|
Egy este történt,
a mendikáns éppen a harangkötéllel vesződött odakünn a haranglábnál, én a
konyhában a vacsorát főztem, mert mióta a szegény nagyasszony elhalt, ha
csak szolgáló voltam is, mégis gazdasszonyi sorom volt a háznál; én rendelkeztem
mindenben. Az öreg kántor torka felemésztette volna a Dárius kincsét is.
De foltoztam a
szegénységet, ahogy lehetett. Nem hagytam éhen halni az öreget (bár százszor
inkább hagytam volna), s a fiúnak és kis húgának is jutott tisztességes eledel
ebédre, vacsorára mindennap. A leánykának még ruhácskát is teremtettem.
Mert el tudtam
csinálni a dolgokat. Az olyan párbért, amit akkor hoztak el a falubeliek, mikor
a kántor vagy nem volt otthon, vagy aludt, eltagadtam előle s a
lajstromban kikerestem az illetőnek a nevét és egy keresztet csináltam
utána, ami annyit jelentett, hogy már fizetett. Hej, csak jó mégis, hogy
kislánykoromban megtanultam olvasni, írni. Ezeken az eltagadott morzsákon
tengődtünk; amiről a kántor tudott, azt mind ő itta meg.
A kántor Laci éppen a huszadik évét töltötte be, a sorozás
alá esett volna már, de mint öreg apának egyetlen fia, szóba nem jött.
Csinos fiú volt, legalább nekem nagyon tetszett ártatlan,
kék szemeivel, szelíd mosolygásával. A szavai is olyan kedvesek voltak, mint a
színméz, kivált én irányomban, meglehet, talán tetszettem is neki, bár sohasem
csipkedte meg orcámat, mint a többi legények, hanem arra emlékszem, hogy sokszor
felejtette rajtam a szemeit s úgy elpirult, mint egy kisasszony, ha én is
rávetettem a magamét. Pedig be sokszor rávetettem.
Azon az estén, amelyrõl szó van, õ sem volt otthon, a
tiszteletes úr palántakertjét gyomláltatta a gyerekekkel, mivelhogy Laci olyan
preceptorforma volt az apja mellett. A tiszteletes úr alkalmasint ott tartotta
vacsorára, ami õnála rendesen egy karéj kenyérbõl és egy köcsög tejbõl állt.
Egészen egyedül voltam, mondom, a házban, mert a kántor
odabent szundikált, midõn egyszerre megnyílott a konyhaajtó és Sáfrány János
uram nyitott be. Még most is szinte látom õkegyelmének azt a szomorú arcát és
reszketõ hangját mintha hallanám.
- Itthon van-e a kántor, Erzsi fiam?
- Itthon van, János bácsi, de alszik.
- Költsd fel, Erzsi lányom, mert nagy dologban van vele
egy-két szavam.
Olyan ünnepélyes hangon mondta e két szót: »nagy dologban«,
hogy magam is belesápadtam, bementem és megfogtam a kántor sárga kabátját.
- Hopp! Hát mi baj van?
- Itt a Sáfrány János, keresi
nagyuramat.
- Tudom, tudom - dörmögé még
mindig félálmosan -, a fiúra jön megalkudni, nem adom négyszázon alul… nem
adom, nem adom. Nekem sok pénz kell…
Bámulva, de mégis valami
baljóslatú sejtelemmel néztem rá, de nem értettem semmit a mondottakból.
- Hídd be Sáfrány uramat -
parancsolá mogorván -, te pedig eredj ki az udvarra, leány… mert magunk akarunk
lenni.
Az esteli harang most kondult
meg. Az öreg kántorra néztem. Ájtatosan keresztet vetett magára.
Sokáig beszélgettek aztán
odabenn, lassan, suttogva, csak néha-néha kaphattam ki egy-egy rövid szót mert
nem mentem ám ki az udvarra, hanem ott hallgatóztam az ajtónál.
Tudtam, éreztem, hogy valami
irtózatos történik a két ember közt.
A hideg borzongatta hátamat,
szorosan odalapultam a szögletbe, kezemmel az ajtópánt hideg vasába fogódzva,
fogaim vacogtak, szívem összeszorult. Hallottam a saját szívem dobogását s
néha-néha egy-egy elejtett mondatot:
- Mert szeretem a gyereket -
hangzott a kántor rekedtes beszédje. - Jó fiú, nagyon jó fiú.
- Igen, de háromszáz forint is
sok pénz a mai világban. Egy egész élet kell hozzá, míg annyit kikaparunk.
- Hiszen én is egy egész életet
adok õvele.
- Csak nyolc esztendõt, kántor
uram.
- De hátha vissza nem tér,
hehehe… Okos ember mindenre számítson, Sáfrány gazda. Aztán gondolja meg, hogy
olcsóbb legényt sehol se kap a fia helyett.
