|
A brézói ludakról az mondatik a nagy szárazság idejébõl,
hogy - mert nem ittak, csak ettek - mind kivesztek.
Okos ember az oktalan szárnyas állatoktól is tanulhat. Aztán
nem is olyan közönséges lények azok, ha jobban meggondoljuk. Mert ha nem
vesszük ki azt az elavult cselekedetüket, hogy a Kapitóliumot megmentették, de
már az irodalmi érdemeik elõtt illendõ meghajolni, mivelhogy az õ tollaikkal
írták sok idõn át azt a tömérdek könyvet, melyekben benne vagyon az egész világ
bölcsessége.
Hát még a derék brézói ludak! Ezek a halálukkal is egy nagy
bölcsességet pecsételtek meg, hogy inni okvetlenül kell.
Ludak voltak és lesznek mindig Brézón, sõt a Mák Sámuel
udvarán is ott gubbaszkodik kettõ, de már ezek mégsem a régi, az úttörõ brézói
ludak, melyek meghaltak, hogy nem ihattak.
Vigyázott ennélfogva Mák uram, a szûcs, hogy úgy ne járjon,
s ivott eleget. De meg is volt a jótékony következése, hogy egész ekkoráig nem
halt meg. Olyan eleven piros, mint a makk. Hanem az is igaz, hogy mindenét
elpusztította az úttörõ ludak sorsának elkerülésében, nincs annak egy garast
érõ jószága, mert az a két lúd sem az övé; Piroska lánya örökölte nagynénjétõl,
a takácsnétól, isten nyugossza meg ott, ahol van.
Nagy öröm volt az, mikor hazahozták… Még jóformán csak
libaszámba mentek szegénykék; az igazi tolluk, szürke az egyiké, fehér a
másiké, most kezdte befedni a selyempuha zöldes pelyhet. Kedvesek, jók voltak.
Pici sárgaszegélyes szemeikben, amik olyanok, mint egy serét, valami nyájasság,
szeretet csillogott, mikor kis gazdasszonyukra vetették.
És vidám lett az udvar tõlük, a korhely szûcs labodával,
fûvel fölvert udvara. Tessék, milyen jó az most a ludaknak! Ha a pázsitra ülnek
szenderegni, hosszú füvek, kórók amint elfedik õket s gyöngéden cirógatják, nem
látszik ki belõlük semmi, csak a csõrük, az pedig úgy veszi ki magát messzirõl,
mint egy-egy tulipán-virág. Már csak nagy boldogság az, hogyha valakinek két
valóságos eleven libája van!
Azok a takaros sárga lábacskáik (no, hát nem éppen olyanok,
csakhogy sokkal szebbek, mint a tiszttartó kisasszonyok legyezõi?), az a
nyúlánk nyakuk, szelíd okos fejük… istenem, istenem, csak búbja is lenne
legalább az egyiknek.
És mi minden lehet majd ezekbõl! Pehely, tollu, abból azután
tollfosztás; minden esztendõben meg lehet õket kopasztani, míg egy rettenetes
dunyha lesz belõle… de egy olyan nagyon nagy dunyha, hogy még tán férjhez is
lehet vele menni.
Mák Sámuel azonban, aki latin iskolákat járt ember vala, s
tanáccsal bõvelkedõ mindennemû dolgokban, egész másképpen vélekedett.
- Minek lábatlankodnának itt, édes fiam? Meg kell õket
semmisíteni. A lúd halandó jószág, kis pintyõkém! Magamagától halandó, azt
mondom.
Piroska ijedten nézett fel ilyenkor az öregre.
- Megelõzni tudni a halált, az a virtus, hehehe. Két-három
hétig hizlalod, az egyiket azután becseréljük borért a korcsmárosnénál, - a
másikat pedig megesszük. Lám, azok a régi brézói ludak… ha azokat is inkább
megették volna az õsapáink!
