APRÓ ELBESZÉLÉSEK

1882

I. A MI JÓ TANÁRUNK

Kegyelettel gondolok rá, s az élet ezer meg ezer apró bajai közt sokszor keresem szelíd, nyájas arcát, mert meg vagyunk szokva valamennyien a hajdanból, hogy ő segített rajtunk, ha valami bajunk volt.

Összes tanítványai szerették, ő is valamennyit ösmerte és szerette, még a rosszakat is szerette, mert mint mondá, azoknak nagyobb szükségük van a gyámolító kézre.

Ritka tudományos ember volt, tudott talán mindent a világon, átolvasott minden könyvet, beutazott minden országot, ösmert minden nemzetet, de csak egyet szeretett: a saját édes hazáját és nemzetét - hanem azt aztán valamennyinél forróban szerette.

A könyvekből is ami szép, jó van bennök, tanulságot vont belőle, de örülni csak a magyar könyvnek örült, s mikor egy-egy jelesebb irodalmi munka megjelent, ragyogó szemekkel hozta magával az osztályba, elkezdett róla beszélni, arca kigyúlt, szavai zománcot, erőt nyertek, nem tanár volt már, hanem szónok, nem tanított, hanem repült s magával ragadott bennünket is.

Azok, akik még a forradalomban tanítványai voltak, beszélik, hogy egy napon szokatlanul emeltebb fővel jött be az osztályba, mint egyébkor, akkor fiatal tanár volt még ő maga is. A nagy kávészínű karbonári köpenyeg nyakába volt ugyan kanyarítva, mint mindig, a könyv is ott volt a hóna alatt, - de a köpenyeg alatt ott volt a kard is.

- Fiúk! - mondá a köpenyeget lassan, méltóságteljesen lehámozva magáról. - Itt a kard és itt van a könyv, válasszatok. A haza, mely szült benneteket, mely bölcsőtök volt, s mely sírotok lesz, veszedelemben van. Ha a könyvet választjátok, leoldom ezt a kardot és itt maradok, mert arra vállalkoztam, hogy tanítani foglak. Igen, tanítani foglak a hazaszeretetre ez esetben, mert fájdalom, akkor még nem tanultátok azt meg tőlem. Ha pedig a kardot választjátok, akkor vezetlek benneteket…

Dörgő »éljen« hangzott fel, s mind kiugráltak a padokból a diákok.

- A kardot választjuk! - kiálták lelkesülten.

S az egész osztályból még aznap önkéntes csapat lett, mely végigküzdötte a szent harcot tanárával együtt.

Ezek a régi emlékek egész nimbuszt szõttek a kedves kis tanár körül. Rajongó szeretet vette körül, amerre csak járt-kelt, különösen mi, tanítványai éreztünk iránta melegen, minden tettét bámulatosnak találva s minden szavát aranynak.

És az is volt.

Gyönyörûen tudott magyarázni s nem egyszer képekben, apró tréfákban fejezte ki magát, s juttatta érvényre eszméit. - S ezért volt õ nagyobb egy fejjel a többieknél, mert nagy lelke nem bírt megmaradni a merev korlátok között, folytonosan kicsapott, néha magasabban röpült.

- Micsoda vonal ez? - kérdé egyszer Kiss Ferit a táblára rajzolt vonalra mutatva, hol három egyforma szög volt.

- Egyenközû háromszög - mondá Kiss Feri, aki különben kitûnõ volt ebbõl a tudományból.

- Hát ez a másik?

- Az is egyenközû háromszög.

- De már ez… - mondá a harmadik szögre mutatva.

Kiss Feri zavarba jött, de végre is így szólt, bár nagyon félénken, bizonytalanul:

- Az is egyenközû háromszög.

- Helyesen van, fiam. Úgy van, az is egyenközû háromszög, s ez az a tudomány, amiben nekem se higgy, mert én is hazudhatom, hanem magad gyõzõdj meg.

