|
Ki ne ismerné Csath Gergelyt Újfaluból… a félkegyelmû Csath
Gergelyt.
Valaha okos ember volt még a juhászok közt is… pedig hát a
juhász mégis csak különb rangú ember a parasztnál.
Az ilyei gróf juhait õrizte. Hej! micsoda nyáj volt az! Sem
azelõtt, sem azután soha ilyen ezen a vidéken…
Hanem hát egyszer elaltatták-e éjjel Csath Gergelyt,
boszorkányok térdeltek-e a mellére, lidércek csukták-e be a szemeit, vagy hogy
mi történt vele?… mikor a Kaszka dûlõben volt a kosár - mert bizony nem
bánátusi föld ez, kosárolni kell, hogy teremjen -, mondom, ahogy a kosárban
volt a nyáj, reggel csak arra ébredt föl Csath Gergely a bundán, hogy nincs ám
ott egyetlen juh sem. Valami alávaló gazemberek elhajtották éjjel az egész
nyájat. A csengõket leszedték a vezérürükrõl s odahányták a »kosár« mögé. Még a
Gergely botját is elvitték.
Elképzelni Gergely kétségbeesését. Ellopták! Mármost mit
csináljon, hova legyen. Felakassza-e magát, vagy elinduljon a világba azt a
nyájat megkeresni, mert ha el nem indul, bizony nyakig vasba ülteti az ilyei
gróf rendeletébõl a vármegye.
A felakasztás lett volna a legegyszerûbb - ha azzal megkerül
vala a nyáj, de így utána kell menni, ha a világ végére is, ki kell kutatni a
földkerekség minden zugát s nyomára jönni a hitvány tolvajoknak.
El is indult Csath Gergely, kereste a nyájat faluról-falura,
vármegyérõl-vármegyére, s mindig komorabb, sötétebb lett, mert sehol sem
találta meg. Híre-hamva sincsen, akik ellopták, tán mindjárt azon módon meg is
ették. De hát az a tömérdek bõr mégis csak megvolna valahol? S megszólalna, ha
megvolna.
Töprengett, emésztette magát, holló mardosta a szívét: az
önvád, hogy nem vigyázott jól.
S ebben az önvádban folyton sötétedett lelke is.
Egyszerre azt vette föl a fejébe, hogy azokat a juhokat,
minthogy éppen Boldogasszony éjszakáján történt a lopás, a szentek vitték el
mennyei bárányoknak.
Az emberek nevették, meg szánták is - de Gergely megmaradt,
sõt folyton erõsbödött meggyõzõdésében. Mert már annak úgy kell lenni és nem
másképp. Hiszen ott van a zsoltárokban, meg a szentképeken a mennyei bárány, s
ha ott van, azt csak mégis veszik valahonnan a mennyeiek, magától nem támad,
nem nõ meg, mert az égben talán legelõ sincsen. Hát ott veszik, ahol találják.
Százat lehetne tenni egy ellen, hogy az õ szép nyája most valahol odafönn van a
mennyországban.
Aztán miért hínák a felhõket bárányfelhõknek, ha nem azért,
hogy éppen akkor hajtatnak föl egy-egy juhfalkát innen a földrõl.
Bíró uram és a tisztelendõ úr is azt mondották, hogy szegény
Csath Gergely tökéletesen megbolondult a juhai miatt, hanem azt mégsem lehetett
elhinni, mert bár nagyon zavarosak voltak a szemei, de olyan igazán állította a
dolgot, mintha tudná, mintha meg volna róla gyõzõdve.
Nappal, éjjel mindig az eget bámulta gyanús szemekkel. Az
utolsó idõben pedig egyenesen felkészült az égbe.
El is indult egy sötét estén, magára szedte az ünneplõ
ruházatját, s amint ment, mendegélt a tejúton, egyszerre csak ott termett a
»kapitány« csillagnál, mely ott fekszik, ahol a tejút kétfelé válik s írástudó
emberek »hattyú-csillag«-nak nevezik.
