FRIVOL AKTA²⁷

1882

Vagy négy éve lehet, mikor a megyei levéltárt selejtezték. A levéltárnok, Bogi János úr, ki keresztülbetûzgette a poros aktákat és a penészes pergameneket, egy nagy halomba lökdösve az elégetendõket s gyöngéd szeretettel rakva vissza a maradandókat, egy különös okmányt talált egy napon.

Egy négyszögletes, recés, elsárgult papírdarab volt az, szóról szóra e sorokkal:

Quétanczia

Egy barna hajadon leányzórul, melyet tekintetes Demes Ferencz várnagy úrtól hiánytalanul átvettem, kötelezvén magamat azt holnap, azaz die 18. Augusti ugyancsak hiánytalanul visszaszolgáltatni.

Datum, anno Domini stb.

Dézsy István, megyei jegyzõ.

A tekintetes úrnak a legelsõ dolga volt nagy szemeket mereszteni erre a különös dokumentumra, azután megtörülte a pápaszemét s még egyszer elolvasta.

De bizony megint csak az állott ott, hogy ez a hiteles nyugta a múlt századból egy leányzóról van kiállítva.

De hát bolond ez a vármegye, vagy mi? Soha ilyet, mióta a világ áll! No, ezzel az írással most már íziben át kell szaladni a fõjegyzõhöz. Most lássék aztán, mennyi van a káputban, mert a választókéban ugyan volt elég, mikor kikiáltották.

A fõjegyzõ megnézte az iratot és azt mondta, hogy ez nagyon furcsa, különösen is és minden tekintetben is furcsa egy eset lehetett, hanem hogy mi lehetett, azt voltaképpen tudni nem lehet. Még talán a vicispán se találja ki.

Nem is találta azt ki, de senki. Hetekig, hónapokig törte rajta fejét a municipium s végre is abban állapodott meg, hogy hohó, hiszen arra való a Tudományos Akadémia, hogy ahhoz is tudjon, amihez nem tud. Az Akadémiának kell hát elexpediálni menten; ott majd kisütik azt s még talán könyvet is írnak hozzá.

Nem tudom, elküldték-e, - de annyi bizonyos, hogy a vármegyének (istenem, mégis csak bölcs az!) helyes fiduciája volt, mert ha nem is az Akadémia süti ki a dolgot, de mégis itt az Akadémia épületében történik meg ezen nevezetes esemény földerítése - ha ugyan szívesek lesznek végighallgatni.

…Hát úgy volt az, hogy nemzetes és vitézlõ Bezerédj Gábor uram, nemes Esztergom városa kapitányának nagyon szép hajadon leánya volt.

Nem hivatkozhatom ugyan e tekintetben sem eleven tanúkra, sem báli referádákra, mert hiszen olyan rég volt, hogy az öreganyám is tán csak rövid ruhát viselt még akkor, hanem hogy szép lehetett, abból gyanítom, mert nagyon szerelmes volt bele a losonci városbírónak a fia, Dézsy István.

Hogy hol szerette meg, hol nem, alig lehet kinyomozni, mert az igaz, hogy akkor még nagyon messze esett nemes Esztergom városától nemes Losonc városa, csakhogy az is igaz, hogy a szerelem már akkor is vasúton járt.

Ha jól tudom, egy kicsit háborús világ is volt ebben az idõben: a királyné szép szemének néhány kiöntött könnycsöppjeért. Nagy jogcím. Valaha olcsóbban csináltuk: királynak kimondott kevély szaváért.

Hanem iszen ez nem tartozik ide, csupán annyiban, hogy a Bezerédj Ilonka kezét egy ármádiabeli dzsidás-kapitány kérte meg az apjától, miképp illõ, a háború utánra. Gábor úr odaadta nagy készséggel, mert a kapitány rangbeli ember, aztán akkoriban, a »nagy királyné« idejében az volt a bon ton, hogy német ember vegye el a magyar lányt.