Egy másik alkalommal a számtanról lévén szó, így magyarázta annak hasznát, mikor látta, hogy igen gyengék vagyunk benne:

- Én nem bánom, ha a latin nyelvet nem tanuljátok, mert ez csak a sírig tart. Az angyalok nem tudom micsoda nyelven beszélnek. Azt sem bánom, ha a történelmet nem tanuljátok, anélkül is megélhet az ember, ha ezer hold födje van ezen az árnyékvilágon - pedig a történelem is az én stúdiumom -, hanem, édes fiaim, a számtant okvetlenül tanuljátok, mert annak még a síron túl is hasznát veszitek: a kétszerkettõ ott is négy.

Egy ízben a történelembõl a francia befolyást magyarázván, mikor látta, hogy sehogy sem bírja fejünkbe verni az akkori diplomáciai furfangokat, melyek XIV. Lajos udvarából az egész világba szétágaztak, s melyek, mint valami pókháló, szerves összefüggésben állottak mindennel, ami ez idõszakban történt, egyszerre élénken felkiáltott:

- Eh, ti még azt nem érthetitek, majd megmondom nektek magyarul. Fiúk, ha ebben az idõben a francia királyné pelyhes szoknyát rántott volna magára, az egész Európa pelyhes szoknyában járt volna.

Ebbõl aztán csakugyan megértettük a francia befolyást, jobban, mintha egy kötet könyv magyarázná.

- A francia alkotmány - szólt máskor -, olyan, mint a bunda, meleget tart a francia nemzetnek: hol kifordítja, hol befordítja, akár a hortobágyi juhász. A mi alkotmányunk is olyan, mint a bunda, de olyan mint a medve bundája, ha el akarják venni - a bõrét is le kell nyúzni.

Lelkesítõleg hatottak ránk az ilyen szavak. A tanulók lelke termékeny talaj. Naggyá nõ meg ott az elvetett nemes mag és gyorsan megfogamzik.

Szegény! be sokat is köszönhetünk neked, áldja meg az isten porló csontjaidat; fû, virág dúsan tenyésszen sírodon, égi harmat megfürössze, szellõ lágyan, szelíden suttogjon fölötte andalító regéket.

Legutoljára az aggteleki barlangban láttam, mikor a gimnáziumot elvégeztük s még egyszer kirándultunk társaságában a híres barlangot megtekinteni.

A vezetõ ezúttal egész új nyílásba vezetett, ahol egyszerre megállt egy tárgynál s így szólt:

- Íme az Ádám bocskora.

A tanár elnevette magát.

- Ejnye no… Most már elhiszem, hogy Ádám mégsem volt magyar ember. Mert nem járt volna bocskorban.

Ez volt az utolsó vidám szava, az utolsó mosolya. Midõn a barlangból kijöttünk, nagy mellszúrásokról panaszkodott. Elmentünk Rozsnyóra, ott ágyba fektettük, s még aznap kilehelte nemes lelkét tanítványaitól környezve.

II. AZ ŐSI CÍMER

Mikor Gábor elvégezte a kis megyei városkában a négy elemi osztályt és Földvárra került haza, akkor elõször kezdte élvezni a kéjt, amit az ismeretek utáni szomj szokott okozni.

A szünnapokat olvasással akarta tölteni s ezen elhatározását ki is vitte, csakhogy az olvasmányok, melyeket egy falujokbeli szûcs kölcsönzött neki, nemigen voltak épületesek és neki valók. Többnyire a ponyváról kerültek ki: Zöld Marci, s Palatinszky históriája volt bennök megörökítve. De Gábor jó nevelésû fiú volt és nem tudott lelkesülni a rablókért, akik a társadalmi rendnek felforgatói; fiatal lelkét azonban annál inkább felforgatták a többi történetek: »Hõs Szigfried« kalandjai vagy a »Brunswik királyé«, ki kicsinyelvén a középkori lovagfogalmak szerint a saját címerét: a sast kék mezõben, elindult villogló kardjával a világba fényesebb, kevélyebb címert szerezni: aranysörényû oroszlánt ezüst mezõben, s ki is vívta véres csatákban s diadalmas párviadalokban.…

A Gábor édesapja orvos volt, de elõkelõ, nemes családból. Nem volt sem nagyon vagyonos, sem nagyon szegény, de sok gyereke volt s ezek nevelése képezte fõgondját.