A gyermeklány sóhajtott, azután engedelmesen lehajtotta
fejét s e naptól kezdve tömni kezdte kedvenceit.
Most látta csak, milyen nagyok, milyen szépek! Az idegenek
is megbámulják. Még maga az ispán úr is (nyájas, jó ember az, vele is hogy
elbeszélget néha), ha arra megy, rendesen megáll a kerítésnél s úgy elnézi
azokat a ludakat, hogy szinte rájuk tapad a szeme.
No, de meg is érdemlik. Kivált a fehér. Mikor az a bohó lány
felgyûri szoknyácskáit kissé s keresztülteszi a nyakán gömbölyû rózsaszín
lábait, érdemes megnézni, mert akkor látszik meg igazán, milyen vakító fehér a
tollazata. - Ami nagy ritkaság, az nagy ritkaság!
- Ejnye, te Piroska - szólt a nyalka ispán -, hát a
szájadból itatod õket!
- El vannak kényeztetve, szegénykék. Ugye hogy el vagytok
kényeztetve? Ugye, ugye?
Vizet vett a szájába, azután lehajolt, egészen hozzájok
hajolt, hosszú fekete varkocsa válláról lefordult és a földet seperte. Ej,
bizony túlságos pompa az a földnek! A ludak csõrét a szájába vette, az
összecsucsorított vérpiros ajkak közé s onnan engedte õket inni. Való is
azoknak olyan tündérvályú!
Az ispán meg volt igézve.
- Gondoltam valamit, Piroska. Hallod-e? No, hát ide nézz,
ide hallgass legalább. Mit gondolsz, ha én téged szolgálatba vennélek?
- Semmiféle nemzetségem sem szolgált - felelte Piroska
dacosan és az ajkaiba harapott.
- De hát mit csinálsz itthon? Hiszen éhen haltok.
Elsápadt, elfordította fejét, könnycseppek szöktek gyönyörû
fekete szemeibe.
- Mi köze ahhoz magának? - S most már haragban égett a bûvös
szempár.
- Az a közöm van, hogy tetszel nekem… szeretlek, Piroska.
Tetszel nekem ezekben a rongyos ruhákban is. Hej pedig, be százszor különb
volnál, ha patyolat-ingvállból kezdõdnék tejszínkarod, ha selyem mellénybe
szorítnád sugár derekadat…
Bíborpirossá lett az arca, szemérmesen lesütötte szemeit, s
egy ijedt rántással húzta le perkál-szoknyáját a meztelen lábszáraira.
- Ne beszéljen - hebegé -, ne is beszéljen…
- Hát nem tetszem neked, Piroska? Valld meg, hogy ki nem
állhatsz.
Lopva indítá el szelíd, ábrándos tekintetét a kérdezõre, s
azután, mint aki bûnt követett el, mélyen a földre szegzé, miközben kecsesen
rázta szép fejét. A gazdag hajfonat észbontón himbálózott a nyaka körül.
- Nem, nem, nem. Nem szeretem magát.
- Pedig, ha ösmernél, Piroska… ha kiösmernél… tudom,
eljönnél hozzám.
- Nem biz én! - veté oda durcásan.
- Márpedig bolond madár az, húgom, mely az akácfán ül, mikor
a rózsabokorra szállhat.
Piroska csengõ kacajjal, menyecskéktõl tanult hamis
kacsintással mondá:
- Tövise van annak…
Majd hozzátette mélabúsan, álmodozón:
- Begyepesedhetik a maga udvara, míg én oda belépek.
- Miért? Mondd meg, miért? - faggatá az ispán lázas
zavarral.
- Mert, mert… hát csak kimondom,… azaz, hogy azért sem
mondom meg. Szégyellem megmondani…
- Eredj, te gyáva!
- No, hát azért, mert félek magától… mert tudja, no… mert én
már nagylány vagyok.
