|
Az »Entreprise
des pompes funèbres« a legtiszteletreméltóbb foglalkozású társulat. - Nem
valami szép foglalkozás, de mondom, tiszteletreméltó: az emberek elszállítása a
másvilágra egy bizonyos fuvardíjért.
Biz az borsos egy
kicsit, no de hát messzire megy az ember, a mai közlekedési eszközök pedig,
hiába, költségesek; aztán megvan az a nyugodalma, hogy visszafelé úgysem kell
jönni.
A régi jó
világban, mikor még csak szentmihálylova teljesíté e tisztet, egyszerûbben ment
a dolog, sõt falun még most is ez az olcsó paripa liferál a pokolnak és a
mennyországnak. Jó, türelmes ló, se szénát nem kér, se abrakot, s azok, akiket
szállít, nem zúgolódnak, meg vannak elégedve.
De a városokban
az emberek, akik nagy barátságban vannak, míg élnek, a luxussal, ettõl az
egyetlen barátjuktól (mely többnyire romlásukra viszi, mint általában a
barátok), mikor már megválnak mindentõl, ami kedves volt nekik, még az élettõl
is, ettõl az egyetlen barátjuktól még a halál után sem tudnak megválni. Azért
szállítja ki õket az »Entreprise des pompes funèbres«, mégpedig kit-kit a
rangja szerint.
Tiszteletreméltónak
mondtuk e foglalkozást, pedig vannak, akik azt még szépnek is találják és
gyönyörködnek benne.
Példának okáért
az öreg Prikler néni, a Kerepesi út egyik földszinti házának érdemekben
megráncosodott házmesternõje. Õneki legnagyobb gyönyörûséget a temetések
okoznak.
Az igaz, hogy
ebben az utcában ötven év alatt éppen úgy hozzászokhat az ember a halotti
énekekhez, mint valamely családi óra ketyegéséhez.
Õ is
hozzászokott, sõt magára vonatkozólag teljesen megbarátkozott a halál
eszméjével. Nem kötötte már õt az élethez semmi, de semmi. Ismerõsei rég
kihaltak körüle: ezek az új emberek, akik most élnek, nem õneki valók már.
Nem is volt
kíváncsi semmire. Volt egy kopott, hosszú idõk óta használatban levõ
harisnyája, s abban csupa ezüst forintosokban és hatosokban összegyûjtve 95 frt
40 kr., sem több, sem kevesebb; életének egyedüli vágya volt kiegészíteni ezt
az összeget kerek száz forintra, mert egy százforintos temetésre vágyott a
derék Prikler néni!
Kilencvenöt
forint is valami már, abból is igen csinos temetés telik, de száz forint megint
több, így kimondva is sokkal szebb, de még valósággal is több egy
fáklyavivõvel!
Prikler néninek
egyedüli gyönyörûsége volt a temetéseket nézni a kapu alól, némelyikre
személyesen is elment, akár ösmerte az eltakarítandó keresztény lelket, akár
nem, és ott kedvére kisírta magát. S egyéb tekintetben is érdekesek valának
reánézve a temetések: összehasonlításokat tehetett ezek és a magáé közt. Mert
ösmerte már az ártarifákat könyv nélkül.
- Ilyen lesz az
enyém - dünnyögé, vagy pedig büszkén így szólt egy másik temetésnél:
- Tizenöt
forinttal lesz különb az enyém!
Némelykor
lehangoltan tért vissza szegényes pincelakásába, kivált a nagy urak és
kitûnõségek temetésérõl:
- Ez volt az
igazi temetés! - kiáltá csillogó szemekkel (talán az irigység csillogott
belõlük). - Egy egész vagyonba került! Boldogok a gazdagok és a nagy emberek!
Sóhajtott és
szomorú lett, de ez nem tartott nála sokáig s rendesen azzal vigasztalódott:
- Ki tudja… Annak
a hóbortos Veres Károlynak lehet valaha ilyen temetése… Neki még lehet… már
miért is ne lehetne? Okos volt, nagyon okos volt!
Tehát mégis van
egy lény, aki iránt Prikler néni érdeklõdik. Hát ez ugyan ki lehet? Talán
valami rokon? Oh, nem, Prikler néni rokonai régen meghaltak. A Veres Károly, ez
csak egy lakója volt, aki ezelõtt húsz esztendõvel, mint szegény földhözragadt
diák ott lakott nála abban a dohos pinceszobában.
Olyan csúnya,
vereshajú fiú volt, aztán senkije, semmije a nagy világon, csak az esze és a
szorgalma. De hát - nem elég az, hogy sokra vihesse?
A szegény
öregasszony sokáig kísérte figyelemmel, mikor aztán ez a vereshajú fiú szárnyra
kelt a világba azzal a nagy eszével, sokáig kísérte, mondom, figyelemmel abból
a szegényes pincelakásból, hogy mi lesz belõle?
Hát bizony nõtt
az napról napra. A neve
belekerült az újságokba is. A szegény öregasszony mindig ezt a nevet kereste a
többi közül. Néha félévig is volt türelme folyton keresni, míg egyszer-egyszer
rábukkant s értesült kedvence hollétérõl. Most Erdélyben van, valamely egyletbe
választották be titkárnak, majd kinevezték aljárásbírónak valahova
Felsõ-Magyarországba. Egyszer aztán olyan idõ következett, hogy mindennap
megláthatta Prikler néni ezt a nevet az újságában. Megválasztották Veres
Károlyt képviselõnek. Nagy ember lett, híres ember lett.