- Mindnyájatoknak adok jó nevelést - mondá -, s aztán nem bánom, ha nem marad is utánam semmi vagyon. A legnagyobb, a legbiztosabb vagyon a kimûvelt lélekben van.

Bárkay Miklós fiai egytõl egyig jól tanultak, s azon idõben, midõn Gábor, a legkisebbik a négy elemi osztályt elvégezte, már többnyire mind szárnyra voltak eresztve; az egyik aljegyzõ volt a megyében, a másik a törvényszéknél joggyakornok, a harmadik pedig éppen az orvosi cenzúrát tette. Ezekbõl már úr lesz valamennyibõl, s ha többre nem viszik is mint apjuk, de lejjebb sem szállnak.

A kis Bárkay Gábor lelkét, mint már mondtam is, nagyon felizgatta a Brunswik király históriája s ferde irányú nagyravágyást növesztett lelkében, a többi olvasmányok is hozzájárulván. Neki is kedve lett volna a dicsõségre, mint Brunswik királynak.

Csakhogy azt ma már másképp szerzik, mint vitéz Brunswik király mesés idejében. Ma már a szorgalom, munka az a mag, melybõl a hírnév rügyet ver, ágat ereszt.

De mit tudta azt a kis Gábor. Õ már egészen beleélte magát a Brunswik korába, s álmában sokszor ott szerepelt a vágy: szintén egy oroszlánt szerezni címernek.

Hányszor elábrándozott azon, ha õ is elindulhatna a világba s borostyánkoszorúval és új címerrel térhetne az atyai hajlék alá… Hogy dobogott a szíve, hogy ragyogott a szeme ilyenkor!…

Pedig neki és testvéreinek csakugyan elkelne az új címer, mert ez, ami van (hiszen ott függ az ebédlõszobában ezzel a körirattal: »Insignis Nobilis Familiae Bárkai - de Bárkány«) nagyon közönséges. Ki is látott valaha ilyet? Egy kecske sárga mezõben, amint egy zöld ágra kapaszkodik. Vajon micsoda hõsiességért kaphatta valamelyik szépapjuk?

Az alkalom nem sokáig váratott magára. Egy kis hiba maradt a fiú nyakában a tavalyi évrõl, ami most görgeteggé kezdett nõni. Hej, jobb lett volna azt még parányi hiba idejében elfojtani!

A dolog úgy történt, hogy édesapja a második félév elején bent lévén a városban, a tandíjpénzt átadta Gábornak, hogy vigye el a tanárnak. Gábor elvesztette a pénzt, kiesett a zsebébõl, s félt bevallani szüleinek. Minthogy a tandíjat sürgették, mikor egy hónap elején a kosztpénzt küldték be, abból fizette ki.

De most már csonka lévén a kosztpénz, a kosztosgazdánál mindenféle ürügyek alatt odázta el a dolgot, elõadta, hogy szüleinek most nincs pénze, várjon még egy-két hétig. S addig a két hétig elkallódott - garas garas után - az egész havi kosztpénz; pedig az már nagy summa.

A kosztosgazdát sem lehetett sokáig ámítani, szegény ember volt, s várt a pénzre; nem akart a szüléknek írni, minélfogva Gábor eladta összes értékes ruháit s úgy fizetett.

Közeledvén a vakáció, beküldték érte a kocsit. De hogyan menjen édesanyja elé ruha nélkül, mit fog mondani, ha a sok szép fehérnemût nem látja, amit tulajdon kezével varrt az õ kedves fiának.

Végre is nagy szorultságában egy hazugságra vetemedett Gábor, midõn hazajött: azt mondta, hogy ruháit a nagybátyjánál hagyta, ki a várossal szomszédos faluban lakik, s kihez a vizsga után látogatóba ment, mégpedig minden poggyászával, mert a szálláson kitelt az idõ; hogy pedig haza nem hozta, az azért történt, mert a kocsit nem akarta fárasztani egy kitérõvel a nagybácsi falujába.