Aztán kislányos naivsággal folytatá elkényeztetett
mazna-hangon, a kezét bágyadtan hátraeresztve, mint egy tört szárnyat:
- És maga mindig olyan furcsán néz rám, de olyan furcsán,
hogy attól félek…
- Mitõl? - lihegé a férfi, egészen kipirulva.
- Hát bizisten attól, hogy talán…
Balvállára hajtotta fejét s egy hunyorítással negédesen
szólt oda:
- Hogy talán meg is enne.
Az ispán lehúzta kalapját szemére, s szenvedélyes, fojtott
hangon fenyegette meg elmenõben.
- Eltaláltad, Piroska! Éhes vagyok a csókodra. Vigyázz, ha
valaha egyszer kezembe kerülnél…
Elment. Ugyan eljön-e majd holnap ilyenkor megint? Pi-pi-pi!
Aranyos ludaim, meg tudnátok-e mondani? No, ugye, hogy nem tudjátok.
Azok a nyakukat nyújtogatták s olyan szomorúaknak
látszottak, mint Piroska. Nem is tréfadolog ott ülni abban a siralom-kosárban!
Ennél már csak az õ sorsa rosszabb, az õ nagyon szomorú sorsa; hogy miért is
nincsen patyolat ingválla, virágos selyem pruszlikja?
Még észre se vette, amint kikelt, nõnie sem kellett,
mindjárt hulló virág lett ez a nagy vágya. Hogyan vegyen õ ennyi kincset?
Hm! Ha tán eladná a ludakat? Nem… azoktól, érzi, nem tudna
megválni és elég sem lenne két lúdnak az ára; de ha abból a kettõbõl esztendõre
ilyenkor tizenkettõ volna s rá egy évre még több…
Ennek a mesés gazdagságnak az elõre vetõdõ fénye be mindjárt
megváltoztatta.
Apró lábaival messze gurította a borító kosarat s szabadon
eresztette a ludakat. Hadd éljenek, enyimek, szeretem õket.
Azok sápogva körülrepdesték, utána szaladtak, amerre ment s
tenyerébõl kapkodták a tengeriszemeket.
Dagadozott szíve a boldogságtól. Azt hitte, a libák
szabadulásának örül, pedig lehet, amelyikben százszor szebb lesz, annak a
képzeletbeli halavány virágos pruszliknak örült úgy.
De nem örült sehogy sem a vén Mák e fordulatnak s minden jó
mondását elõszedte a ludak életbenmaradása ellen.
- Elpusztul az a ház, fiacskám, amelynek pávája és
jegenyefája vagyon; ami pedig annyit tészen, hogy ahol fölösleges állatok és
növények tenyésztetnek. Aztán te csak képzeled azt, hogy a cifrálkodás, a
pruszlik kell; más valaki kell neked, más valaki.
Elpityeredett erre a nagy gyanúra Piroska s zokogva menekült
a kertbe, de bizony csak utána ment Mák uram oda is.
- Aztán ma már nem is viselik azokat a virágos pruszlikokat.
Hol láttál, kin láttál olyat? Azt mondod, hogy a Tomor Katán a nagymisén? Aj,
haj! Ha a Kata se tehetné? Két szessziója van az apjának. Bolond volt az egér,
fürjecském, hogy mikor a lovat patkolták, õ is odanyújtotta az egyik lábát.
Olyan kenetteljesen tudott beszélni, hogy az orgonafa
gallyai is neki bólingattak s telehintették ingyen a Piroska haját és ruháit
halavány virággal.
- Boldog az, akinek semmije sincs. Nyugalomra fekszik,
nyugalomra ébred, senki sem lopja el semmijét. Meglásd, azok a ludak még valami
bajt hoznak rád így elevenen.
Aminthogy ott is leselkedett már a nagy baj a küszöbön.
Mire visszajöttek a kertbõl, hírük-hamvuk sem volt a
ludaknak. Ellopták-e õket, vagy magoktól mentek-e ki a nyitott kerítésajtón,
nem tudhatni?
