|
Késõ alkonyatkor tépett ruhájú aggastyán-zsidó kopogtatott a
Weisz Náthán lakásán.
- Beteg vagyok - nyögé a megtört alak. - Megismertem a
háztájadról, hogy hitsorsosom vagy, adj helyet megpihennem, jó ember!
Alig bírt már beszélni, roskadozott, arca el volt kékülve,
szemei kísértetiesen forogtak.
- Menj az istállóba, jámbor lélek - szólt Náthán -, ott
meleg van a tehenek párájától, pihenj meg ott, akárki vagy is.
Meg is pihent az ott úgy, hogy föl sem ébred többé az ítéletnapig.
Bizony nem siratta senki. De a halálának sem örült meg
senki, mint azokénak szoktak, akiket megsiratnak. Hiszen csak alkalmatlanságot
okozott azzal, hogy meghalt, mégpedig elsõsorban Weisz Náthánnak, akinek
házánál hunyta be szemeit, másodsorban pedig a hitközségnek, mely most a saját
költségén tartozik õt a másvilágra szállítani.
Az pedig sok elõleges parádéval jár. Kényes portéka a zsidó
- a halála után. Akármilyen szegény volt is, megmossák tetõtõl talpig,
kicsinosítják, új ruhákba öltöztetik, hogy tetszetõs legyen a másvilágon.
Ez a mosási szertartás bonyolította ki ezt a sajátságos
történetet, amelyet most leírok.
A szegény halottnak a nevét sem tudták, se honnan jött, se
hova ment. Hanem amint mosni kezdik, látják, hogy fájós lehetett az egyik ujja
(most már az is meggyógyult), és amint levették róla a köteléket, az alúl
begöngyölített papírdarab tûnt szemükbe olvasható héber betûkkel: »Meghaltam;
ötszáz forint van a zsebemben.«
Azt ugyan látták, hogy meghalt, de az ötszáz forintot nem
látták. A zsebekben ugyan nem volt egy veszekedett krajcár sem.
A vénekben, akik ott dünnyögtek a holttest körül, nagy gyanú
támadt Weisz Náthán ellen.
- Hol az ötszáz forint? - kérdik tõle.
Az mennyre-földre esküdözék, hogy nem látta. A vének
bevitték a holttestet a szobába s ott letakarták fekete lepellel, azután
összebújtak, mit kellenék cselekedni? Mert nagyon jó lenne, ha megkerülne a
pénz, nemcsak a temetési költség futná ki, de még a hitközségnek is maradna. A
törvény elé vigyék? Ej, tud is a törvény valamit! Aki tagad, az nem vétkes.
- Ne vigyük a törvény elé - vélekedik Svarcz Simon -,
ítéljünk benne magunk bölcs Salamon királyunk rendszere szerint, furfanggal,
ésszel.
Megegyeztek abban, hogy a törvény útján semmi sem sülhet ki
Náthánra, mert az öreg, aki tudhatná, nem fog felelni többé, ha a nagyméltóságú
Kúria parancsolná sem. Náthán pedig, ha tette, nem bolond, hogy bevallja. Hanem
megbízták az öreg Svarcz Simont, mert õ a legbölcsebb, legyen õ a bíró;
fundálja ki módját, hogyan juthatnának eredményhez.
Simon ki is gondolta s még aznap estefelé ilyen ítéletet
mondott:
- Hallod-e, Náthán! Bemégysz a halottas szobába két tanúval,
megfogod az öregembernek a gyásztakaró alól lecsüggõ merev kezét s mikor így
leszesz vele kéz a kézben, ezt fogod mondani: »Bizonyomra mondom, nem én vettem
el az ötszáz forintodat.«
Ebben az ítéletben, noha kevés bölcsesség mutatkozék benne,
mégis megnyugodtak, de leginkább maga Náthán, kinek így alkalma lesz végképp
tisztázkodni a gyanú alól.
A kijelölt idõben két tanú jelenlétében bevezették a
halottas szobába. A halott viaszsárga keze alácsüggött, arca, alakja el volt
takarva. Az asztalon kísértetiesen lobogtak a gyertyák. Náthán közellépett a
ravatalhoz s megfogta a kezet. Brr! de hideg volt. Összerázkódott, megborzadt
tõle, de tartotta.
- Jó öreg - szólt Náthán kissé reszketõ hangon -, bizonyomra
mondom: nem én vettem el az ötszáz forintodat.
Irtózatos sikolyt hallatott Náthán e szavak után, mert a
holt kéz görcsösen összecsukódott s odaszorította az övét, mint egy vaspánt.
- Jaj, irgalom, kegyelem! Jehova, légy könyörülõ! Én loptam el a pénzt, de visszaadom. Nincs
egy garas híja sem; odatettem a lencsésszakajtó alá.
- Ugye, te
gazember? - szólt most a halott, vagyis a halottat helyettesítõ Svarcz Simon,
lehányva magáról a temetési leplet. - Ugye kivettem belõled az igazat? Azt
hitted te ugye, hogy én is fenyítõtörvényszék vagyok, akit hazugsággal lehet
tartani?
A vének helyeslõ
és hódoló fejbólintásokkal tolmácsolták, hogy õ több, okosabb, bölcsebb a
törvényszéknél.
|