|
Akit az Isten egy garasra teremtett, sohasem lesznek
forintjai. Minden csak föltevés, találgatás, de ez az egy tény. Ami pedig tény,
az tény, legjobb megadni magunkat elõtte.
Ott van a Naláczi Gyuri esete. Azé a Naláczi gyereké, aki
már huszonegy éves korában, midõn másodéves orvosnövendék volt,
nagykorúsíttatott s elpocsékolta minden örökségét.
Szülei elhalván, rokonai váltig intették a takarékoskodásra,
mire Gyuri, mint nagy fatalista így szólott:
- Ugyan hagyják el, kérem! Önökben nincsen semmi logika s
azonfelül a közvéleményt sem tisztelik eléggé. A közvélemény azt végezte
felõlem, hogy tékozló lump vagyok, hát annak kell maradnom… ez alól nincs
kibúvó.
- Magadtól függ.
- Dehogy függ. Megmagyarázom mindjárt. Vegyük fel azt az
esetet, hogy bemegyek a trafikba s veszek ott huszonhárom krajcáros szivarokat,
mi történik? Az, hogy az emberek így fognak szólani: »Ni, ez a lump hogy
pazarolja a pénzét!«
- És méltán fogják mondhatni.
- Megengedem. De vegyük most már az ellenkezõ esetet,
bemegyek a szivaros boltba és szerényen két krajcáros szivarokat veszek. Nos,
nem így fognak szólani? »Ez a lump már annyira jutott, hogy kurta szivarokat
szí.«
Ilyen logikával nem is lehetett egyéb Naláczi Gyuri, mint
országos lump. Amíg a pénze tartott, nasizott, kártyázott a pesti kávéházakban,
ahelyett, hogy a tanórákra járt volna, mikor pedig a pénze elfogyott,
gibickedett a nasivasi-játékosok mellett s némely nagy húzás után egy-egy hatos
sápot kapott a nyerõtõl, ez volt a jövedelme.
Napról napra süllyedt e mellett az élet mellett. A szép
fiúból lassankint sárga viaszképû proletár lett, hogy napról napra még
mélyebben essék s ott találja magát egy reggel a társadalom legutolsó söpredéke
között.
Azok a gázlángok a kávéházak csillárain nagyon vénítik az
embereket, s mint ahogy a napfény kiszívja az igazi színt a szövetbõl s fakónak
változtatja, a gázlángok az életerõt szívják ki s elhomályosítják a lelket.
Fény, amelynek sötétség a folytatása.
Szegény Naláczi Gyuri igazi csavargó lett. Ruhái elszakadoztak,
csizmáiból kinézett az egyik lábujja, hiába kente be azt is suviksszal, hogy a
járókelõk ne vegyék hirtelen észre. Nem törõdtek már õvele a járókelõk. Nem
volt már egyetlen cérnaszál sem, ami õt ehhez az emberiséghez kötné; kivévén a
kártyakompánia, annak a számára még megvolt - hogy kellemetlen legyen neki.
Hiába füstöltek Pesten a kémények: mikor déltájban bejött
nyári szállásáról, az Orczy-kertbõl a városba, az õ számára nem fõztek már
sehol a világon. Évek elmúltak már azóta, mikor õ utoljára evett asszony
fõztjébõl meleg ételt.
Napi egzisztenciája, jó és balsorsa a kellnerek szeszélyétõl
függött. Nem is volt már egyéb vágya a földön, mint hogy »Jozef«, a fõpincér
gráciáját bírja teljes mértékben. Ennyivel boldog tudna lenni tán, mert a
boldogságra a sok sem elég sokszor, de a kevés is sok néha.
Mert görbe szemmel nézték ám a »doktor«-t (gúnyból nevezték
így a harmincöt éves exorvosnövendéket), s ha valamelyik mérges volt, a
doktoron töltötte a bosszúját, aki ott ült, ott drukkolt, együtt érzett a
játékosokkal estétõl reggelig, véres verejték csurogván ráncosodó homlokán.
Mindig egy-egy firmához szegõdött, ahhoz, aki »rokonszenves
gibic«-nek deklarálta, mert volt olyan is, aki így szólt:
- Ne üljön mellettem, doktor! Ön nagyon antipatikus ember.
S ezt mindig többen-többen találták így, amint a doktor
külseje mindinkább torzult. Nem sokat ért már a »rokonszenve«. Csak nagy
kasszáknál jövedelmezett néha egy hatost.
Pedig becsületes, igazi rokonszenv volt. Együtt érzett,
együtt örült, együtt szenvedett a játékossal. Ez a sok szenvedés ölte,
vénítette idõ elõtt. A láz, amely fogva tartotta idegeit, a játék, meg talán a
sok éhezés is valóságos csontvázat formált a hajdani gyönyörû fiúból, kinek
élénk észjárásáról következtetve, azt jósolták gyerekkorában, hogy nagy ember
lehet belõle, tán még a király mellett is.
Nem lett ugyan nagy ember, de az mégis beteljesedett, hogy
örökké ott tartózkodott a királyok mellett, akik annyival inkább tökéletesebbek
a többi királyoknál, hogy legalább három kell belõlük együtt egyszerre a
gyõzelemhez a ferbliben.
Naláczi Gyurit én is ösmertem, s mikor egyszer egy vidéki
rokona Pestre jött, rávettem, hogy nézze meg õt a kártyabarlangjában.