A szülék elhittek mindent, s Gábornak biztosítva volt a jelen, - de elkeserítette a szünnapok és a szülõi szeretet összes mézét a jövõ elõérzete. Különben is tornyosulni kezdtek a felhõk, mert minden hiba megszüli a rossz eredményeket.

A Gábor édesapja levelet kapott a nagybácsitól, hogy meg fogja õket másnap látogatni.

Gábor elsápadt, midõn a levél tartalmát megtudta, most már napvilágra jön a hazugsága.

De a hiba olyan lemenõ, ami teljesen hasonlít a garádicshoz. Ha már megtette az ember az elsõ lépést, megint egyet lép: ott a következõ lépcsõ.

Elhatározta, hogy megszökik otthonról. - Hiszen van még neki egy nagybátyja, az igaz, hogy nagyon messze lakik, valahol a negyedik vármegyében, de már benne van, hadd jöjjön, aminek jönni kell.

Titokban összecsomagolta ami kevés fehérnemûje volt még, elvitte este a krumpliföldre és elrejtette oda. Éjjel még otthon aludt, s reggel - mint egyébkor - megitta a kávéját, s azután kiment.

- Halászni megyek - mondá a szolgálónak, s nem látták többé hónapokig.

Elrongyolva, mint valami csavargó, fáradtan, naptól elsütve, érkezett meg egy hét múlva a nagybátyjához.

- Hát te mit keresel itt? - kérdé az mogorván, amint megnevezte magát.

- Elindultam a világba, urambátyám.

- De miért? Minek?

- Dicsõséget akarok szerezni. Új családi címert a kecske helyett.

A nagybácsi kedélyes ember volt, elnevette magát s tovább vallatta a fiút, de az csak váltig amellett maradt, hogy neki semmi egyéb oka nem volt elhagyni a szülõi házat, mint hogy új címert vívjon ki a Bárkay családnak.

A nagybácsi levelet írt a szülõknek, tudakozódott náluk: azok felvilágosították s megírták, hogy látni sem akarják többé a rossz fiút. Hónapok múltak el, míg a bácsi végre kényszerítette a szülõket s azok újra befogadták a gyermeket.

Az idõ múlt, egy évet elmulasztott Gábor, mert már nem lehetett, késõ volt beíratni az elsõ latin osztályba.

Azt hát otthon kellett eltöltenie haszontalanul a falusi dologtalan gyermekekkel; a tanulástól egészen elszokott azalatt, pajkos lett s fölvette a parasztgyermekek vásottságát.

Midõn a jövõ évben beadták az iskolába, sehogy sem tudott megmaradni, kétszer is hazaszökött s kijelentette, hogy nem akar tanulni többé.

- Jól van! - mondá az apja. - Akkor hát mesterségre adlak.

- Nem bánom - felelé dacosan.

- Mégpedig legjobb lesz, ha szabó leszesz, legalább veled dolgoztatnak a testvéreid.

- Még szabó is inkább leszek, mintsem tanulnék.

Apja csakugyan a szabóságra taníttatta, de bizony még szabó sem lett belõle, csak olyan »fusser«, mint mondani szokták.

A kis városkában, hol testvérei, kik tanultak, köztiszteletben élnek, a legifjabb Bárkay valóságos csúfság tárgya.

»Kecske! Kecske!« - szoktak utána kiabálni a gyerekek.

Sõt még testvérei is gúnyolják:

- No, te ugyan szép õsi címert szereztél a Bárkay családnak! Az oroszlán helyett megdupláztad a kecskét.

III. AZ ELSŐ FORINTOS BANKÓ

Boldog idõszak volt, mikor még a krajcárt vagy hatost, ha véletlenül kezünkbe került, vagy ha a bácsi, néni elfelejtvén cukrot hozni a zsebében, egy-egy réz-, esetleg ezüstpénzzel kárpótolt s mi azt megnézegetvén, csalódva adtuk oda a mamának, mint valamely értéktelen tárgyat: egy színes kavics több örömet okozott. Egyet sóhajtottunk a bácsi és néni felé, kik elkényeztettek már ajándékaikkal, egy szemrehányó pillantás - és tovább folytattuk mosolyogva játékainkat. Mert a gyermekkor sóhaja és mosolya édes testvérek… ugyanazon a tõn fakadnak.