- Jó reggelt kívánok, kapitány uram.
- Adjon isten, Csath Gergely! - mondá a csillag. - Hát hogy
jöttél ide, édes fiam?
- A tejúton, kapitány uram.
- Ejnye, akasztófáravaló… majd ad neked Kacsó Istókné
asszonyom, amiért a vásznát összetapostad.
- Miféle vásznát?
- Hát amit ti odalenn tejútnak híttok, azt itten az égben »a
szép asszony vászná«-nak nevezik. A szép Kacsó Istókné vászna.
A kapitány megsodorintotta a bajszát rangosan, hogy ím a
szép asszonyra gondolt. Tudom, bámulnak most odalenn az emberek, mert e
kisodrott bajusz üstökösnek nézhetett ki - onnanról.
- Nos, mi hír a földön, édes fiam?
Gergely csak sóhajtott erre és lehorgasztotta a fejét.
- Mi járatban vagy?
- Nagy az én bajom, tekintetes fõkapitány úr! Ellopták a
nyájamat a pajkos szentek. Egy leereszkedõ felhõben felhozták aztán ide, azért
jöttem föl.
- Énhozzám hiába jössz. Én, ha ellopták sem bírom
megkeríteni. Mert én semmit sem tudok, mióta a rendõrségi ügyeket kezelem
idefönn. Azelõtt mindent tudtam, míg »fehér hattyú« volt a címem, de mióta
kapitány lettem…
- Kihez utasítana tekintetes uram jó tanácsért?
- Csak eredj tovább a vásznon… nemsokára ott találod balra a
»Szent Péter pálcájá«-t, amit ti magyarok sascsillagnak neveztek s az arabok
»atair«-nak. Tudakozódj a pálcától.
- Köszönöm szépen jóindulatját.
- Szívesen, édes fiam! Járj szerencsével a juhaid után.
Gergely csakhamar megtalálta »Szent Péter pálcájá«-t. Az ám,
csakhogy nem a Szent Péter pálcája volt az, de az õ tulajdon juhászbotja,
ólomszegekkel szép cifrán kivert botja, melyet a nyájjal együtt csentek el.
Most már föllélegzett, most már nyomon volt.
Utána nyúlt a »Szent Péter pálcájá«-nak, de bizony úgy oda
volt az ragasztva az égbolthoz, hogy nem lehetett kivenni, mert Szent Péter
nyilván úgy cselekedett, hogy az igazi csillagot kivette s ezt helyezte oda
hamisnak.
Szólingatta, faggatta Gergely a saját botját, de csak nem
felelt, mit is felelt volna, hiszen csak nem lehet több esze, mint a hajdani
gazdájának.
Ment, mendegélt megint egy darabon, mígnem a Fiastyúkhoz
ére, hát lát ott egy halavány bágyadt csillagot.
Ejnye, de hitvány csillag ez, gondolja magában Gergely, hogy
összegémberedett, hogy pislog; no ilyen odahaza is van a generálisok mellén.
- Hova megy kelmed, Csillag bácsi? - szólítja meg Gergely.
- Az ételt viszem a »Kaszás« után, édes fiam.
- Ejnye, ejnye, nem tudná, bátyámuram, merre hajtották az én
nyájamat?
- Bizony nem tudom én. Gyanakszol tán valakire?
- Nem másra biz én, mint magára Szent Péter uramra. Mert a
saját botomat kiadta a magáénak.
- Az ravasz ember, ahhoz nehéz hozzáférni. Azt tudnod kell,
hogy a mennyországba csak együgyû emberek jutnak be s ezekkel könnyû elbánni,
ezek észre nem vesznek semmit.
- Nagy baj - mondá Gergely s a fejét vakarta.
- Hanem tudod mit? Innen nem messze van a Berenice csillag,
vagyis ahogy az égben hívjuk: a »tündér kútja«.
- Értem, bátyámuram.