Elõkerült, már hogyne került volna elõ erre a hírre Dézsy István a násznagyával egyetemben, de bizony csak hiába sírt, rítt a szép Ilonka, hiába mondott ékes dikciót a gyerek mellett nemzetes és vitézlõ Bajnok Péter uram, hogy így, hogy úgy, a fiúnak szép nexusa, s vicenótárius lévén a megyénél, jó hivatala van, bizony kosár lett annak a vége, aminthogy igaz is, mert egy négy lovon járó familia csak nem mehet egy két lovon járóba. Mégis csak szörnyûség, hogy egy Bezerédj-lányra is már mi mindenféle ember meri szemét vetni!

Hát vissza is mentek, el sem dicsekedtek otthon, mi járatban voltak. Elaludt a dolog. Ha lehetetlen, hát lehetetlen. Még az érdekeltek sem beszéltek róla többé.

Akkor még nem volt olyan fürge a pletyka. De a szerelem már akkor is fürge volt, virrasztani szeretett a halottjai fölött és nem egyszer támasztotta föl - egy lehelettel.

Történt pedig, hogy a dzsidás-kapitány hazatért a háborúból (dzsidás-kapitányok rendesen haza szoktak térni) s veszedelmesen közeledett az esküvõ napja. Masamódok, frájjok hónapokon át varrták a fényes stafírungot. Jaj, csak sohase hímeznék ki azt a fehér csipkét! Menyasszony fátyolnak szabták, szemfedõnek varrják… Tûszúrástól ujjuk bárcsak megdagadna, az a fehér fátyol hogy el ne készülne…

De bizony kész volt rajta a legutolsó öltés is. Még csak egy éj volt az oltárig.

Éppen az az egy éj, amelyen nyomtalanul eltûnt otthonról Bezerédj Ilona.

Pici lábnyomait a kerti homokban a szellõ befútta, galagonyabokrok, amint széthajoltak, hogy távozni hagyják, sugdostak magok közt, de el nem árulták. Országútnak pora sem vallott. Ha a porral együtt fölkap a forgószél egy hófehér pehelyt, ki tudná azt megmondani, hová teszi le?

A cselédlány ruháit szedte föl, hogy meg ne ismerjék; rövid perkálszoknyát, piros csizmát, rámásat, olajos kendõt a fejére. Hosszú ében-haját egy varkocsra fonta s vérpiros pántlikát közéje. Illett neki fölségesen.

Amint az országútra kiért, egyedül találta magát az éjszakában s a bõ piros csizma olyan kísértetiesen kopogott, csikorgott… Az a gyûrû pedig, a kapitány gyûrûje, úgy égette ujját, mint a parázstûz. Lehúzta s odadobta a bozót közé. Csak valami csóka találná meg, az talán örülne neki!

De most merre menjen? Az utat se tudja. Az utat? Miféle utat? Hát az utat oda, amerre õ lakik. Nem, nem, oda nem megy, azért sem oda megy, hanem csak arra felé.

Elindult sebesen, - de csakhamar kifáradt. Kis lábait feltörte a szattyán-csizma. Odaült a garád szélére pihenni és gondolkozni, hogy mi lesz most már õbelõle? S addig-addig gondolkozott, míg egyszer csak elaludt a garádban. A buja fû volt a párnája, s a mezei virágok, amint a hajnali szellõ megmozgatta, cirógatták szelíden. A kórók, bogáncsok árnyékot tartottak neki s irigyen eltakarták.

És jó bizony, hogy eltakarták, mert déltájban, mikor még õ mindig aludt, arra lovagolt a sebes staféta, levelet vitt a vármegyének Szügybe, hogy ha egy ilyen és ilyen öltözetû parasztleányzó találtatnék a nemes vármegye területén, az azonnal tisztes rabságba ejtessék s addiglan õriztessék Esztergom város költségére, míglen Bezerédj Gábor uram õkigyelme híradással lészen.

S ilyen staféta ment egyszerre mindenüvé. Amennyi csatlós csak volt, mind lóra ült ma reggel Esztergomban.