Ha elmondták, hogy csak azok a boldogok, akiknek sok a pénzük, elmondhatjuk talán már mi is, hogy a boldogtalanság a pénz értékének felismerésével kezdõdik.

A pénz az útlevél a szenvedések országába. Igaz, hogy megkönnyíti a szenvedéseket, kényelmessé teszi az utazást, de mennyivel jobb, aki a mennyországban van, ahol nem kell útlevél, hol rózsák nyílnak, angyalok énekelnek, aranyszárnyú pillék röpködnek, a föld illatot lehel, a napsugár arany szálakkal fonja körül a boglyos gyermekfejeket.

A falusi gyerekek tovább élvezik e szép kort, õk tovább láthatják mennyországnak a világot, zúgó fenyvesek közt vagy a végtelen rónán, mint a városok gyermekei, kiket a kalmárkodás, a városok pezsgõ kereskedelmi élete hamar megtanít a pénz értékének felismerésére.

A nagy falak, melyek elzárják a mosolygó kék eget, a kövek, melyek elburkolják a földet s útját állják erõszakkal a füveknek, nem barátai a gyermekeknek. A garasok és hatosok, melyek ártatlan gyermekörömeik közé tolakodnak, az ördög karikái, melyekre - mint a cérnaszálak - rátekerõznek a szenvedélyek…

Egészen más a falusi gyermek élete.

Íme, nézzük meg a Kampós Gábor községi jegyzõ úr két fiát. Pista, aki még csak hatéves, azt a bolondságot követte el ma reggel, hogy levette az asztalról a mama arany fülbevalóit (mert minden fényeset meglát, mint a csóka) s odakint játszás közben elcserélte két fazékfüllel, melyeket a Bodnárék Jani fia hozott, s melyek közül zöld színû lévén az egyik, piros a másik, éppen beváltak a jegyzõ Pistájának lóállományába.

Szép négyesben jártak most már, mert kettõt már tegnap szerzett az Anna szolgáló kegyelmébõl, ki egy nagy kantát összetört.

A szülék alig bírtak rájönni, hova tûnhetett el az értékes ékszer. Nem is tudták meg addig, míg mérgesen keresték, hanem mikor aztán annyira lecsillapodtak, hogy a kis Pistával játszaniok lehetett, az kivallotta a jó vásárt, amit csinált.

A szülék azt mondták haragosan: »Oh, te kis ostoba!« És inkább mondhatták volna mosolyogva: »Oh, te boldog angyal!«

Bezzeg a nagyobbik fiú, az oskolás Gyuri, az már meg tudja becsülni a pénzt.

Mikor az apja a városba bevitte, egy újdonatúj ropogós forintot csúsztatott a markába.

Az édesanyja már otthon egy külön bõrzacskót varrt ennek a forintnak. A zacskót egy zsinór húzta össze, mely oly hosszú volt, hogy a nyakában hordhatta Gyuri, az inge alatt.

Ott is hordta a kámforgolyókával együtt, melyet azért kötött oda mindenre vigyázó édesanyja, hogy a ragadós nyavalya ne fogja az õ kedves fiát.

A Gyuri ott érezte nyakában az egy osztrák értékû forintot és nem bírt rajta venni semmit. Pedig úgy szerette volna értékesíteni valamiben. Teljes lehetetlen volt. Azok a dolgok, amik neki örömet okoztak, mind nem kerültek pénzbe, a szorgalmas tanulás, a kötelességek pontos teljesítése, mind lelki örömet szerez, de pénzbe nem kerül.

Mikor karácsonykor hazajött, azonmódon ott volt a forintja a zacskóban.

- Hát teneked még mindig megvan a pénzed? Nem váltottad fel? El nem költötted.