- Ott leülsz és bevárod Kacsó Istóknét. Mert csak az az egy
okos asszony jutott be, az is büntetésbõl. Ötszáz esztendeje van itt már s még
ezerötszázig lesz, hogy folyton ne tegyen egyebet, mint abból a kútból
merítgessen s öntözze a vásznát.
- Aztán mi haszna van ebbõl a világnak?
- Mi haszna? Hát arról a vászonról csepeg le nektek
esténkint, reggelenkint a harmat. Bizony véknyan lesztek odalenn, ha abba
találja hagyni az öntözgetést.
Gergelynek elállt a szeme-szája bámulatában; ejnye no, hogy
ezt talán még a tiszteletes úr sem tudja otthon.
- Miért büntették meg úgy azt a szegény asszonyt?
- Hosszú és szomorú történet, elbeszélhetném sebtiben, de
nem mostanra való. Most te csak eredj a szép Kacsónéhoz, mondd meg neki, hogy
újfalusi ember vagy, õ majd útba igazít a juhok dolgában. Mert az mindent tud.
Annál minden pletyka megakad.
Egész vígan ügetett Gergely a Berenice kútjához. Éppen
szerencsére jött; a szép Kacsóné akkor is ott merítgetett egy aranyos
vödörkével.
Módos menyecske volt, szép apró lábai, mint a fehér hattyú,
hát még igézõ lábikrái… rózsaszínû lett a menny ott, ahová lépett, kigyúlt,
vérvörös lett, ahová nézett.
- Adjon isten, szépasszony húgom!
- Jó napot, Gergely bácsi! Hallom, hogy a juhait keresi
kend. No ‘iszen keresheti azokat.
- Hogy-hogy, húgom?
- Hát úgy, hogy sohasem találhatja meg. Mikor kelmed odalenn
a földön van, akkor a juhok itt vannak, a bárányfelhõkkel felhúzza õket Szent
Péter.
- Ejnye, ejnye!
- Mikor meg kend idefent van, akkor leereszti a nyáját
ugyancsak a bárányfelhõkkel.
- Csak nem bolondult meg? Ne beszélj, lelkem, ne keseríts!
A szép Kacsóné csípõjéhez szorítá kezeit s hetykén mondá
Gergelynek:
- No, hát nézze meg, Gergely bácsi.
- De nem látok ám ki innen!
- Majd lerúgok én mindjárt egy csillagot - szólt mosolyogva,
s amint kisujjával meglökött egy fénylõ apró csillagocskát, egyszerre lyuk
támadt az égbolton… az apró csillag szállt, szállt lefelé…
Csath Gergely egy pillantást lövellt ki a hézagon, s íme ott
látta elveszett nyáját, amint a ködben gömörödött.
Éppen az ilyei nádas mellett volt, még a nádasban is
meglátszott birkáinak szép szelíd alakja. A víz tükre is mutogatta.
- Ott van, ahol van az egész nyáj… Két sötét alak ott
hajtja, ni… Fák elfedik a nyáj elejét, de a többi, az ott legel egymáshoz
bújva, harapják a selyemgyepet.
Gergely egy óriási erõfeszítéssel egyszerre leugrott az
égbõl, ami neki baj nélkül sikerült, úgyhogy egyszerre csak otthon találta
magát, az ablaknál könyökölve s kibámulva az éjszakába.
Az ablaktábla ki volt törve (vajon ki az ördög törhette
ki?), a téli szél hatalmasan süvített be a csõszházba s zörgette a lombtalan
ágakat.
De a juhok még most is ott legeltek.
Gergely kiszaladt mezítláb, ködmön nélkül, de amint odaért,
szétfutottak juhok, juhászok…
Nem volt ott semmi, csak a köd, az az ostoba, bolond köd,
mely mindenféle szürke alakokat mutogat.
…A ravasz Szent Péter hirtelen fölvitte megint a nyájat…
pedig már oly közel volt hozzá a szegény együgyû Csath Gergely.
|