Pedig elég lett volna ez az egy is, mert már estefelé, alighogy visszament a futár, a vármegye foglya lett a szép parasztleány.

Éppen ebben a tájban esett az a nevezetes dolog, hogy (amint azt már megírtam egyebütt) egyetlen rabja sem volt a vármegyének, úgy kipusztította õket nemzetes Gerge István uram; de mivelhogy az volt a statutum: a rabok tartoznak söpörni a megyeházat, hát hogy az épület mégse maradjon rondán, a vicispán készpénzen fogadott egy szál rabot, s azt aztán, nehogy valamiképpen felmondjon, úgy elkényeztették, hogy nem bírt vele senki, belekötött az még a várnagyba is, nemzetes Demes Ferenc uramba.

És azt bizony el kellett tûrni szépen, mert várnagyot kap a nemes vármegye minden füttyentésre, de rabot… az egy kicsit nehezebben megy.

A fogadott rab, aki ott pipázott az ambituson s szidta a rossz kosztot, a féltékenység és irigykedés bizonyos nemével tekintett az új rabra, mikor a pandúrok a szolgabíró úr elé vezették. Maga a szolgabíró pedig, amint meglátta, elfelejté fölvenni a komoly »ex offo«-ábrázatot, hanem hirtelen odakapott a bajuszához, hogy megpederje.

Szép volt, nagyon szép volt a kis fruska, azokkal a tüzes fekete szemekkel s azzal az üde, fehér arccal.

Sehogy sem lehetett ezt a dolgot valami nagyon komolyan venni.

A szolgabíró mosolygott, a büszke címerek is mosolyogtak a falakon, a két kopott fejû oroszlán, mely a pajzsot tartja, mintha még jobban kitátotta volna a száját, a fõispánok mogorva arcképein a napsugarak nevettek pajkosan, csak a leány zokogott csendesen és nem akart felelni semmi kérdésre, sem a nevét nem mondta, sem azt, hogy miért üldözik.

Hanem hát az nem is valami nagyon szükséges, iszen majd tudni fogja azt Bezerédj Gábor uram, aki elfogatta. Értesítették már, holnap délre, ha siet, megjöhet a lovas drabant a válasszal. Addig is átadták a leányt a várnagynak, csukassa be a legtisztességesebb cellába és adjon neki ennivalót.

Volt öröme Demes uramnak, egészen nekilágyult. Hogyisne! Mikor most egy valóságos rabja van, az igaz, hogy az is tulajdonképpen az Esztergom városáé, de igazi, valóságos; aztán milyen takaros, az Isten is arra teremtette, hogy a vármegyeház udvarát seperje, s most már el lehet csapni azt a részeges gazembert, a fogadott rabot.

Meg is hagyta a kapuõröknek, hogy ha a fogadott rab, mint rendesen, ez éjjel is ki találna maradni a »Leveli Békához« címzett átellenes csapszékben, hát be ne eresszék, akármint dörömböznék is a kapun.

Azután fellármázta az egész megyeházat, sorba benyitogatott a hivatalszobákba:

- Rabunk van, gyerekek! Egy madonna! Ha mérget kevert-e, lopott-e, rabolt-e, nem tudom, hanem annyi bizonyos, hogy az ábrázata nagy segítség az ördögnek. De már azt megnézzétek, he! Be lehet látni a rostélyos ablakon.

Nem kérették magukat a fiúk sokáig. Dézsy István pláne ott is maradt; az õr legalább azt jelentette a várnagy úrnak, hogy a tekintetes aljegyzõ úr kinyittatta magának a börtönajtót s most ott diskurál a leánnyal.

- Ugye, he! Ejnye fikom, fikom… Amely vászonszemélyre én kimondom, hogy szép, hát abban ugyan még a püspök sem tehet diffikultást.

Az öregúrnak kedvence volt Dézsy. Türelmetlenül várta visszatértét, fel-alá sétálgatva az udvaron.

- Te vagy, Pista? - kérdé az esti szürkületben a börtönök felõl közeledõ sugár alaktól.