- Elfelejtkeztem róla - mondá Gyuri.

- Attól félek, fösvény zsugori lesz ebbõl a gyerekbõl - jegyzé meg az apa -, azt nem szeretném. A pénz arra való, édes fiam, hogy okkal-móddal élvezzünk véle.

Pedig Gyurinak igaza volt, midõn azt mondá, hogy elfelejtkezett róla. Hiszen falusi gyerek volt õ maga, a pénz pedig az elsõ forint.

De hát, én istenem, mire is költsön az ember annyi rengeteg pénzt?

A krumplicukor csak egy krajcár, a pattogatott kukorica is csak egy krajcár, márpedig egy krajcárért csakugyan nem érdemes felváltani egy újdonatúj bankót.

Hanem most karácsony után már csakugyan felváltja. Van is kinézett tárgya a cukrászbolt kirakatában: egy huszár lóháton, cukorból. Csakhogy az talán száz forint is.

No mindegy, megkérdezi, hátha csak egy hatos vagy ötven krajcár. Eddig is szerette volna tudni, de nem mert bemenni abba a fényes, tükrös boltba, mely úgy néz ki, mint aminõnek a paradicsomkertet álmodja. Aztán az a fényesruhájú asszonyság, ki ott ül a cukrok között, olyan tiszteletreméltó alak, mint az árendásné-asszony ünnepnapon, bizony nagy bátorság kell, hogy õ azt megszólítsa.

Mikor karácsony után beviszi újra az apja, búcsúzáskor így szól, mikor már mindent szögrõl-végrõl megbeszélt: »Jól tanulj, tanáraidnak engedelmeskedjél, a gazdádnak is, a gazdád feleségének kezet csókolj, édesanyádnak minden héten levelet írj, - mert az anyád jobban szeret, mint ahogy érdemled; panasz ne legyen ellened, rossz hírt ne halljak, melegen öltözködjél, ha a gombod leszakad, mindjárt varrasd fel, úgyszinte a feslést is melegiben; ha beteg találnál lenni, fogadj egy embert és üzend ki, a csizmába dupla kapcát húzz, míg a nagy hidegek tartanak… Most pedig áldjon meg az isten, édes Gyurim! Húsvétkor megint bejövök. Addig is megint kapnál egy forintot, ha nem volnál oly nagy mamlasz, hogy nem tudsz a pénzednek ura lenni.«

Gyurinak nem az fáj, hogy nem kap egy forintot, hanem az, hogy õ együgyû.

Most már elhatározta tehát visszavonhatlanul a forint felváltását. Hanem bizony nehezen megy. Tízszer is kiveszi, meg visszateszi, olyan szépen mosolyog rá az a zöldség a közepirõl s azok a sisakos, rosszul öltözött asszonyok is alul olyan kedves ismerõsei otthonrul. Testvéreik, képmásaik ott vannak az édesanyja fekete kötésû kis imakönyvében. Tán ez is onnan került ki?

Sóhajtva teszi rá kezét a cukrászbolt kilincsére, szeretne még most is visszafordulni, de a jó pajtások, kiknek szándékát elárulta, ott állnak körben; most már nem lehet meghátrálni, ha csak nem akarja magát kitenni gúnynak, nevetségnek.

Az üvegesajtó kinyílik, Gyuri bent van a tündérteremben.

- Mi tetszik, úrfi? - kérdi a fényesruhájú asszonyság nyájasan.

Gyurinak a feje szédül, alig bírja kihebegni:

- Cukrot kérek, meg süteményt.

Keze, melyben a forintos van, reszket, de az asszonyság nem látszik ezt észrevenni, becsomagolja neki a kijelölt darabokat s visszaád a forintból.

Gyuri tántorogva, dobogó szívvel megy ki a boltból. Olyan zavart, hogy a kirakatba akar nyitni.

A társak ujjongva fogadják s vígan ropogtatják a sok jó süteményt.

De Gyuri amint egyet lép, mindig megcsördül zsebében az aprópénzt, vádolva szemrehányón:

- »Fölváltottad a forintot.«

De ez a hang egyre bágyadtabb, halaványabb lesz, a második forintnál már nem hallatszik.