Elmentünk, fölkerestük. Gyuri már akkor úgy nézett ki, mint
egy közönséges csirkefogó, torzonborz bajusza, fésületlen szakálla és haja
rémletessé, visszataszítóvá tették külsejét.
Megörült a rokonnak, nem futott elõle, mint vártam (túl volt
már azon, hogy szégyenkezzék), hanem ellenkezõleg, egészen odatapadt az égbõl
lecsöppent rokonhoz, hogy »egy« forintig megpumpolja.
Unokaöccse volt a gazdag bihari gazdának s mégsem mert már
többet kérni egy forintnál. Õ, aki hatvanezer forintot vágott el egy év alatt.
Ez mutatja, hogy a nyomor nemcsak rosszakká teszi az embereket igen gyakran, de
szerényekké is néha-néha.
Elpanaszolta, hogy már két napja nem evett semmit s hogy már
két esztendeje nem aludt ágyban. Azt hinné, hogy a föld legboldogabb királya,
ha õ egyszer meleg ágyban hálhatna.
- Hát hol hálsz? - kérdé a nagybátya némi tartózkodó
undorral eleinte.
- Néha egy-egy percig ülve a széken, ha a kellnerek észre
nem veszik s fel nem ráncigálnak. Néha pedig pincében, ha meg bírom fizetni az
öt krajcár háláspénzt. Oh, a nyár, a nyár! Az csak a nagy boldogság. Olyanokat
horkolok az Orczy-kertben…
Mindezt vidoran, elevenen mondta el, mint olyan ember, aki
kedélyesen elfecsegi a napi életrendjét, anélkül, hogy panaszkodnék, csak az
Orczy-kerti hortyogás emlékénél csillogott fel a szeme élénk tûzben.
- Megpróbálok tenni valamit érted - szólt a rokon, anélkül,
hogy csak a kezét nyújtotta volna a csavargónak, amikor eltávozott.
Erre két hétre egy este levél várta a »doktor«-t a
kávéházban.
Egy levél a doktor számára! No, ennél nagyobb csodálkozást
még a III. Napoleon elfogatása sem okozott a stammgastok között.
Hallatlan! Egy levél! Szájról szájra járt ez a hír a »Kék
Hering«-ben: olyan szokatlan dolog volt az, hogy a doktor levelet kapjon.
Mindenki csodálkozott. Hogyisne? Hát még olyan ember is akadhat a világon,
akinek valami mondanivalója lehet a doktor számára? Megnézték az alakját, a
posta helyét, keltét. Rajta van-e a »márk«, a feladó neve? A fõpincér odanyomta
az ablakhoz. Semmi sem lehetetlen: még bizony pénz is lehet benne.
Nem volt abban pénz egy garas sem, hanem azt írta meg a
nagybátya, hogy beváltotta a szavát, megválasztatta a falujokban nótáriusnak. A
jövõ héten feljön maga is, felöltözteti s hazaviszi az új hivatalába.
El is vitték Naláczi Gyurit; a Sáros-fürdõ, a Széna-téri
borbély és a Kecskeméti-utcai »kecske« egészen új embert formáltak belõle. Úgy
nézett ki, mint valami… mint valami adófizetõ polgár, hogy nagyon sokat
mondjak.
Az új nótáriust jól fogadták, s minthogy mûvelt volt s
kellemesen tudott társalogni, csakhamar kedvence lett a bogárfalusi
intelligenciának. Szép, kényelmes szállása volt, jó konyha és tisztességes
jövedelme. Úgy élt ott, mint egy kiskirály, s amirõl már a legmerészebb
fantáziával sem lehetett volna álmodni, még asszonyi szem is rávetette csábító
fényét; egy csinos özvegy menyecskének valóságosan megtetszett s hajlandónak
mutatkozott életét az övéhez fûzni. Gyuri talán itt is jobban szerette a mások
házasságából szedni ki a sápot, - hanem azért mégis erõsen rebesgették a
faluban.
Már-már azt hitte a nagybátyja, hogy a Gyuriból ember lett,
meg fog állapodni, tisztességes gondolkozásmódot vesz fel s még bizony nem
lehetetlen, családot is alapít.
Legalább minden jel azt mutatta, szolid lett, korán feküdt,
korán kelt s volt valami szomorú komolyság a modorában, ami mutatta, hogy
megbánta az elõbbi életét.
De hátha olyan szomorúság volt az, mint a kalitkába zárt
madáré?
Egy napon üresen találták a Naláczi Gyuri szobáját reggel.
Hova lehetett, nem is hált otthon? Várták délig, várták másnap, semmi híre.
Elmúlt egy hét, kettõ, még mindig nincsen nyoma. Azt hitték, hogy talán elköltötte
a község pénzét s megszökött. Vizsgálatot tartottak, kitûnt, hogy a legnagyobb
rendben van minden.
Gyuri mégis eltûnt. Talán megölte magát?
Egy darabig ez volt a hit. Végre azonban Pesten találkozott
vele valaki. Ott ült rongyosan, piszkosan a »Kék Hering«-ben és drukkolt erõsen
egy zsidónak, aki már hetven forint veszteségben volt.
- Ön az, nótárius úr?
- Én! - szólt nagy örömmel a doktor.
- Hát mért hagyott el bennünket?
A doktor vállat vont.
- Tudom is én? Eluntam magam. Nem tudok én úgy élni, hogy
mindenem van.
Abbahagyta egy félórára a »rokonszenvezést«, hogy egy
forintot pumpolhasson a bogárfalusi ismerõstõl.
|