- Én vagyok, Feri bácsi - felelte az reszketõ hangon.

- Hehehe, kópé! No, hát mit szólasz hozzá? Jó falat, ugye? De nini, hiszen te egészen föl vagy izgatva.

- Csinos, nagyon csinos - veté oda Dézsy fojtott hangon, karját a várnagyéba fûzve.

- Ej, ej, gyerek! Eddig rá sem hederítettél a fejérnépre. Kezdjük ugye felejteni Ilonkát… gondolom, Ilonkának hívják…

- Ühüm.

- Persze, hogy ühüm. Persze, hogy persze. Ámbátor, ha alaposan meggondoljuk, de egyébiránt is nem különben voltam a szerelmeimmel magam sem.

- Egy nagy kérésem lenne, Feri bácsi.

- Nos?

- De nagyon nagy… aztán meg némileg hivatalos.

- Ha hivatalos, akkor hivatalosan intézzük el.

- Adja ki nekem ma éjszakára azt a leányt.

- A leányt? Azt a leányt?

Az öreg Demes szájából még a tajtékpipa is kiesett arra a kívánságra, olyan jóízû nevetésre fakadt. Harsogott bele az egész udvar.

- Azt a parasztleányt? Hát már kicsináltad vele? Ejnye fikom, fikom! Hát olyan hamar ráállt? Ejnye, kópé, kópé! Persze, hogy persze. Hanem hát hova gondolsz, az istenért? Hiszen csak oda nem adhatom a vármegye rabját - aztán mélabúsan hozzátette - mindjárt az elsõ napon.

- De mikor én magam is a vármegye embere vagyok, bátyám.

- Iszen az is igaz, persze, hogy az is igaz.

- Aztán meg hazahozom holnap.

- Iszen igaz, igaz… - dörmögé az öreg, elgondolkodva -, de tudod, öcsém, én nagyon pedáns, pontos tisztviselõ vagyok. Szeretem a rendet s a világért sem engedném meg, hogy…

Dézsy elsötétült arccal sóhajtott fel.

- Hogy én rólam azt híreszteljék, könnyelmûen viszem a vármegye dolgait. A megtestesült szigor áll elõtted, édes öcsém, ne is vedd, mondom, rossz néven…

- Nem is veszem - dadogá István szórakozottan.

- Ne vedd, mondom, rossz néven, ha egy kis írást veszek tõled a leányról… tudod, a forma végett.

Dézsy Pista majd elrikkantotta magát örömében erre a mentegetõzésre.

- Gyere be a szobámba, írd meg ott a nyugtatványt, hogy átvetted. Amikor aztán visszahozod, ne félj, átszolgáltatom az írásodat. Forma biz ez az egész, de ha már egyszer ilyen vagyok, hát ilyen vagyok. S még sincs irántam elismerés a vármegyénél.

.......

Szóról szóra ekképp történt. Így vitte ki szépszerével a fogságból Bezerédj Ilonát Dézsy István. Vissza sem is hozta többé. Még az éjjel útra keltek a Szepességbe, harmadnapra már meg is esküdtek ott valahol.

Hogy ím másnap ott termett nagy sebbel-lobbal tekintetes Bezerédj Gábor uram, meg a dzsidás-kapitány a leányért, az öreg Demes bácsi megértvén kívánságukat, nagy lelki nyugalommal bólintott a fejével, mondván, hogy a dolog egészen rendben vagyon.

A rab ugyanis nincs meg a maga valódiságában, hanem a hiteles quétancia róla, az ott van a fiókban. Ha a vicejegyzõ netalán elsikkasztotta volna a rábízott tárgyat, hát arról õ nem tehet. Arra megint egészen már a forma.

Gondolom, történt is valami: Dézsyt, úgy rémlik elõttem, tiszti kereset alá vonták, sõt fel is függesztették sikkasztás miatt. Meglesz ott arról valahol a jegyzõkönyv… talán fent, a legfelsõ polcon - csak tessék átkutatni!