A hatosok és veres pénzek örökké némák lesznek.

Az elsõ forint után sok forint következik, de egyiken sem, sok ezeren sem lehet venni egyetlen olyan boldog percet, minõ még az elsõ forint elõtt százával mért az idõ ingyen.

IV. AZ UTOLSÓ FORINT

A pénz okozza a legtöbb bajt és kellemetlenséget a világon, ha pénz nem volna, boldogabb lenne az emberiség és mégis a pénz szükséges eszköze a civilizációnak.

Bemutattuk elõbbi rajzunkban, milyen félve, tartózkodva, mondhatni megdöbbenéssel költi el az ember az elsõ forintot, de aztán akinek könnyelmû természete van, bezzeg sohasem jut eszébe többé lelkiismereti furdalásokat érezni, mikor a forintjai elröpködnek egymásután. Mert ha hajdanában gurult a pénz, most már repül; szárnya támadt.

Aranyos madár, melyet mindenki megfogni igyekszik, de a legtöbb azért, hogy nyomban eleressze.

Mindig visszataszítók a végletek; a pénzvágy is utálatos, de a tékozlás sem kárhoztatható eléggé, az arany középút a takarékosság.

Aki takarékos, az sohasem juthat el az utolsó forintig, annak nem szól ez a rajz.

Gimey János uram története van pedig ebben megírva.

Gazdag embernek a fia volt, hét faluban volt birtoka az apjának, mind ráhagyta. Gazdag, kövér szántóföldek, rétek, pénz, gulya, birkanyájak.

János úr Jancsi korában szintén félve költötte el az elsõ forintot, de aztán könnyedén, mint a többi, pazarló lett. Teli marokkal szórta a pénzt, mulatott, dobzódott, átkos szenvedélye belehajtotta a legkönnyelmûbb tékozlásokba.

Csodálatos lélektani jelenség az, hogy éppen a legkönnyelmûbb ember szereti a pénzt a legjobban. Az, aki okosan takarékos, annak tekinti, ami: egyszerû forgalmi eszköznek, melyre földi céljai elérésénél szüksége van, s melyet nem sajnál kiadni, ha és amennyiben e célokról van szó.

A szenvedélyek rabja, ki szenvedélyeit csakis a pénzzel elégítheti ki, érzi, hogy mindene a pénz, és mégis pazarolja.

Avagy a legnagyobb pazarló, a kártyás, vádolható-e azzal, hogy nem szereti a pénzt? Hiszen nem ülne le másképp kártyázni, nem érdekelné másképp az õrült játék.

A zsugori és tékozló közt sok rokonság van; ha lélektani rajzot írnánk, ki lehetne mutatni az érintkezõ pontokat, hanem mi csak egy igaz történetet akarunk elmondani.

Gimey János úr hogyan pusztult el, érdektelen volna apróra elbeszélni. Az elpusztulás a könnyelmû pazarlónál elkerülhetetlen következmény; az tehát nagyon közönyös, milyen módon. Ha a cseréptányér száz darabra törik össze, senki sem kérdezõsködik, hogy a cserépdarabok milyen alakúak. Elég tudni, hogy össze van törve a tányér.

Egy napon észrevette, hogy az adósság, mint egy tenger, összecsapott a feje fölött, el volt veszve. Birtokai zár alá kerültek és eladattak. Kétezer forint fölösleg jött be az árverésen. Ennyi pénze maradt, mikor már mindenkit kielégített.

Harmincnégy éves volt. Mit kezdjen õ, az úri élethez szokott ember, ilyen kis összeggel. Törte a fejét eleget, semmit sem bírt kitalálni, ami neki való volna. Végre is nem kezdett semmit, hanem az elõbbi életmódot folytatta.

Aki lefelé gurul a hegyen, nehéz annak megállani, de még nehezebb visszafordulni, mert azt ugyan megtette Bernáth Gazsi bátyánk (azaz legalább dicsekedett vele, hogy megtette), hogy leugrott a legmagasabb budapesti ház negyedik emeletérõl öngyilkossági szándékból, s mikor már lefelé esett, útközben a második emeletnél meggondolta magát és visszafelé fordult -, hanem Gimey Jánosnak nem volt hozzá sem elég lelke, sem elég ereje.