Bizony talán rá se ösmerne többé, ha meglátná, mert az
arcvonásaira sem emlékszik; meglehet, hogy itt a közelben lakik valahol, de hát
mi köze neki ahhoz a nagy úrhoz, õt csak a Károly diák sorsa érdekli, éppen
olyanformán, mint egy história, melyet a közepéig olvasott az ember, hogy a
hõsbõl mi lesz, mekkora magasságra viszi föl.
De azért nemcsak érdekelte, hanem örülni is tudott neki. Hogy
halad, mennyire fut, szédítõn, magasan; itt is, ott is õt emlegetik, beszél,
tesz, mozog. Micsoda temetése lesz ennek a gyermeknek, ha ez egyszer meghal!
Mert a néni szerint a temetés minõsége a legbiztosabb
mértéke az emberi nagyságnak. Ki mennyit ér el életében, ekkor és ebben tudódik
ki leginkább, s volt valami igaza a jó Prikler néninek.
Veres Károlyt mindenütt úgy emlegették, mint aki a nép
pártját fogja s mint aki hatalmas szavakkal ostorozza a hatalmasokat.
Évek jöttek, mentek, a Prikler néni 95 frtja immár négy év
alatt 97 frtra szaporodott, mert bizony ritkán lehetett félretenni szûk
házmesternõi jövedelmébõl egy-egy hatost. A piszkos harisnya lassan telt.
Hát a Károlyból mi lett azóta?
Ki tudná azt megmondani? Az újságból egyszerre csak elmaradt
a neve egészen, nem emlegették azt soha többé, mintha a föld alá lenne elásva.
Az emberek még ezután is nyüzsögtek, gyûléseztek, az újságok mindennap hozták a
legfrissebb eseményeket, de ezekben sohase fordult elõ a Veres Károly neve.
Hova lehetett, mi történt vele? Talán idegen országba ment? Talán a nevét is
megváltoztatta, meglehet, hogy már azóta herceggé is lett, s ki tudja, miképp
nevezik?
Az öregasszonynak már ki is ment az eszébõl ez a
félbeszakított élethistória, legfeljebb akkor ötlött eléje, ha valami nagy
embert temettek.
S nagy embert mégis keveset temetnek, minden három évben ha
egyet. Nem bolondok a nagy emberek, hogy sûrûn haljanak a kíváncsi nézõközönség
kedvéért, pedig a nagyszerû halottszertartás talán meg is érdemelné, ha jobban
meggondoljuk.
Az évek gyorsan folytak, sok, sok koporsó kiment már azóta a
Kerepesi-úton, egész nemzedékeket kivittek már, s az öreg Prikler néni még
mindig ott volt látható a temetéseken, ismeretes dünnyögésével:
- Éppen ilyen lesz az enyém. Kilencvennyolc forintos!
Hát egy estén, amint éppen a temetõbõl jött, halottak estéje
volt, s egy kirakat elõtt, amint megállt, a halotti koszorúkat nézni, melyek
árak szerint voltak szortírozva, egy szegény, kopott, didergõ ember suhant el
mellette.
A néni ránézett. Ismerõsnek tetszett elõtte. Jó, hogy
megállt a pékbolt elõtt, legalább szemügyre veheti a boldogtalant. Vékony,
rongyos kabát volt rajta s az egyik cipõjébõl kikandikált a mezítelen ujja.
Sóvárogva nézte a süteményeket. A gázfény éppen odavetõdött a közeli lámpából
az arcára. A néni megösmerte:
- Károly! - mondá halkan.
A rongyos alak megrezzenve kapta el fejét s körülnézett. Az
asszony odarohant hozzá.
- Maga az, Károly? Persze hogy maga az. Hát nem ösmer? Még
most sem ösmer? Én vagyok az özvegy Priklerné, akinél lakott. No, ne nézzen rám
olyan idegenül.
A szegény nyomorult csak nézte, nézte és a lábai megtörtek,
oda kellett támaszkodnia a lámpaoszlophoz, hogy össze ne roskadjon.
- Maga beteg, Károly… Szegény jó Károly. Jöjjön velem.
Istenem, istenem, hogy juthatott ennyire? Tudtam én azt, minek kötekedett maga
a hatalmasokkal?
A férfi nem tudott egy árva igét kiejteni, némán hagyta
magát vezetni s egy félóra múlva már ott volt abban az egykori szobácskában,
ahonnan húsz év elõtt pályafutását kezdé. A ragyogó fényes napok mind, mind
eloszlottak, a »tegnap« és a »ma« közt nem volt semmi. Ott feküdt ma is, ahol
tegnap, talán az ágy is ugyanaz volt.
A jó öregasszony ápolta, betakargatta, herbateát fõzött, de
a beteg reggelre még rosszabbul lett, s harmadnapra, mikor Prikler néni reggel
fölébredt, meg volt halva.
Az öregasszony egy könnyet morzsolt szét szemeiben, aztán
kivette a faládából azt az ócska strimflit, kiöntötte belõle az ezüstpénzeket
és két részre osztotta.
- Elég lesz nekem 49 forintos temetés is. Ilyen asszonynak
elég az is… Fáklya nem lesz, a szemfedõ is olcsó lesz, de hát elég az nekem
úgyis.
A másik negyvenkilenc forinttal egykori lakóját temettette
el - s itt osztán egészen pontosan megláthatta, hogy akkuráte milyen is lesz
hát az õ temetése!
|