- Ki tudja, hátha kapnék…
- Ugyan hol? Mondja meg, hol? Az
egész környéken nincs eladó fiú.
Most már érteni kezdém az
iszonyatos alkut. Az öreg Sáfrány a besorozott fia helyett meg akarja venni a
mi Lacinkat. Oh, hogy ezt megengedi így a törvény? Istenem, istenem, micsoda
szíve van annak a királynak!
Elborult szemem elõtt a világ,
fejem zúgott, s semmit sem hallottam többé, csak a lúgzó kád csurgását, poty,
poty, poty. És az olyan kísérteties volt most!
Az öreg kántor kinyitotta az
ajtót, és kikiáltott: - »Erzsi, gyere be, gyújts gyertyát!«
Bevánszorogtam s meggyújtottam a
gyertyát.
A fali tükör rendkívül
sápadtnak, dúltnak mutatta arcomat, de õk nem ügyeltek rám.
A kántor megfogta a gazdag
Sáfrány kezét s belecsapott.
- Tehát ebben állapodunk meg.
Sáfrány kivette a tárcáját és
egy tízforintost vett ki belõle.
- Itt a foglaló - mondá halkan
-, a többit majd akkor…
- Nagyon helyesen van… igenis.
Eredj fiam, Erzsi, ezzel a nagy bankóval a zsidóhoz, hozz egy cilinder bort.
Megisszuk az áldomását. Igaz-e?
Úgy égette kezemet a pokoli
pénz, de azért engedelmeskedtem s meghoztam a bort. Hozzá is láttak azonnal: az
öreg felköszöntötte Sáfrány uramat, szidta azokat az apákat, akik nem szeretik
a gyerekeiket s dicsérõleg emelte ki Sáfrány gazdát, mint aki áldozatot hoz az
apai szeretetnek.
Azután magamagát köszöntötte
fel, mondván:
- Az isten éltesse a szegény
megboldogult feleségem urát!
Ezt gyakran szokta mondogatni a
kántor úr s ilyenkor mindig nevetett.
Engem is kínáltak egy pohár borral.
Utánam hozta a kántor a konyhába, de én csak sírtam, és beöntöttem a bort a
lúgzó kádba. Inkább szomjan halnék, mintsem ebbõl a borból igyam egy kortyot.
Laci is megjött a paptól.
- Mi bajod, Erzsike, miért
sírsz? - kérdé szelíden.
- Ne is kérdezze - mondám
szomorúan.
- Itthon van édesapám? Ki van
még bent?
- Az öreg Sáfrány - szóltam
reszketeg, fojtott hangon.
- Mit csinálnak?
Kedvem lett volna elkiáltani
magamat: »Istentelenséget csinálnak. Most kezdtek hozzá, hogy téged
megigyanak.«
De nem, nem szóltam semmit. S ez
az egyedüli hibám. Ha akkor szólok, talán elszökik az a fiú s nem kerül többé
az apja elé. De így… tudhattam elõre, leveszi lábáról a vén sátán. Hiszen oly
szelíd, engedelmes volt.
Negyednapra elment helyettesnek
a Sáfrány-fiú helyett. Az öreg kántor megkapta a három százast. Tíz forintot
odaadott belõle a fiúnak az útra, a többit megtartotta õ maga.
Nem volt annál a háznál
nyugalmam többé. Elkezdõdtek a kántornál a dáridók, evés-ivás. Ették a szegény
Lacit.
És megették az utolsó falatig. Mikor
a legutolsó forintot vittem váltani a zsidóhoz, akkor jött meg a híre a Kovács
Mihályék fiának levelében, hogy Lacit egy golyó a másvilágra vitte
Solferinónál.
Az öreg kántor ájtatosan
keresztet vetett magára s azután csendesen zokogott sokáig.
Majd nyöszörögve jött ki az
udvarra:
- Nem igazságos az isten! Õ sem
igazságos már. Azoknak a gyerekeit szedi el, akik szeretik. Elszedi, idegen
országba, mészárszékre hajtja… Oh, egy érzékeny apának nehéz a sorsa! Nehéz,
nehéz!
A Laci kis húga egy szõkehajú,
angyalarcú gyerek is ott sírdogált a padkán, lábacskáit kinyújtva.
- Ki lesz most már az én
gyámolóm, büszkeségem? - ordítozott a kántor.
Szemei a gyermeklányra tévedtek.
- Te lész, te lész… csak már
valamivel nagyobb lennél, édes angyalom!
Hozzáment, szívéhez szorította s
megcsókolta szép lenhaját.
- Tied most már apai szeretetem
egészen.
A kisleányka velem, az én
ágyamban szokott hálni. Egész éjjel arról gondolkoztam, hogy ne fojtsam-e meg
szegénykét?
De nem volt bennem annyi keresztényi erõ és bátorság!
|