Elment lassankint a kétezer forint is. Mindig kevesebb-kevesebb lett. Aggódva nézegette, olvasgatta esténkint, midõn lakására tért s a mámor köde eloszlott fejébõl.

Szíve összefacsarodott, mi fog történni, ha már csak öt forintja lesz, vagy mikor már csak egy lesz…?

És még azután, mikor az az egy sem lesz?

Elsápadt, megremegett. A jövõnek elõre vetõdõ sötét árnyéka terhesen vonult kedélyére; leborult az asztalra korán õszülõ fejével s keservesen zokogott.

De azután reggel csak megint ott kezdte, ahol elhagyta.

Csakugyan bekövetkezett, s elõbb, mint hitte volna, hogy csak az utolsó forint szégyenkezett ott a pirosbõrû nagy tárcában, hol hajdan százasok, ezresek is megfordultak. Egy palota, ahol királyok laktak elõbb s ahonnan most a rongyos koldus is költözködik; az utolsó forint is elmegy gazdát cserélni, s üres lesz a ház örökre…

Átgondolta János egész életét, visszaidézte az arannyal, selyemmel átszõtt napokat, melyeket azért mégsem szépített meg igazi napfény.

Milyen hasztalan, milyen zavar volt egész élete.

Az »utolsó forint« visszavezette emlékeit az »elsõ forint«-hoz. Milyen út az, melyet megfutott azóta!…

A kétségbeesés, mint a saskeselyû, körmeit lelkébe mártotta és tépte, szaggatta szüntelenül egész éjjel. Rettenetes éjszaka volt, kísértetekkel teljes, iszonyattal gazdag. Látta a víziókat, amiket az önvád és a beteges fantázia teremt. Az ördögök tüzes szekeren robogtak el mellette s azt kiabálták:

»Ülj fel a szekerünkre, Gimey János! érted jöttünk.«

Fekete arcú, kiöltött véresnyelvû törpék táncolták körül egész éjjel és a bicskadobásban gyakorolták magokat. - Az õ szíve volt a céltábla. Miden hajításnál megreszketett, hátha átszúrják a pokolbeli szörnyek, kik szünetlenül vigyorogtak a szeme közé.

Majd egy irtózatos szelindek-kutya közelgett felé, melynek fejét álarc fedte, s talpaira oda volt ragadva az az utolsó egy forintos, melyet este még hazahozott.

Mikor reggel felébredt, hõsünk sápadt volt, mint a kísértet, szemei alatt pedig kék patkók. Az éjszakai ördögök lába volt ilyenekkel megpatkolva.

Nem volt már eszénél. Tárcáját nézte: ott-e a forint, ami a kutya bozontos lábaira volt tapadva. A forint ott volt, de olyan undorító a szaga…

János elrohant otthonról, s mikor megállott az utcán, most döbbentette csak meg igazán az élet, és a »mit kell tenni« nagy kérdése.

Megállt egy patika elõtt, éppen úgy, mint hajdan a cukrászbolt elõtt, az »elsõ forinttal«. Felváltsa-e itt? azon tûnõdött. Remegve tette kezét a kilincsre. Benyitott.

Volt egy készen tartott recept a tárcájában. Azt odanyújtotta a gyógyszerészsegédnek, s az csakhamar átszolgáltatta a vény szerinti szert.

- Mi az ára? - kérdé tompa, fojtott hangon.

- Hetvenhat krajcár - mondá a gyógyszerész s a visszajáró 24 krajcárt kiolvasta a pulpitusra.

János sóhajtva nézett az utolsó forint után.

Majd hazasietett a kis palackkal, s bevette az egész taralmát.

A palackban méreg volt; haldoklott, s haldoklás közben gúnyosan nézegette az utolsó 24 krajcárt.

- Éppen elég lesz koporsószögre.