Az öreg a felsõ utcának szaladt, minden jövõmenõtõl
tudakozódva, Piroska az alsó véget járta, ijedten kiabálva:
- Csutt, csutt, csutt! Hol vagytok, kedveseim? Gágogjatok,
aranyosok, gágogjatok!
De az aranyosok nem hallották, messze voltak innen szomorú fogságban.
Ott érte õket a csõsz a tilosban, állítólag az urasági káposzta-palántát
csipkedték (oh, a bolondok, nem tudtak valami szegény ember földjére menni?),
behajtották az ispán udvarára.
Ott pedig - minden ember tudja a faluban - statárium van;
amelyik állat bekerül, ha az ispán úr haragos, nem szembesítik azt többé az
életben a gazdájával, hanem kitekerik a nyakát.
- Menjen, édesapám, de azonnal. Vigye el a nagykendõmet
zálognak. Édesanyám után egyetlen jószágom.
A szûcs hímezett-hámozott, nem merte bevallani, hogy a
nagykendõ sorsa már egészen más fordulatot vett, úgy tett, mintha bemenne érte
s mintha vinné a krispin alatt.
Piroska alig bírta kivárni. Azalatt összefutottak a közeli
szomszédok és vigasztalták. Kátyik Jánosné meg merne, azt mondja, esküdni, hogy
a ludak nem voltak a kárban; az útról hajtatta be az ispán. Meg ne mozduljon
innen, ha másképp történt. Csoma Gergelyné meg azt hallotta, mikor otthon így
szólt a cselédjeinek: »Megölöm, aki ezeket a ludakat kiereszti.« Sóbálvánnyá
váljék, ha szóról szóra nem így volt!
De íme, itt jön már Mák uram is - a ludak nélkül. Az bizony,
a lelkem, úgy nézem, felhörpentett valahol!
- Élnek-e? - kérdé mohón Piroska, eleibe szaladva.
- Az voltaképpen nem tudatik - hörgé a szûcs tántorogva.
- Hol vannak? Mit csinálnak? Mért nem hozta el? - sürgeté
Piroska a választ aggodalommal.
- Mert az izé… nem adta ki. El fognak veszni, elpusztulnak,
mint izé… mint az õs ludak.
- Micsoda, nem adta ki? - gyulladozott Kátyik Jánosné. -
Hallod ezt, húgom, nem adta ki. De már ebben a dologban megmutatnám! Ha neked
volnék, olyan igaz, mint hogy Kátyikné a nevem, fölmennék magához a királyhoz.
Mert ez már mégis nagy cudarság!
- Hamar a kendõmet - vágott bele hirtelen Piroska. - Majd
hazahozom én õket, majd beszélek én azzal az ispánnal.
- Úgyis azért nem adta ki, mert azt kívánja, hogy izé… hogy
te menj értük - hebegé Mák, aztán hozzátette: - Jó bora van… nagyon pompás bora
van.
- Én menjek? Mondta? No, jó. Elmegyek hát. Voltam én már
nagyobb úrnál is.
Alkonyodott, mikor elindult. Éppen a harang is kongott a
toronyban, mire a Gyepüék pajtájához ért; fönséges komoly szavát darabokban
kapkodta a hirtelen támadt szél; ott zsongott a hang feje fölött: »Ne menj… Ne
menj!« Balról az illyei erdõ zúgott haragosan. A Kaziék lészájából egy gyík
mászott elõ a gyalogútra, keresztülment rajta, s ni, a csúf szörny, hogy
ránézett apró szúrós szemeivel Piroskára, aztán megint visszacsúszott a
sövénybe.
Túl a tisztáson, az átjárónál vadrózsabokor ága
belekapaszkodott a ruháiba. A szél is addig játszott a szoknyácskáival, addig
csapkodta arcába a kötényét, míg egyszer csak leoldta s elkezdett vele röpülni
- visszafelé.
