt, öreg atyus? - kérdé Gerge uram
nyájasan. - Miféle ügyben van itt?
- Én vagyok a Majgó Márton - felelte hányaveti hangon.
- Lehetetlen! Tudja-e, kendre azt fogják rá, hogy lopott, de
már az csak nem igaz, ugye?
- Minek is tagadnám, tekintetes fõkomiszáros uram.
Gerge uram, aki nagy tisztelõje volt az öreg kornak,
kiejtette szájából a tajtékpipáját csodálkozásában. Csak az isten õrizte, hogy
össze nem tört.
- Oh, oh! Hány éves kend?
- Nyolcvanhat leszek aratáskor.
Gerge elfordítá fejét tõle, s kemény, ropogó hangon feddé
meg:
- Vén bûnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s
ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyelli magát?
- Az apám vett rá - mentegetõzék Majgó Márton.
- Micsoda? - ugrott fel Gerge, kisfiát hirtelen lerázva
térdérõl. - Kendnek élõ apja van? Lehetetlen!
- Magammal hoztam - jegyzé meg a bíró s kinyitván az ajtót,
kikiáltott:
- Az öreg Majgó!
Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve,
mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa elõre nyúlt, a
koponyáján egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sûrûn és
rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának
látszottak.
Gergének össze kellett magát szednie elõbb, hogy szólhasson.
- Kend ennek az embernek az apja?
- Én volnék - felelé az idõsebb Majgó kelletlenül.
- Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra.
Az atya egy haragos, szigorú pillantást lövellt fia felé.
- Igenis, apám vett rá… - ismétlé a fiatal Majgó.
- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idõsebb Majgó dühösen s
egy ügyes, alig észrevehetõ mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút,
hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is.
- Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, kerülj
csak haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre!
Hanem ezzel ugyan rá nem ijesztett, mert a fiatal Majgó
nagyon jól tudta, hogy nem egyhamar kerül haza… legjobb esetben három-négy év
múlva - körülbelül kilencven esztendõs korában.
|