|
Adósságot csinálni nem volt olyan nehéz soha, mint most, de
viszont adósságot nem fizetni sem volt oly könnyû soha, mint most. Hja, uraim,
tisztelt gavallérok és kaszinói tagok, az volt még csak az alávaló korszak, míg
az adósok börtöne egzisztált.
Pedig egzisztált. Az embert a pezsgõpoharaktól sokszor
odahurcolták a négy fal közé, míg aztán a nagybácsi ki nem váltotta - már
akinek volt nagybácsija.
A hitelezõnek joga volt akkor nemcsak az ingóbingóságokra és
az ingatlanokra, hanem az adós személyére is. De azért a szenvedélyes
adósság-csinálók akkor sem retiráltak, hanem kötötték nyakra-fõre a
kölcsönöket. Látszik, hogy ez a tulajdonság örök s benne leledzik az emberi
természetben õsidõktõl fogva.
Voltak aztán olyan idõpontok is, hogy míg Bécsben megvolt az
adósok börtöne, addig Magyarországon már eltörülték. Csodálatos, hogy ebben az
idõben nem szaporodtunk fel tizennégy millióból legalább száz millióra.
De éppen az ellenkezõ történt. A mi derék mágnásaink akkor
is ott csinálták - alkalmasint csupa sportból - az adósságot, ahol az nagyobb
veszedelmekkel járt. Párizsban, Bécsben hányták-vetették magukat a hazai föld
kegyelmébõl egy darabig, azután a hazai föld rovására, végre pedig föld nélkül.
Ilyen volt Bécsben többi közt báró Karvázy Domokos, az igazi
nevét nem írom meg, mert most együtt szoktam dominózni az öreggel s még
megapprehendálja, hogy fiatalkori kalandjait napvilágra hoztam.
Fiatal, tüzes gyerek volt még akkoriban az én
összetöpörödött öregem s olyan furorét csinált a bécsi leányok közt, mint egy
Alkibiades.
Csakhogy az asszonyok már akkor is sokba, nagyon sokba
kerültek - kivált Bécsben. Még ha nem voltak is színésznõk, de hátha még
színésznõk is voltak hozzá.
Márpedig Karvázynak csak az ilyenek tetszettek. Szerzett
négy év alatt annyi illatos levelet, hogy odahaza az õsi levéltár bikkmag ehhez
a töméntelen papiroshoz képest, de adósságot is szerzett annyit, hogy az õsi
szilvafáknak, ha minden levele ötforintos bankóvá lenne, se futná ki.
A nagy uraskodás kezdett lassankint összeesni. Már-már
lehetetlenné lett betartani a terminusokat. A hitelezõk között olyan nyüzsgés
támadt, mint a megbolygatott kaptárban. Ezeknek a derék embereknek megvan az a
tulajdonságuk, ami a köszvényes lábnak: legelõbb veszik észre az idõváltozást.
A báró úr kellemetlenül érezte magát Bécsben. Úgy volt ott,
akár az üldözött vad, szeretett volna elillanni, de már nem lehetett, minden
lépését õrizték, s ha ilyetén kedvet talál vala tanúsítani, besétáltatják az
adósok börtönébe.
Desperátus helyzet volt biz ez! S teljes lehetetlenségnek
látszott kimászni belõle.
Még csak egy utolsó stádium volt a börtönig. Ezt az utolsó
stádiumot pedig úgy hívják, hogy »vármegye-politika«, ért ahhoz minden magyar
ember s abból áll, hogy - szóval tartja
az embereket.
Karvázy Domokos báró is ezt csinálta; ez pedig nehéz,
izzasztó munka. Próbálja meg, aki nem hiszi.
Az egyiknek kigondolni valami nagybátyát, aki most járja az
utolját s tegnapelõtt téteményezte le a testamentumot a kassai káptalannál; a
másikkal egy jelentõségteljes pillantás kapcsában sejtetni, hogy a gazdag
Kohlbrenner kisasszony és õ közte… no, de most még nem illik kifecsegni.
Hanem az ilyen vármegye-politika csak az utolsó
lélegzetvétel, nincs semmi gyakorlati értéke, mert annyira nem hisznek, hogy új
kölcsönt adjanak, csupán annyira bíznak, hogy tovább várnak néhány nappal a
régire. A halál odábbítása ez napról-napra - de mit ér, ha az azért ott marad a
küszöbön s el nem mozdul onnan.
Egyszerre azonban egy radikális hír támad és jelenik meg a
bécsi lapokban, mely szerint Karvázy Domokos báró egy olyan hajót talált fel,
mely egyforma sebességgel megy a vizeken úgy fölfelé, mint lefelé.
No, ez aztán nem tréfadolog! (Kivált azokban az idõkben,
mikor még lovakkal vontatták a hajókat.) Ha ez így beüt, akkor a báróból
milliomos lesz. De iszen, mégis derék, nagyeszû ember az! mondogatták a
hitelezõk s nem egy tette hozzá kevélyen:
- Tudom én, kinek hitelezek, kinél nincs reszkírozva a
tõkém.
Egyszerre megváltozott a hitelezõk arca. Újra kiderültek és
mosolyogtak e kaján, kiborotvált pofák. (Mert már a hitelezõket jól esik
ilyeneknek képzelni.)
Még pénzt is adtak neki a jövõ vasárnapig - mikor
hivatalosan be lesz mutatva a közönségnek az új, megbecsülhetetlen találmány.
Hogyne adtak volna neki? Kár lenne egy embert megakasztani a siker elõtt. Mikor
aztán megérkezett a kitûzött vasárnapi nap, Bécs minden uzsorása ott volt a
Dunaparton. Ott tarkállottak gyûrt cilinderben és veres esernyõikkel, tubákszín
kabátokban - mert hát nekik lesz az édes látvány, ha sikerül.
A csodahajó ott állt a parton kikötve, míg beszállnak az
arra hivatottak. De bizony nem volt azon a hajón semmi különös. Olyan volt az
kívülrõl, mint a többi, kerekes egyszerû jármû. Hát iszen majd meglátjuk
mindjárt, hogy mit tud.
Jöttek is nemsokára Karvázy báró és néhány ismeretlen ember:
azok bizonyosan részint a barátai, részint a zsüri.
A matrózok már régebben ott benn voltak, amint tehát a báró
beszállott, rögtön következett a nagyérdekû kísérlet, melyet türelmetlenül várt
a parti tömeg.
Úgy volt a programban, hogy a hajó lefelé megy egy darabon s
onnan aztán fölfelé fordul, hogy egészen kényelmesen ítélhesse meg a közönség,
mert így közvetlen a szeme elõtt történik a hajó sebes útja a víz folyásával
szemben.
Eloldották a matróz-köteleket.
- Hurrá! - kiálták a matrózok.
- Hurrá! - harsogott a közönség kalapjaikat és kendõiket
lobogtatva.
A hajó lassan, méltósággal megindult lefelé Pozsonynak.
Ment, ment. A szél éppen a hajó farát csapkodta, könnyû volt
mennie.
Az emberek utána néztek nagy darabon.
Még azután is utána néztek volna, de nem láthatták.
Most már azt várták, hogy visszatérjen. Ejnye, de messze
mennek, mire való az? Már azóta visszafordulhatott volna! Hiszen kis darabról
is kitûnik a próba.
Vártak, vártak. De bizony hiába vártak.
A csodahajó nem tért többé vissza, hanem szépen elvitte
Karvázy bárót a hitelezõi elõl Magyarországra - ahonnan aztán fittyet
hányhatott nekik.
Hja, csak szép idõk voltak azok a régi idõk!
|