Megfordult a leány és meghökkent. Istenem, istenem, hátha
mégse lesz jó elmenni! Tövise van a rózsabokornak! Elszorult a szíve s elfogyott
a bátorsága, míg a köténye után futott.
És mégis. Hiszen csak nem hagyhatja ott az egyetlen
jószágát, örömét? Tán már nem is élnek, megölték õket. Jaj, csak el ne késnék.
Aztán meg úgy húzza, de úgy húzza oda valami titkos érzés… azok iránt a ludak iránt.
Most már futott, míg odaért. Belesápadt, mikor a kezét ki
akarta nyújtani, hogy rátegye a kapuajtó kilincsére. Milyen némaság van ott
azon a palánkon belül! Ismeretlen félelem gyötrelme. Egész teste reszket, a
lelke is fázik. Bemenjen, ne menjen!
Mit is mondott délben az ispán? »Vigyázz, ha valaha egyszer
a kezembe kerülnél.«
No, hát éppen azért sem fog vigyázni. Merész elhatározással
megfogta a kilincset.
Jaj, olyan hideg volt az a vas! Összerázkódott. Jaj, olyan
volt, mint az a gyík, amelyik az úton ránézett.
Visszarántotta kezét, késõ már, észrevették, valami mozog
odabent. Mint a tévelygõ bárány, szorongva lapult a deszkákhoz s hallgatódzott.
Nem volt az senki, tán egy macska, vagy tán… nos, miért ne lehettek volna éppen
a ludak is?
Önkéntelenül fölágaskodott a palánkon s bekiáltott édes
hangján:
- Biri, biri! Hol vagytok, gágogjatok!
Hát erre valami lassú sziszegés támadt bent eleinte, mintha
tanakodnának, amit lúdlábak robaja váltott fel, majd ebben, majd abban a
szögletben, csõrük koppanása a kerítésdeszkán, míg egyszerre megcsattant lomha,
esetlen szárnyuk a levegõben s a palánk fölött rettenetes gágogással átröpülve,
oda bukdácsoltak a Piroska lábaihoz…
- Oh, ti kedvesek, okosak! - sikoltott föl a lány örömteljes
ámulattal, s amint azok pihegve, szárnycsattogva hízelkedének neki, hirtelen a
hóna alá kapta mind a kettõt s elkezdte õket maga magával együtt ringatni
jobbra, balra.
»Hajsó, hajsó! kis babák, drágaságok!«
Egyszerre letette õket, s arca, hangja szomorkás kedvtelen
kifejezést öltött.
- Elszöktetek? Megszabadultatok? Haza akartok vinni? Hát
igazán akarjátok, hogy hazamenjek? Jó, nem bánom.
Megsimogatta tollaikat gyöngéden, szeretettel.
- Lássátok, megteszem a ti kedvetekért.
Elindult velök. Azok szépen elöl mentek, a nyakukat
nyújtogatva és sziszegve.
A Nagy Gáborék földjén megállt. A ludak csak tovább mentek
elõre maguktól. Piroska visszanézett arra a fehér cserepes ispánházra, aztán
ingerülten lehajolt s egy rögöt vett föl, hogy megdobja vele a ludakat.
- Hát ki mondta nektek - szólt utánok szemrehányó panasszal
-, ki mondta, hogy magatoktól szabaduljatok meg?
A rögöt még kisebbre morzsolta el mérgesen összeszorított
markában. Nem, mégsem bántja a szegény állatokat. Meglóbázta karját s megdobta
azt a csúf vadrózsabokrot, mely erre jövet útját állta.
Egy pici madár repült föl onnan megriasztva. Szegény madár!
Nem szívesen hagyhatta ott a rózsabokrot!
Utána nézett, míg csak láthatta. Hitte… talán tudta, hogy visszafordul.
|